A monumentális, csillogó szerkezet

A hatalmas szerkezet lassan, mondhatni fáradt lomhasággal lendült bele, abba a szürkés hegytömegbe, ami már emlékezetem óta ott volt egyhelyben. A fiam ámulva, mondhatni megbabonázva nézte az óriási szerkezetet, amely ütemesen ismételt egyazon folyamatot, aztán egyszer csak, hirtelen átváltott egy másik „egyazon folyamat” ismétlésébe, és ezt folytatta tovább ugyanazzal a hévvel, erővel, mint amivel az előbbi rendkívüli tevékenységét folytatta. Azzal a különbséggel működött ez a dolog, hogy most egy másik magányos hegytömeg feldolgozásával foglalatoskodott, míg az előbbi hegy, amely ehhez képest egy porszemnek tűnt, magányosan állt, és várta a halálát. A fiamhoz fordultam és mondtam neki, hogy „Fiam!”. Büszkén mértem végig a csemetémet, aki még mindig, mintha nem akarna hinni a szemének, úgy bámulta a monumentalitás eme megjelenő példányait, majd kisvártatva, lassan, mondhatni nagyon lassan a kicsi fejét, amelyet szinte már teljesen odaragasztott a látványragacs az előttünk kibontakozó „egyazon folyamatok” ismételgetéséhez, szóval a fejét felémfordította..

Szemeiből sugárzott a nemértem, és ebben a varázslatos fiatal nemértemben oly mérhetetlen szunnyadó bölcsességet láttam, mondhatni tudásszomjat az új és ismeretlen iránt, hogy apai szívemet elöntötte a büszkeség egy még nagyobb hulláma, ami arra késztetett, hogy erős szorításomba zárjam az én kicsi töpszlikémet, aki ilyen ügyesen bámulja a nagy hegyek lassú pusztulását. Szerettem volna neki valami nagyon nagy bölcsességet mondani, arról, amit apáimtól hallottam a gigászi hegyek pusztulásáról, mint például „fiam, ezek a hegyek örökre itt állnak majdan és soha, semmilyen erő nem fogja őket kimozdítani hatalmas gyökereikkel elfoglalt talapzatukról”, de hirtelen csak annyi bukott ki belőlem, hogy „Fiam, én olyan büszke vagyok rád”.

De ekkora ő már megint a monumentális erők harcát nézte, amelyben a két nagy hegy lassú kopása, mint egy tánc, egy haláltánc lejtett ott előttünk szenvedélyes keringőt a nagy szerkezettel. Vad robajjal csapódott a hegyoldalba, melynek folyamán sziklák zúdultak alá, összepréselve mindent, ami az útjukba került. A lezúduló ár elsöpört minden létezőt a földszínéről. Lavinaként omlott le a magas és büszke sziklaszirt, mintha soha nem is lett volna. A fiam és én a félelemtől jégé fagyott test börtönébe zárva megigézetten álltunk és bámultunk egy kisebb domb magasságában, nem messze ettől a csodálatos-borzalomtól, ami gyönyörködtetett és halálra rémisztett minket.

Azt hittük mi vagyunk az egyedüli Urai a bolygónak, azt hittük kizsákmányolhatjuk a Földet, mert legyőzhetetlenek vagyunk. A bolygót lassú pusztulásra ítéltük, károsítottuk határtalanul. Túlnépesedtünk és tönkre tettük a saját földjeinket. És most, amint látom, hogy milyen picik vagyunk, milyen sebezhetőek, eltöprengek, hogy tényleg érdemes volt-e. Seregeink nem legyőzhetetlenek, erőnk nem földöntúli és mi sem vagyunk megdönthetetlenek. Csakúgy, mint minden birodalom, minden nagy kolónia, mi is pusztulásra vagyunk ítélve. Elgondolkozva ezen észre sem veszem, hogy mind közelebb, mindig közelebb kerül hozzánk a hatalmas csillogó szerkezet. A látvány dermesztő, de a félelem bénító. Csakhamar az életünk a létünk kerül kockára. Futni kellene, de kinek van ereje ilyen bizonytalan jövő mellett.

Hiába menekülni, ez az új faj bárhol megtalál. Felemészti a bolygónkat, mert erősebb, és mert megteheti. Olyan fejlett technikával bír, amit mi elképzelni sem tudunk. Célja a pusztulás, feléli a készleteket aztán vagy tovább áll, vagy itt ragad a haldokló bolygón. Kétes a holnap fénye, de halált hordoz a ma szele. Szemernyi idő, ami a végtelenségig tart az, ami alatt a hatalmas szerkezet alánk kerül. A föld beremeg, rázkódnak a sziklák, kövek. Hirtelen szorító érzés nyomja a mellkasomat és kétségbeesetten kutatok tekintetemmel a fiam után. Merre lehet? Elnyelte a föld? Kis feje, a semmiből bukkan elő. Belekapaszkodom, és nem hagyom, hogy bármi baja essék. Együtt éltünk az életnek háttal, hát együtt megyünk a halálnak szembe is. A nyomás elviselhetetlenné fokozódik. Szét akar robbanni a testem, de közben fiamat fürkészem, aki látom rajta, hogy sikítani akar, de a hang bennakad kis testében. A nagy szerkezet felemelt bennünket olyan magasba, ahol már a levegő is sokkal ritkább. Szeretnék elájulni, de nem lehet, mert férfiként kell helyt állnom magamért, és apaként a fiamért. De kiszárad az erőm, a bátorságom, amikor meglátom, hogy egy még nagyobb, az egész horizontot betöltő gépezet felé közeledünk. Sötétség lappang hatalmas szájában, amely elviselhetetlen zajok forrása is egyben. Az egész szerkezet örvénylik. Fiamat karomba zárva várom a végzetet. És megtörténik. A gigász, ami minket ide emelt a nagy nyíláshoz ér és megbillen. Belátást nyerek a monstrum belsejébe. A sötétben keveset látni. A világ kevereg odabent. Pusztuló bolygónk rögei, sártenger és óceánok. Mindent felemészt az idegen gépezet. Szemernyi időm van, hogy felfogjam a helyzetet, amiből nincs kiút. Megindul a lavina alattunk és mind a ketten csúszni kezdünk a végtelen űrbe. A fiamra nézek, de nem látom a szemét. Lehet, hogy a zuhanás közbe eszméletét vesztette.

Az érkezés legnagyobb meglepetésemre nem fájdalmas. Ahogy az elemek közé kerülünk, az egyáltalán nem fáj. Azt hittem forró ez az egyveleg, de nem. Próbálok a felszín közelében maradni, de kevés erőm van. Egyik kezemben a fiam, másikban az én életem. Amikor már úgy érzem itt a vége mindenek, egy farönk sodródik oda és belekapaszkodom. Nem hagyom, hogy egy otromba gépszörnyeteg elpusztítsa a gyermekemet. A forgás közben látom a felhőket, az eget. Arra gondolok, milyen szépek, mondhatni káprázatosak most, hogy utoljára látom őket. De hirtelen a batár meginog, és egy óriási fordulatot vesz és mi a katyvasszal együtt átutazunk egy másik helyre. A gép kiokád minket. Örülök, hogy nem látja ezt a fiam, aki már eszméletlenül fekszik egyik karomban. Elájulok. Hosszú, hideg csend következik.

Ébredek. Hol vagyok? Minden olyan sűrű és kemény. Alig van levegő. Hol a fiam? Itt van a karomban. Még szuszog. Nagyon félt ő is. Ki kell innen jutnom. De az egyik lábam, mintha be lenne szorulva. Ah, sikerül kiszabadulnom és elkezdek kaparni. Nem olyan kemény a fejem felett lévő réteg, könnyen jutok egy repedésbe. Gyermekemet a karomban tartva tuszkolom be magunkat a kis járatba. Oh, de mit látok? Fény! Friss légáramlat csapja meg az arcomat és érzem a szabadulás ízét, csak fel kell másznom a járaton. Nem is nehéz. Egykettőre kint vagyok, a szabadban. Látom az eget. Újra látom. De minden olyan furcsa. Minden szürke és sima. Biztosan az idegen bolygóján vagyok. De nincs időm töprengeni, mert a fiam felébred. „Kisfiam, kisfiam” –mondom neki- „Jól vagy?”. „Hol vagyunk?” „Nem tudom, de kijutunk innen, ne félj”. A Nap melegen tűz. Én a hátamra kapom a fiamat, és felkészülök lelkiekben a hosszú, talán napokig tartó útra ebben a kánikulában. De merre induljak? Bármerre nézek, csak a kelletlen pusztaság. Elrettent a semmi és meghátrálok, amint teszek pár lépést hátrafele hirtelen a talaj eltűnik a lábam alól. Kis zuhanás, aztán földet érés. Föld? Föld! Fekete édes földecske! Üvölteni támadt kedvem, hiszen ez föld! Táncot lejtek és fiamat magasra dobom a levegőben. Ő is megörül. Van remény.

- Hé te! Igen te azzal a kölyökkel! –szól a hátam mögül egy hanga.
- Én?
- Jaja. Gyere már segíts nekem.
- Persze, segítek, de eltudnád mondani, hogy mi folyik itt?
- Elmondom persze, de tegyük arrébb ezt a levelet.
- Mit, levelet?
- Ja, pont ide zuhant a házunk elé.
- Rendben.
- Szóval az öreg fabulás Misi bácsitól hallottam…
- Aki már 9 vagy hány hónapja él?
- Igen, tőle. Na szóval ő mondta, hogy már látta ezeket a különös teremtényeket. Ezek emberek. És az a nagy szerkezet a lapátjuk. A két nagy hegyet is ők hordták ide messzi bányákból. Sódert és cementet kevernek össze vízzel, hogy beton járdát csináljanak. Ugyanis el akarják foglalni az egész világot, de lehet, hogy csak ez egy újabb örült fikció, amit az öreg Misi bácsi kitalált. Szerintem ez egy Ez marhaság. Mi hangyák vagyunk a Föld kizárólagos Urai.
- Ha te mondod…