Két asszony

(Nagyszüleim emlékére)


Az 1910-es években a falun elitnek számító középosztály megteremtette magának a külön kis világát. -
Míg az első világégés bele nem szólt ebbe is, mint minden másba. A jobb sorsra érdemes falusiak szórakozásait a legényegyleti rendezvények, teadélutánok, zártkörű bálok, és az olvasókör biztosította. Egyáltalán nem volt olyan megvetni való az a „poros, falusi” élet. Amatőr színjátszókkal gyakran még zenés népszínműveket is bemutattak, ahová bárki jegyet válthatott.

Anyáink és apáink ismerték és alkalmazták a módját annak, hogyan pezsegtessék az életet.
A férfiak „pinceszerekkel” oldották meg a nők távoltartását, azzal az ürüggyel, hogy finom boraikkal egymás előtt büszkélkedhessenek, igazából azonban: hogy szabadon elengedhessék magukat és annak a hölgyek ne lehessenek tanúi, mikor a szesz már a fejekbe szállt. Hogy a hazaérkező férjek milyen állapotban kerültek a nejeik elé, az már egy másik dolog.

Ha igazságosak akarunk maradni, volt maximum csak politizáló, vitázó est is, ami viszont véresen komoly vitákba volt képes átcsapni.

A szüretek, a disznóölések és -torok is jó alkalmakat szolgáltattak a társasági élet fenntartására.
De a nagycsaládok, a komaság délutáni kávézásra vagy parádés vacsorák ürügyén is szívesen gyűltek össze sokkal személyesebb, árnyaltan meghittebb jelleggel. Ezek az összejövetelek mindig másik házban, örök körforgásban zajlottak. Meghatározott rend szerint volt, részben rang szerint csoportosítva, és hozzá a háziasszony specialitásához igazodva. A gyógyszerész felesége szerda délutáni, habos kávéinak és süteményeinek, - amit a bóbitás szobalánnyal szervíroztatott - rendes vendégei, az orvos és neje, a plébános, a kántor volt, de külön meghívások is akadhattak hozzá. Az ifjú kántor édesanyjának ízletes vacsoráira a kiterjedt família minden tagja járt, csak az aprónépet hagyták otthon.

A fiatalok társaságba bevezetésétől az összehozott jegyességig sok mindenre alkalmat adott ez a társasági érintkezési forma. Nem vették túlzottan komolyra azt sem, ha egy kicsivel feljebb, vagy lejjebb házasodott az a fiatal a rangjánál. A fontos a róluk kialakult múlt, vagy jövő képe. Az idősebb, tapasztalt asszonyok az állandó kapcsolattartással, a bölcsességeikkel is segíthették az élet előtt álló fiatalokat. Nem mintha ezt egyértelmű örömmel vették volna, akadt bizony, aki nem kért belőle. Az öntudatosabbja, akinek volt önálló elképzelése, nem örült, hogy szinte semmi nem maradhatott titokban az ilyen közösségekben. Arra azért mégis jó egy nagycsalád, hogy többé-kevésbé minden helyzetben számíthattak egymásra.

Egy-egy összejövetel az új divatok megbeszélésére, kézimunkafortélyok átadására és finom receptek kicserélésére is remek alkalmat adott. Nem beszélve a jó kis pletykák terjesztéséről! A hírek amúgy is igen gyorsan terjedtek, de meg kellett azokat kissé fűszerezni, hogy élvezetesebbekké váljanak.

Március végén még korán esteledett, 7-re gyülekezett Katalin asszonyhoz a vacsorára hívott vendég-koszorú. A hirtelen jött felmelegedéstől kissé pilledten, urának karján érkezett Mária, az Ausztriából áttelepült, sokgyermekes uradalmi állatorvos legidősebb lánya. Nyolc évesen csak annyit tanított meg vele az édesanyja, hogy:
- "Nem tu-dok ma-gya-rul". Azóta hibátlan magyarsága már nem is árulkodott arról, hogy más az anyanyelve.

A talpraesett lány meglehetősen makacsul ment a saját maga választott úton. Szülei több fiatalembert is kinéztek a számára megfelelő férjnek, de óhajtásaik ellen egy snájdig, Ausztriát és Olaszországot is bejárt, de szegény fiatal borbélylegényt választott férjül, aki a társaság kedvence volt. A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne. Mariska nagy igyekezettel tartotta őt kordában, eleinte több, később kevesebb sikerrel. Csakhamar önálló üzletet nyitottak, ami aztán a környék legnagyobb forgalmát bonyolította. Két kisfiúk született azóta és már várták a harmadik gyermeket.

A szülők kénytelen-kelletlen megbékéltek Mariska választásával. Az amúgy is gömbölyded asszonyka nehézkesen döcögött be a nagy pocakjával. Azonnal a legkényelmesebb fotelba ültették, dereka mögé dugtak egy díszpárnát, és mindenki körülötte sürgött-forgott.
- Drága Mariskám, milyen kedves tőled, hogy a te állapotodban sem hanyagolsz el bennünket. Hiszen otthon is annyi gondod lehet! A kisfiúkat kire tudtad rábízni? - érdeklődött Katalin asszony.
- A Mama vigyáz rájuk, le is fekteti őket. Mostanában úgyis sokszor veszi át a gondjaim nagy részét, mert már nagyon nehéz nekem. Még szerencse, hogy Margitka húgom is sokat tud már segíteni, mert Erzsike is kicsi még. Így is túl nagy a teher a Mama vállán!
Erzsike a legkisebb húga volt Mariskának, az ő második kisfiával egyidős. Mióta férjhez ment, hol a Mama, hol Mariska volt áldott állapotban. Abban az időben a bőséges gyermekáldás nem számított ritkaságnak. Sajnos a csecsemő-halandóság sem.
- Bizony, bizony! - bólogattak az asszonyok, és közben össze-össze néztek.
- Mikorra várod a babát?
- Talán két hét múlva... - sóhajtott Mariska, megigazítva a feje búbjára tűzött, laza kis kontyból rakoncátlanul elszabadult fürtjei egyikét, amik az aggodalmasra igazított arcocskáját vidámítva keretezték.

A szoba mélyén egy szék magas támlájára könyökölve állt Juliska, a házigazda köztiszteletben álló unokahúga. Az ő magasra fésült barna kontyából egyetlen elszabadult tincsecske sem bújt elő. Királynői tartását minden ifjú és éltes hölgy irigyelte, csakúgy, mint a rafináltan szabott ruháit, amiket maga varrt.
Sudár termetét suhogó taftból készült, kétrészes ruhája még jobban kiemelte, annak ellenére, hogy blúzán a magasan záródó nyakrész alatti, mell magasságából induló részt, apró pliszébe rakta, az oldalt a csípőjéig ért, de elől ívelten meghosszabbította, így eltűntetve dereka vonalát. Az akkoriban még divatos, halcsontos fűzők elismert mestere volt ő, de már csak kivételes esetben vállalt munkát. Férje, a nála tíz évvel fiatalabb órás-mester mellett nem kényszerült folytatni ezt a szép foglalkozást, a megye hölgyeinek nagy bánatára.

Harminc éves korában a család rábeszélésére mondott igent a letelepedni szándékozó vándorórásnak.
Addig özvegy édesanyjával és annak húgával éltek kézimunkázásból, és az ügyesen haszonbérbe adott kis birtokocskából. Csak válogatott kuncsaftoknak dolgoztak. Juliska fehérnemű készítő szalonjának jó hírét a megye határain túlra szájról-szájra adták a nemesasszonyok. Kedves, de határozott, magabiztos teremtés volt. Már rég’ lemondott arról, hogy megfelelő párra találjon.
A gyermekek utáni vágyakozásáról azonban minden bennfentes tudott. Ezért amikor feltűnt a faluban, az addig soha nem látott csodajárgányát - a velocipédet - tekerve egy fiatalember, a szemfüles asszonyságok hamarosan méltó partinak találták őt a szeretett Juliskájuk számára. A komoly hölgy első tiltakozásai dacára, a józan megfontolás kis idő után mégis egy kiegyensúlyozott házassághoz vezetett a céltudatos idegennel, aki egyáltalán nem volt hódító szépfiú, inkább egy jól öltözött kölyökmackóra hasonlított.
Az hamar elterjedt róla, hogy a bérelt kis szobájában szorgalmasan javítja a hozzá vitt beteg órákat, pontosan fizet a ház asszonyának, majd pár napra másik faluba megy dolgozni. Soha nem jár a vendéglőkbe, csak egy hosszú sétát tesz esténként.
Nem titkolt célja, hogy valahol megállapodhasson... Aztán amikor már társaságba is hívogatták, az derült ki róla, hogy kellemes hangja van. Érzelmes operett dalokat és tréfás - ahogy ő nevezte - kuplettákat adott elő, gitáron kísérve önmagát. - Otthon húgaival, Bertuskával, Mártuskával és öccsükkel, Gyulával kisebb házi koncerteket szoktak rögtönözni. - Itt az előbbiekkel főleg a hölgyeknek okozott nagy örömet, az utóbbiakkal az uraknak, mert nem egyszer merészen pikáns kis dalocskák voltak azok a kuplék.

Az állatorvos azt is felfedezte, hogy ez a fiú bécsi származású és így kitűnő partner az általa oly nagyon hiányolt "dajcsoláshoz" is, mert itt senkivel nem tudott eddig egy jót beszélgetni az anyanyelvén. Sőt, szívesen fogadta volna vejéül is.
De a fiatalok mindhárman másképp’ döntöttek. Órásné Juliskából lett.

Az ifjú asszony kortalan vonásai felett tökéletesen tudott uralkodni, tiszteletet parancsoló jelenség volt, de az ő rovására írható, nagy korkülönbség egyre kevésbé tűnt fel az idő múlásával. Egy hat éves kislány boldog szülei voltak. A kis Ilonkán kívül apró sírhantok tanúskodtak arról, hogy már három gyermeket temettek el. A pár hónapos iker csecsemők és a két éves Jancsika halála a lelkét gyötörte meg, az élettelen magzatainak szülésébe majdnem
bele is halt Juliska, de a megpróbáltatások nem hagytak a külsején semmi nyomot.

Nagy barátságok is születtek azidőtájt, nem csupán a vérrokonság volt szoros kapocs.
Horn Imre, aki eredetileg csizmadia mester volt Ozorán, majd munkafelügyelő lett Vámon,
a gazdaságban, hosszú ideig nagyon jó komaságban volt Jenőfiékkel, esténként hol
egyiküknél, hol másikuknál jöttek össze kártyázni.
Horn Imre és Prell Matild iker gyermekeit, Jánost és Veronkát, valamint Istvánt, Jenőfiék tartották keresztvíz alá.
Jenőfi Lénárd és Kautz Juliska iker gyermekeit és a kisfiúkat - Jancsikát - pedig Hornék
kereszteltették. Sajnos ez a három gyermek meghalt, de a komaság és egy aranyos történet
is fennmaradt.
Amikor Horn Imréné, Prell Matild kikísérte, a vizitben náluk vendégeskedő Jenőfiné Juliskát, akkor Juliska megjegyezte:
- Matild mi nem is ketten, hanem négyen búcsúzkodunk.
Ezen akkor jót nevettek!
És a szülés után kiderült, hogy nem is négyen, hanem hatan voltak, mivel mindketten ikereket szültek. Sokáig emlegették:
- Hányan is beszélgettünk a kapuban?
A napi kapcsolat Juliska halála után lassan megszűnt, de arra emlékszem, Burza Józsefné Horn Margit mindig "Jenőfi keresztpapát" mondott. Most már tudom, hogy a testvérei után szólította ő is így, a nagyapát.

Juliska az életébe nem engedett idősebb nénjeinek beleszólni és a fájdalmait, gondjait magánügynek tartotta. A hölgykoszorú kénytelen volt ezt tiszteletben tartani.
- Milyen jól nézel ki Juliska drágám! Ugye híztál pár kilót? - kérdezte némi irigységgel vegyes kárörömmel a szétfolyt termetű Teruska.
- Valóban, felszedtem valamicskét. De most nem is bánom. - A mosolyát elnyomva hajolt az asztal fölé, hogy precízen megigazítson egy terítéket.
A konyha felől étvágykeltő illatok lopakodtak be. Hamarosan mindenki a gőzölgő tányérjával foglalatoskodott, és az elragadtatott dicséretek csak úgy röpködtek a levegőben az illatokkal kergetőzve.

Mariska nyögdécselve, teljesen elpilledve zökkent vissza a vacsora előtti karosszékébe, a nagy pocakját dédelgetve, a társaság megkülönböztető figyelmétől kísérve. Amíg a férfiak elvonultak egy kártyapartira, Juliska, miután segített a két fiatal, viháncoló lánykának az asztal leszedésében, kerített magának egy másik díszpárnát, és elnézést kérve, elhúzódott a lámpa fényköréből, hogy pár jótékony percre lepihenjen a dívány sarkában. Nem keltett ezzel semmi feltűnést, hiszen a megszokott, ilyetén sziesztájának elmaradása jobban feltűnt volna.

Teruska sóhajtozva törölgette az aranyszélű tányérokat.
- Szegény Juliska! Mennyire szerettek volna több gyereket! Biztosan fájó szívvel látja, hogy Mariskáék már a harmadikat várják maholnap. - A többiek is sajnálkozva bólogattak.
A két lányka kuncogását leszámítva csendben kerültek elő a legfrissebb, megmutatni kívánt kézimunkák. Mire a csacsogás is egyre jobban felhangosodott, Juliska is előkerült, felfrissített arccal és frizurával.
- Mostanában látták nálad a fürgedi jegyzőnét. Csak nem sikerült rábeszélnie egy fűző elkészítésére? - Érdeklődött a kíváncsi Bözsike.
- Tényleg azért jött, szerette volna, de mostanában arra sehogyan nem lenne időm - válaszolta Juliska, és újra elnyomott egy mosolyt.
A hölgyek élénk nevetgélésekkel kísérve túlságosan elmerültek a fontos eszmecserékben, apró történeteik, kis tapasztalataik és receptjeik kicserélésében. Figyelmüket elkerülte Juliska huncut mosolya.
Miután Lénárd elbűvölte a társaságot a ˝Londonban, hej…˝ és a ˝Szellők szárnyán˝ dallamaival, áthívták őt a férfiak a gitárjával együtt a kártyaasztal közelébe. Amíg az előkészületek folytak, el-elsütöttek egy helyi anekdotát, vagy viccet. Most is megszólalt a segédjegyző:
- Jenő, te biztosan többet tudsz a volt mestered legutolsó foghúzásáról. -
Mivel abban az időben még felcser is volt a borbély, fogat húzott, köpölyözött, lecsapolva a "fölösleges, rossz vért", no és a férfipletyka legfőbb színtere a fodrászműhely vala…
A feltett kérdés nyomán általános derültség támadt. De Jenő nem akart nyilatkozni.
- Majd én elmesélem! - kiáltott a harsány fakereskedő.
- A sógorának nehezen jött ki a fájós zápfoga, de megitták már a háznál található összes pálinkát, ha annak elmegy a hatása, a koma nem ül még egyszer a borbélyszékbe fogat húzatni. A pálinkában rejtőzködött nem csak a fájdalomcsillapító, de a bátorság is. Hát nem eresztette, húzta-húzta még a székből is, le a földre. A nagy zuttyanástól aztán a fogóban maradt a pudvás fog.
- Ez nem egészen így történt - szólt közbe valaki.
- Hanem tovább húzta, ki az ajtón, és csak akkor esett hanyatt, amikor a sógor lába elakadt az udvaron lévő szőlőtőkében. A fogóban meg ott éktelenkedett már az a rossz fog.
Hatalmas nevetés közepette el is hitték, hogy ez így esett meg.
- No, erre koccintunk! - emelte poharát a kádár, és kiosztotta a kártyalapokat.
A falióra méltóságteljesen kongatta el a 11-et.
Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre csapzottabb Mariska arcocskája a vidám loknik keretében. Nehézkesen felállt, átment a zsongó ebédlőn.
- Jenő! - Rebegte végül a füstbe borult kisszoba ajtajához támaszkodva. -
- Én már nagyon elfáradtam, mehetnénk?
Azonnal mozgolódás támadt, hiszen az előrehaladott állapotra ki ne lenne tekintettel! A férfiak befejezték a partit, és szedelőzködni kezdtek. A hölgyek is a falióra felé pillantgattak, az idő igencsak elrepült.
Juliska tekintete a fejek felett találkozott a férjuram kérdő pillantásával, aki alig észrevehetően bólintott.
A levegőbe cuppanó puszik mellé senki nem mulasztotta el mégegyszer megdicsérni és megköszönni a remekül sikerült estét és a finom vacsorát.
Az éjszaka hűvösében ki-ki az otthona felé igyekezett. Akadt, akinek azért furcsa hiányérzetet okozott, hogy Juliska nem azzal köszönt el, hogy - legközelebb nálunk -, pedig ő következett volna a sorban. . .

Jenő a szokásos korareggeli borotváló körútja elején, az első kuncsafttól lépett ki az utcára. A túloldalon sietős léptekkel közeledett valaki.
- Hol jártál te ilyen korán Lénárd? - Kérdezte, amikor felismerte az ifjú órásmestert.
- Csak a bábaasszonyt kísértem haza. . .
- Honnét?
- Hát tőlünk.
- Mit keresett nálatok a bába?
- Ó, hajnalban egy apró kislányunk született! - Válaszolt az boldogan sugárzó arccal, hatalmas bajuszát büszkén megsimogatva.
- Miii? - Hüledezett a másik babaváró apa.
- És hála Istennek jól vannak mindketten, de megbocsáss, most sietek. . .
Jenő pislogva nézett a barátja után, még a kezét is elfelejtette leengedni a kézfogás után, csak maga elé hebegte:
- Gratulálok. . .

Akkor még hogyan lehetett volna sejteni, hogy a már két fiúcska boldog apukája, Jenő - aki olyan értetlenül nézett Lénárd után azon a reggelen - majdani menyének, Arankának születéséről kapott hírt.
Hét nap múlva a kis Mariska is megszületett. Cseperedő koruktól kezdve együtt játszott a két kislány és barátságuk felnőtt korban sem ért véget.