A tejeskanna

A tejeskanna
(Régi történet, Anyukám emlékére)

Az asszony bekukucskált a csipkefüggöny mintái közt, de nem látott mozgást a lakásban. Az udvar végében elhallgatott a fűrész, a legény csak a fejét fordította arra, amikor rákiáltott:
- Örzse néni, tegye le a tejet oda az asztalra, én majd ránézek. A tekintetes asszonynak el kellett menni, de nemsokára megjön.
- Jól van Jani, rád bízom, de fő’ ne döntse ám a macska! - helyezte el a veranda asztalára a kétliteres, öreg zománckannát.
- Na, az Isten megálggyon!
- Ne féljen, vigyázok. Isten áldja Örzse néném!

A fűrész harsoghatott tovább és fogai alól spriccelte előre-hátra az illatos, finoman morzsált fűrészport.
Hamarosan jött is a fodrász csinos kis felesége. Látta pár házzal arrébb a távozó tejesasszonyt, de nem lett volna értelme visszahívni, mivel a maga előtt tolt babakocsi őt kissé akadályozta a sietős haladásban.
- Kezét csókolom Aranka, vigyáztam, nehogy bajt csináljon a macska!
- Köszönöm Jani, jó reggelt! Mégsem sikerült megelőznöm Örzse nénit. –
Kedvesen rámosolygott a fiúra, aztán ölbe vette a kislányt és bevitte a kannát is.
Amíg átöltözött, a tej is felforrott. Mosogatás közben elgondolkodott, hogy hány kisgyereket táplálhattak már ebből a kannából? Az oldalán és a fedelén, több helyen lepattogzott a kék zománc. Amikor először meglátta a tejesasszony kezében, az jutott eszébe, hogy egy szép újat kellene venni és odaadni neki, hogy inkább abban hordja ide naponta a tejet. De hamar elvetette az ötletet, mert akkora becsben és patyolat tisztán tartotta Örzse néni a vénséges edényt, hogy kár lett volna megbántani.

Estefelé fogta a kannát, gondolta hazaviszi, hisz úgyis be kell szólnia Örzse néni szomszédjához, hogy pénteken több tojásra lenne szüksége a szokásosnál. Végh néni éppúgy házhoz szokta hozni a 10-20db tojást, mint a szomszédasszonya a napi tejet és a heti 1kg túrót, fél liter tejfölt, negyed dkg vajat.
A pénteki piacra néhányan nem is jutottak el a friss áruval, mert a megszokott helyekre bemenve útközben túladtak rajta. A polgárasszonyok ugyanattól a termelőtől szívesen vették a gusztusos, finom tejterméket, tojást, sőt, egymásnak ajánlották a köztudottan megbízható termelőket.
Ők pedig büszke öntudattal feleltek meg az elvárásoknak, vigyáztak a tisztaságra, minőségre és rendszeresen megjelentek a legtöbbször előre megrendelt termékeikkel. Jól tudták: aki nem egészen tiszta csomagolásban, vagy gyenge minőségű ˝portékát˝ szállított, azt nem hívják többé.

A borbélynak un. abonált kuncsaftjai voltak a termelők. Megállapodtak a havi 4-8 borotválás és egy hajvágás ellenértékének megfelelő természetbeni fizetésben. Ha az kukorica és gabonaféleség volt, azt a betakarításkor szállították. Ezért aztán a tekintetes asszonyka is tarthatott hízót az ólban, és hetente süttethette a maga dagasztotta kenyeret. Akinek tellett arra is, annak a cselédje végezte ezt a munkát, de a saját hízlalású disznó vágása és az otthon dagasztott kenyér süttetése minden háztartására valamit is adó polgárasszony megszokott gyakorlata volt.
Nem derogált az sem, ha oda kellett állni a dagasztóteknő mellé, de még a moslékos vödröt megfogni sem.

Ha a háztól a borbélyhoz járt szépítkezni az „ember” vagy a gyerek, és ha a konyhára valóval is tudtak azért fizetni, akkor arról is feljegyzést készítettek, és beszámították az év végi elszámolásnál. Ezért aztán ritka esetben kellett előkerülnie a bukszának, mégis gazdát cserélhetett a termés a szolgáltatással vagy más árúval.
(Messzire vezetett ez, nem is tartozik szorosan a történetünkhöz, hogy a csak néhány aprójószágot tartó, de pénzforrással nem rendelkező családok a bótba párszem tojást vittek, hogy néhány dl petrót, negyed kg sót, vagy cukrot kapjanak érte.)
Örzse mama is minden reggel házakhoz hordta a még tőgymeleg, habzó tejet, és péntekenként - fedeles kosarában - a gusztusos tejfölt, túrót, és időnként friss tejszínt vagy vajat is. A tejen és tejterméken túladni neki nem okozott gondot. Örzse néninél minden ragyogott, mint ez a százéves, itt-ott leütött zománcú tejeskannája is.
A Főszegen az ő háza volt előbb, közvetlenül utána a tojásos Véghéké. De Aranka a kaput zárva találta, csak a borzas kiskutya futott oda a tisztára söpört udvaron át, kötelességtudóan csaholva.

Egy ideig várakozott, elnézegette az ápolt, ferdén állítgatott téglákkal csipkézett szemet gyönyörködtető virágágyakat, a gondosan karóhoz kötözött rózsafákat, az ereszhez felfuttatott estikét. De minden csendes maradt, a kutyus elfogyó vakkantásait leszámítva.
Emberi nyelvre lefordítva kb. azt közölte Bundi okos kis pofája: ˝értsd már meg hogy, elment az asszonyom!˝
Gondolta, megrendeli a tojást Véghéknél és legfeljebb, elbeszélget, míg megjön Örzse mama. Nem igazán örült, jobban szerette volna kerítésen keresztül lebonyolítani a dolgot. Mégis jobbnak tűnt bemenni - bármennyire barátságtalan is ez a porta - mint a poros utcán várakozni.

A két ház közti különbség önmagáért beszélt. Itt nem láthatott egyetlen szál virágot sem. Ha csak az ajtó közelében, egy dézsában kókadozó leandert nem számítja. Azt rendes gazdaasszonyok a jó idő beálltával ki szokták ültetni a telelő dézsából, hogy a gazdag kerti földből tápanyaggal töltődhessenek fel a nyár folyamán. Gyönyörű rózsaszín vagy fehér virágaival hálálja meg a gondoskodást a fácska. Ezen két árva rózsaszín csomócska panaszolta a világnak, hogy az ő gazdasszonyának erre nem jutott ideje. A tyúkok, kacsák rikácsolva rebbentek szét a kopasz, sáros udvaron átszáguldó csimbókos házőrzőtől megrémülve.

Kezét a kötényébe törölgetve sietett elő Véghné, zsíros arcán szétterülő mosollyal. Amikor a kisajtót kinyitotta a vendég előtt, szeme azonnal megakadt a kannán, és ezt a mosolyt mintha egy hirtelen előkerülő láthatatlan kéz letörölte volna. A szemöldöke felszaladt, a homlokán
fénylő hurkácskákká rándult a bőr.
Aranka óvatosan lépegetett mellette - magas sarkú cipőjét az elsüllyedéstől féltve a nyomasztó illatú pitvar felé.
- Mit akart magácska ezektül-e? - intett a szomszéd ház felé határtalan megvetéssel.
- Csak a tejeskannáját akarom beadni Örzse néninek, hogy holnap legyen miben. - jutott el a magyarázat feléig, amikor a kezéből a csillogó régiséget szinte kitépte a paprikás színűre váló asszonyság.
- Ezt-e? Még hogy az Örzse kannáját! Ezt, ugyan sehová se viszi angyalom! Ez itthun van má’!
- De …- próbálkozott volna a szelíd asszonyka, ám belefojtották a szót.
- Nédda, Aptya! Meglett az elveszett! - és diadalmasan emelte magasba az ósdi kincset.
- Ehun van-e, rajta az ütődés, amirül ezer közű is megismerem! – mutatott a sok zománcíjas folt közül egyre.
- Akkor én most mit fogok mondani? … Talán maguknak kellene ezt egymás közt … -
- Menjen oda nyugodtan, tuggyák azok, hogy bűnösök. Szavuk se lesz.
- Én mégis átvinném és megmondanám…
- Ezt ugyan nem! Ezek tolvajok! Örülök, hogy végre a kezemben van! Ezt ki nem adom többet! Mámoros diadallal nézegette a meglelt jószágot, meg se kérdezve a vendégétől, hogy igazából mi járatban is van náluk.

Aranka tétovázva indult el, a tócsákat kerülgetve és a tojásról meg is feledkezett. Örzse nénit szerette, az mindig kedveskedett valamivel a kislány kora óta ismert fiatalasszonynak. Válogatott zöldséget adott neki a piacon, vagy egy-egy szép piros almával, néhány szál virággal toldotta meg a vásároltakat.
A kapu már nyitva fogadta. Az ajtó függönyét felemelve megszeppent hangon köszönt be a köztudottan szelíd, kedves asszonysághoz.
- Nahát, ilyen kedves vendég! - törölte is már a széket Örzse mama.
- Köszönöm, nem ülök le. Amiért jöttem, azt meg … nem is tudom, hogyan mondjam meg ...!
- A kannát bevitte hozzájuk!? – Csapott le rá Örzse asszony.
Mintha darázs csípte volna meg. Szisszent egy nagyot, ugrott az ajtó felé, aztán mégis mintha meggondolta volna, kérdezve kezdte magyarázni:
- Minek köllött magának ezekhő a mocskosokhó az én kannámmal bemenni? - hangja egyáltalán nem a nyugalmáról árulkodott.
- Nem tudtam ide bejönni … és honnét tudhattam volna!? - Próbált szabadkozni az ámuló Aranka, és nagyon kellemetlenül érezte magát ebben a lehetetlen helyzetben.
- Igaza van lelkem. Majd én elrendezem! - és az ajtó mögül felkapta az ott dolga végeztével ártatlanul támaszkodó söprűt, azzal felfegyverkezve fordult ki az ajtón, hirtelen fúriává váltózva, láthatóan megfeledkezve a kedves vendégéről.
Az riadtan utána sietett, de szólni már nem volt kinek, mert mire Örzse asszony kiért a kapuhoz, már az embereik is előkerültek, és a legcifrább díszes jelzők röpködtek a levegőben egyre erősödő hangerővel. Véghéket nem kellett előcsalogatni, mert a kerítés mögül lesték a szomszédban megszülető hatást, ami a sok éve befedett parázsról végre lesöpörheti a hamut. Fenyegetően nyomultak egymás felé.

Mire Aranka kioldalazott valahogy a kisajtón, hogy mielőbb eltűnjön innét, már össze is csapott a két szomszédvár. Valami nagyot reccsent. Az első ˝jaj˝-ra még hátranézett. A kép, amit látott, még gyorsabb távozásra késztette. Végh kaputámasztóval futott Örzse néni férje felé, a levegőben fél tégla repült, Véghné feje már vérzett, és az ártatlan tejeskanna csörömpölve, zománchíjas foltjait szaporítva esett le a kitéglázott járdára.
Azt már futtában, az ordítozáson és jajveszékelésen áthatolva hallotta csak, hogy a szegény, kiszolgált jószág a fülét ütemesen a földhöz verve elindult a lejtőn, majd veszett sebességig fokozva a gurulással járó csattogást, a vízelvezető árokba zuhant. Ott elhallgatott, többé nem avatkozva bele a hangzavarba.

A pár háznyira lévő gyógyszertár előtt állt meg a rémült asszonyka. Kis retiküljéből zsebkendőt vett elő, megtörölte az arcát, ami legutóbb kenyérdagasztáskor volt ilyen verejtékes, aztán a kalimpáló szívére szorította a kezét. Meg kellett támaszkodnia a bejárattal szemben, a földbe vert karókra erősített alacsony korlátban, ami a kerékpárok megtámasztására szolgált.
Már rézsűtősen sütött a lenyugvó nap. Gépiesen követte szemével, amint egy fénysugár a csilingelő hanggal kísérve, a nyíló ajtó üvegén megvillanva, nagy ívet rajzolt az apró, remegő lábai előtt.
- Lehetetlen hogy ébren vagyok - futott át rajta a kissé dühös gondolat.
- Rosszul van Aranka, kérem? - lépett hozzá valaki, akinek először csak a betétes cipőjét és a rajta végződő, élesre vasalt fehér nadrágját látta.
- Halott sápadt tetszik lenni! - Az aggódó, udvarias hangra nézett csak fel. A férfi leemelte a kalapját, összevágta a bokáját, míg biccentve, kutatóan nézett rá.
- Nem, köszönöm Béla, már semmi bajom, csak egy kicsit megijedtem.

Kínos, tétova mosolyféle jelent meg az arcán. Távolról hallatszott a csatazaj.
- Ezektől? - intett arrafelé Béla megvetően.
- Nem jönnek azok közelebb, nincs ok aggodalomra!
- Igen, de én onnét jövök … Valami reccsent is, míg szaladtam ---
- Ó! Szörnyű! Így már értem. Elkísérhetem?- mosolygott a fiatalember, és magában megállapította, hogy milyen ijedősek ezek a fiatal hölgyek!
- Köszönöm, nem szükséges - rebegte, és már bánta, hogy rajtacsíphette ez a fiú az ijedelmén, kis butának hiheti most. Mégsem volt kedve magyarázkodni. Még mindig kalapáló szívvel indult a házuk felé.
Béla nézett utána, a fejét csóválta, míg visszahelyezte rá a szalmakalapját. Távolról öblös hang szitkai hallatszottak, női visítással és tompa nyögésekkel keveredve.
Aranka otthon a mellére szorította a kislányát. Egyre a vérző fejű harcias asszonyságot látta maga előtt, meg hallani vélte a reccsenő zajt, a jajveszékelést.
- Remélem, nem ütik agyon egymást! - mondta az őt nyugtatgató férjének.
Másnap egy vadonatúj tejeskannával állított be Örzse néni. Szeme alatt, kézfején kék-zöld foltok.
- Ne haragudjon rám Örzse néni!
- Maga ne haraguggyon miránk lelkecském! - nyugtatta az aggódó asszonykát.
- Figyelmeztetnem köllött vóna előre. Má’ az öregapámék is haragba vótak ezekkel a koszosékkal. Lesték mindig, hogy mibe köthetnének bele. Valahun elkeveredett a szutykos kannájuk, akkoriban ezer ilyen vót a faluban. Én az enyimet megtakarítottam. Vásott vót, de tiszta. Kitanáta, hogy az, az üvéké. Egyszer is megtámadott má’ érte. Azúta tolvajok is vagyunk. De most bevertem azt a koszos fejit. Egyhama’ nem állja el az utamat.

- Örzse néni. Azt tudja még valaki, hogy min vesztek így össze? – állt meg az ajtóban Aranka férje.
- Hát a tejeskannámon…
- Nem, nem most. Akkor, régen, először.
Örzse néni megvonta a vállát.
- Tuggya azt má’ a fene! – átvette a fiatalasszonytól az üres kannát és elmenőben visszaszólt: - Ippen itt vót az ideje má’ az új kannát befognyi. Na, Isten velük, hónap hozom a téfőlt- túrót. Vaj köll-e?
- Igen, legyen szíves 20-25 dekát hozni.
Ahogy a veranda három lépcsőjén lebicegett – mint egy háborús rokkant – csak néztek utána némán. Amikor eltűnt a kapu irányába, a fiatalok előbb hosszan egymásra néztek, aztán a férfi átkarolta a háborús bűnös kis feleségét, mert a kirobbanó nevetéstől elgyengült lábai össze akartak csuklani.
Aznap este hárman el kellett menniük arra, a babakocsiból nézegető kislánnyal nagypapanézőbe indulván. Véghné virító kötéssel a homlokán ballagott át az udvaron a rozoga kertajtó felé. Valamiért a mellette sunnyogó kutya oldala felé bökött barátságtalanul a faággal, amire támaszkodva a bal lábát furcsa mozdulatokkal húzta a másik után.

A ház előtti árokban háborítatlanul feküdt a lelkét kilehelt, néhai tejeskanna.