Novellák - 119.oldal

Újra villámlott, de ez messze volt a játszótértől, az eső csak esett, kínkeserves próbálkozás volt ez, a tűz eloltására, hisz az egyre csak terjedt. Már beborította a hintát, és átgázolt a gazon, egyenesen felém jött, a panel felé, a férfi felé!
Kiáltani akartam, hogy menjen onnan, de csak egy elhalt nyögést sikerült kipréselnem a számon, akármennyire igyekeztem volna ordibálni, akkor se hallotta volna meg...

- Gyerünk! Kapjuk el! – kiabálta az egyik testes férfi és leugrott az utolsó lépcsőfokról. Láthatólag máris megviselte az üldözés, izzadt homlokát futólag megtörölte, és tovább kocogott a metró irányába.
- Ha eléri a metrót, ott könnyen megléphet a strici! – üvöltötte a másik, igazi gorilla volt, hatalmas karját maga mellett lóbálta. – Még előtte el kell kapnunk! ...

Hát, mindenesetre ez a nap nem úgy kezdődött Michael Stalker mesterdetektív számára, ahogyan várta volna. És ez a flúgos, őrült kötélhúzás a neurózisban szenvedő, kibeszélőshowkon és vérgőzös tinihorrorokon edződött, hígagyú szomszédokkal, a magányos agglegényélet kényelmi nehézségei, valamint a mély, érző lelkületéből fakadó természetes rezignáltsága egyre inkább nyomasztotta hősünk gyomrát...

Te ... furcsa vagy ... Kicsit olyan, mint ő ... ?
- Na igen. Tudod, ilyenek a sátánisták.
- Sátánisták? - kérdezte a kislány, és kitörölte a könnyeket a szeméből.
- Igen. Mi, sátánisták úgy hisszük, hogy nem érdemes olyasvalamit követni, ami talán nem is létezik.
- Nem hisztek Istenben?
- Nem. Nem hiszünk - mosolyodott el Ervin.
- Akkor miben hisztek?
- Magunkban. Végülis ennél biztosabb dolog nincs az egész világon...

- A magamfajtáknak nincs sem erkölcsük, sem pedig büszkeségük… Számunkra ezek ismeretlen fogalmak, csakúgy, mint az elfogadás és a megértés másoknak velünk szemben… - Mondta mérhetetlen keserűséggel a hangjában. – De nem mindegyünk olyan, mint a nők többsége… Nem tudjuk olyan egyszerűen széttenni a lábunkat, mint ahogyan azt ők teszik…

- Mit keresek én itt? – kérdezem hangosan, de senki nem felel. Ki lenne olyan hülye, hogy utánam mászna… A hídon állandó a forgalom, bár nem vagyok magasan, mégse hallom az elsuhanó autók zaját. Nem félek, egyáltalán, csak ülök és lógatom le a lábam, a híd boltozatáról. Csak a felhők, azok teszik tönkre az egész képet. Sokszor vágytam magányra, most szavam se lehet, megkaptam, de hogy? ...

Nem tudtam másra gondolni, csak arra a szomorú nőre, aki testben ott volt a vízparton, de lélekben nagyon messze járt. A hőség szinte elviselhetetlen volt még ebben a késő délutáni órában is, a szállodához érve leülten a parkba, és elővettem a kis verses füzetet. Azokban a versekben benne volt egy szenvedélyes szerelemnek minden boldog, és boldogtalan pillanata. Olvastam egyik verset a másik után, megszűnt létezni a külvilág körülöttem és éreztem, hogy szívem egyre hevesebben kalapál,...

A fiú sokáig nem vette észre az üzenetet, de amikor meglátta, hogy írás rejlik a lámpás talpán, akkor szorgosan nekiállt és elkezdte csiszolgatni, hogy fény derüljön a berozsdázott betűkre. Soká tartott, amíg az utolsó betű is levette rozsdaköpenyét és a lámpás üzenete olvashatóvá vált a szemnek...

Azt hiszem, telihold lehet. Figyelek. És felfigyelek. Megpillantok két alakot a torony tetejében egy fiú és lány. Mint két galamb kik felszálltak a torony koronája alá. Turbékolnak? Egy pár, látom színjátékukat: A fiú átöleli a lányt és súg neki valamit, mire a lány kiszabadítja magát a fiú karajaiból és átmegy a torony túlsó oldalára...

A kolléganőkkel gyakran ebédeltek az állomáshoz közeli étteremben. Ott figyelt fel rá a tulaj, egy a nőnél két évvel fiatalabb, 26 éves, divatlapba illő férfi, Kálmán. Művelt, finom, humoros, tele érzésekkel. Pillanatok alatt lángolt fel a szerelem. Laciról hirtelen kiderült, hogy őrült. Marika lobogtatta a zárójelentést a válóperi tárgyaláson, mely szerint férje elmegyógyászati kezelések során esett át, őt pedig megverte, tanúkkal, látleletekkel támasztotta alá mindezt...