Én, kicsit másként

Dél volt.
Letörölte a birkapörköltet a szakálláról, hanyatt feküdt a fűben és lehunyta szemét. Álmodni próbált, egy nyugodt életről, csendről, és olyan közösségről, amelyik nem taszítja ki magából.
Sosem lelte helyét a tömegben, széltében-hosszában kilógott. Miután ezt felismerte, tudatosan kezdte felszínre hozni különbözőségeit, és így próbált meg beolvadni.
A tömeg mégsem fogadta magába. Más már feladta volna, ő csak ment tovább előre, ha neki nem is sikerül, majd az utána jövőknek már legalább lesz egy keskeny nyom, amit követhetnek, gondolta magában.
Kereste a régit, amit újként járhatott, farkasként, horpadt mellkassal, fagyos hidegben, bebarangolta a magány hegycsúcsait, s deresedő szaállával ijesztegette a napköziseket. Az emberek kitértek előle az utcán, az átlagos bandák ellenségesen méregették, mégis féltek tőle. Hatalma volt. Hatalmában állt önmagának lenni, és így sasként repült a magasban, hol csak a hozzá hasonló, ám mégis teljesen különböző vadmadarak társaságában élte át a nyugalmat. Méltóságteljesen nézte, amint a hangyák futkorásztak a divat és trendek fogságában, majd szürke tollára pillantva áldotta egyszerűségét.
Az ebédidő véget ért, felvette szalmakalapját és ollóját, majd ment tovább szüretelni. Hosszú még az ősz...