Nézz ki az ablakon

Nézz ki az ablakon, nézd a természet erőit, nézzed, hogyan tépázza a szél a fákat, a bokrokat, nézzed, hogyan esik az eső. Ezek a természet erői, ami felett nincs hatalmunk. Ilyen időbe az ember legtöbbször meghúzódik a házába, s csak onnan nézi a szelet, s az esőt. Egy lány viszont nincs otthon, a Dunaparton ül egy padon, haját szél tépi, ruháját eső áztatja. Ő mégse megy el onnan, csak nézi a vizet, azt a vizet, ami innen sok-sok kilométerre legjobb barátja halálát okozta. Átkozza az egész életet, hogy miért azok halnak meg, akik nem érdemlik meg a halált, s miért nem halnak meg azok, akik megérdemlik a halált. A lány csak sírt, s a tavalyi augusztus elsejei napra gondolt, arra a napra, mikor mély depresszióba esett, s empátiája rengeteg emberbe elveszett. Szörnyű volt neki, hogy legjobb barátja utoljára ránézett, s ugrott, s meghalt, akkor is ilyen idő volt, eső zuhogott, szél fújt. S mikor már barátja nem élt, akkor hiába kiáltozott esőbe, hogy hívja már valaki a mentőt, senki se segített, mintha ott se lett volna. Barátai találták meg teljesen összetörve, beszélni alig tudott, csak sírt, egyfolytában sírt, ő is meg akart halni, nem tudta felfogni, hogy elveszítette azt az embert, aki mindig vigasztalta, lebeszélte öngyilkosságról, vigyázott rá, mint az őrangyala, s elhitette vele, hogy az élet szép…