Egyéb történetek - 98.oldal

Hagyjak nekik levelet? Minek? Azzal csak még szánalmasabbá tenném magamat, és elérném, hogy a halálom után is röhögjenek rajtam. Idegességemben földhöz baszkodtam egy borotvát. Kijött a pengéje. Vékony volt és csodálatos. Megtört rajta a hold fénye. Egy ideig álltam még, és néztem, néztem mintha ezzel a fürkésző, érdeklődő nézéssel szóra tudnám bírni. Remegett a kezem. Nem voltam benne biztos, hogy ezt tényleg akarom-e...

Én akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk de Ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. Én megkaptam a szörnyű hírt…

Az élet szép, az élet jó, de én fázok. Nem értem, hogy mi miért van. Miért utál meg mindig mindenki mindenkit? Miért haragszik meg valaki olyanra, aki teljesen ártatlan? Miért van az, hogy például, ha rám megharagudott valaki, nem tudtam, hogy miért?
Ezek általános dolgok. Vagy mégsem? ...

Azóta rengeteg mindent veszítettem el, nem csak őt. A legjobb barátnőmet, a szerelmet... Amióta eljöttem a mikebudai suliból, csak "romlik az életem". Van két nagyon jó barátnőm, Anita és Betti. De csak arra tudok gondolni, hogy mennyit veszítettem. Az egész ott kezdődött, hogy hatodikban április 18.-án az akkori legjobb barátnőm összeveszett velem. Ez óta a nap óta az egész osztályom utál engem. Persze azóta már "durvult" a helyzet, hála az osztályfőnöknek. Ki vagyunk...

Hideg van, fúj a szél, hát arra fordulok, ahonnan érzem. Hiszen ki van törve az üveg (kicsöng)… aztán lenézek a földre…ott hevernek a szilánkok… mintha mindegyik egy apró kicsi tükör lenne, hogy lássam magam benne, lássam, mi vagyok. Egy undorító, szétsírt képű liba, egy naiv kislány, odaadtam a szívem, odaadtam a lelkem, mindenem, hagytam, hogy rajtam nevessen, egy szó nélkül álltam bántó szavait…

Egy végzetes veszekedés borzalmas következményekkel járhatott volna, ha nincs Angéla kisöccse. A csöpp kisgyerek a maga 5 évével hihetetlen erővel esett neki az apjának, aki hirtelen felindulásból valószínűleg megfojtotta volna az anyját. Ifjabb Zsolt ott ütötte és rúgta az apát, ahol érte, aki a döbbenettől megdermedt, a vörös köd elmúlt és ő rájött, hogy mit tett vagy mit tehetett volna…

Esőszarkalábak az ablakon, kattogó vonatrapszódia a fülben. Gyűrt, poros éjben felcsikordul a futószalag, a vonat egyhelyben áll, körülötte egymást váltják a tájak. Romos vasútállomásnál megpihen pár percre a műszak. Fent összemosódott neonfények. Szemben a lány göndör arcbalógó hajjal. Szendén alszik, arca üvegről tájba mosva visszatetszik. Moccan a lélek, körbelengi őt a vágy...

- Szeretlek! - mondta majd megcsókolt. Szeret! Ott feküdtünk a kanapén, majd ránéztem az órára tizenegy óra volt. Majd megszólaltam.
- Fel kéne öltözni! Nem?… - kérdeztem, majd adtam egy csókot neki.
- De, mert anyukád elég mérges lehet. - elkezdtünk öltözni, közben csiklandozott, nevettünk. Majd nevetgélve elindultunk az ajtó felé. Kinyitottuk majd néhány csuklyás valaki ott állt az ajtó előtt...

- Mert Te nem győzhetsz. Ha győztes lennél, a holnapi vonaton ülnél. Velük. De nem vagy, nem lehetsz győztes. Csalódottnak kell lenned. Írnod. És félned…
- De miért nekem? Boldog a világ, csak én vagyok boldogtalan?
- Kárhozott vagy. Elkárhozott. Elkárhoztattak a szavaid. A mozdulataid. A tetteid. Félsz...

Vagy drog, vagy teljes megőrülés? Ő választott, Ő nyugtatja magát a droggal. A Fű? Az már semmi. Már csak a betanult mozdulat miatt szív, mert olyan jó érzés hajtani egy cigit. A zöldet széttépkedni, mellészórni egy kis dohányt az összesítőbe. Megtekerni a cigi lelkét, a tippet, majd párosítani a papírral. Szépen beleszórni a zöld-barna keveréket...