Vége. Vége van. - Utazás egy szebb világba.

2007. március 4. Furcsa itt ülni a számítógép előtt és leírni a gondolataimat az elmúlt pár hétről. Talán ezeket a gondolatokat nem lehet szavakba önteni… Halkan szól a zene… De nem a megszokott pörgős számok, monoton ritmussal… Egész mások… Talán a fájdalmamat akarom kifejezni ezekkel, a dalokkal… Mikor senki sem lát és hall, magam is elkezdek énekelni, hogy kiénekeljem magamból a fájdalmat… Ez most nem megy… Nem akar belőlem eltűnni. Énekelhetem a számokat halkan, de akár üvölthetek is, amennyire a torkomon kifér, tudom magam is jól, ez már nem segít… Egy unalmas, ismert, szinte már szánalmas kérdés van bennem még mindig… MIÉRT? MIÉRT PONT VELEM? MIÉRT PONT MOST?

Beleordíthatom ezeket, a kérdéseket szomorú magányomba, úgysem hallja senki. Már senki olyan nincs, aki meghallgatná, és segíteni tudna. Aki tudna, az nem akar. Kikapcsolom a gépet és kiülök a tetőre. Zuhog az eső… az arcomat verik a hideg esőcseppek. De az a bizonyos forró sós lé ömlik a szememből, mint valami megállíthatatlan folyam, háborút vívva a kis árva hideg esőcseppekkel. Az estéről maradt sminkemet elmossák. Azt a tökéletes sminket, amit órákon átkészítettem, és a szél szétdúlja a szintén hosszú ideig készített hajamat. Ha ezt látná valaki, csak annyit mondanék: Ugyan már! Öt perc alatt kész volt! Sírtam. Keservesen sírtam. Ez más volt, mint a mostanában ejtett könnyeim. Azt gyászoltam, hogy örökre elhagyott a barátom, és a legjobb barátnőm. Ők voltak az életem. Gyászoltam hát az életemet. Elgondolkodtató, hogy miért sírunk? Attól mi lesz jobb, ha valami folyik a szemünkből, ezzel elmaszálva a tökéletes maszkot az arcunkon, ami kívülről tökéletességet sugároz, de a maszk alatt megbúvó arc közel sem tökéletes. Azért mert artikulálatlan hangokat adunk ki sírás közben, néha levegőért kapkodva, attól mi lesz a jobb? Nem tudom… Mégis egyszerűen jó sírni… a tető sarkában ültem. Innen tökéletesen láttam az utcát, de takarásban voltam.

Egyszercsak ismerős alak közeledett. Ő. Ő, aki miatt most sírok. Ő, aki az utóbbi pár hétben értelmet adott az életemnek, és elhozta a boldogságot. Szürke hétköznapjaimat kiszínezte, tökéletesre, és a szememre milyen hatással volt… Mintha rózsaszín üvegű napszemüveget adott volna rám. Összerándult a gyomrom, és éreztem, hogy hevesebben ver a szívem, most hogy megláttam. De ő már nem az enyém. Én már nem nézhetek többet mélyen a gyönyörű szemeibe, nem simíthatom oldalra a haját, amikor picit a szemébe lóg. Az ajkai sem fogják az enyéimet érinteni. Valaki másét fogják. Ő már megértette hogy vége. Ő már mást szeret, másra gondol. Én őt szeretem, örökre. Nemhiába karcoltam a nevét a kezembe. Vége. Vége van. Nincs többé.

Visszamásztam. Némán hallgattam a zenét és közben már másra gondoltam. Arra hogy mi értelme van az életemnek. Azért éljek, hogy az anyámék mutogassanak a családnak, és a fiatalabb rokonaimnak elrettentő példaként? Mindig kilógtam ebből a sznob unalmas családból, ahol az jelentette a boldogságot, hogy rend van és tisztaság. Itt akarom hagyni ezt az egészet, mert már nem érdekel semmi. Vége. Vége van. Nincs többé. Már a múlté ez a család, ez az élet. Ez a világ. Számomra vége.

Többször játszottam már a halál gondolatával, és az öngyilkossággal. Lehet már nem csak játszani kéne vele, hanem megtenni? A halál izgatóan hangzik. Valami új eddig ismeretlen felfedezése, ahonnan nem lehet visszatérni. De hisz ez kell nekem! Én nem akarok visszatérni, én el akarok menni, örökre a hátam mögött hagyva a világot, a bűntudatot, a keserves sírást. Olyan helyre szeretnék menni, ahol nincs többet sírás nincs csalódás, és rossz döntés sem. Nem akarom a földi létemet folytatni. Elég volt. VÉGE.

Hagyjak nekik levelet? Minek? Azzal csak még szánalmasabbá tenném magamat, és elérném, hogy a halálom után is röhögjenek rajtam. Idegességemben földhöz baszkodtam egy borotvát. Kijött a pengéje. Vékony volt és csodálatos. Megtört rajta a hold fénye. Egy ideig álltam még, és néztem, néztem mintha ezzel a fürkésző, érdeklődő nézéssel szóra tudnám bírni. Remegett a kezem. Nem voltam benne biztos, hogy ezt tényleg akarom-e. Féltem. Féltem hogy ez a penge olyan dolgoktól fog megfosztani, ami akár értelmet adhat az életemnek… De nincs szükségeim ilyenekre! A Halálra van szükségem, hogy elmenjek erről a földről. Miközben erről gondolkodtam, a borotvapengével vagdostam óvatosan a kezemet. Mintha ismerkedtem volna a fizikai fájdalommal. Egész tűrhető. A vér lassan csordult a friss sebből. Nem tudtam a látottakat mihez kötni. Ilyennel eddig csak filmekben találkoztam. Lenyűgözött. Gyönyörű formájú, sötétvörös fénylő vércsepp folyt végig a karomon.

Mégegyszer látni szerettem volna ezt a csodát, és mélyebbre vágtam. Amit most láttam más volt. Vékony kis patak csordogált a kezemen, ami egyre szélesedett. A látottak erőt és öntöttek belém. Már nem féltem. Nem féltem a haláltól. Egyáltalán, semmitől. Beültem lassan a kádba. A Penge megremegett a kezemben, ezzel megkarcolva a bőröm még sértetlen részét. Kitapintottam az ereimet, bár nem volt nehéz, mert feltűnőek voltak. Függőlegesen feltéptem a bőrömet, és belevágtam az ereimbe is. Iszonyatosan fájt, és a kiömlő vér miatt ügyetlenül bántam a „gyilkos eszközzel”. A szétvágott kezembe fogtam és hirtelen megrántottam a másik csuklómon is. Rettenetes érzés volt, fel akartam kelni, mert feléledt bennem az élni akarás. De a halál utáni vágyam erősebb volt, és visszataszított a kádba. Megnyitottam a csapot, és forró vizet folyattam a kádba. Émelyítő volt a vér illata, kábultan lélegeztem be. Ahogy a szervezetemből a vér fokozatosan ürült ki, a lelkem is úgy tisztult meg. Többé már nem voltak lelki gondjaim. A Halál mosolygott rám, és tárt karokkal várt, egy új világba. Új Világba, ahol minden szebb lesz, mint itt.

Kívülről láttam a testemet… a gőzölgő vízben a két kezem a testem mellett volt. Már nem ömlött a vér csak csordogált. A szokásosnál is fehérebb voltam sokkal. A vérem színesre festette a vizet. A penge ott csillogott a bal tenyeremben…