Egyéb történetek - 85.oldal

Lent a műtőben már várt az én kedves, de kissé hűvös doktor bácsim. Minden kérdésemre szűken és asszonyommal válaszolt. Én felhívtam a figyelmét, hogy rendes cérnát használjon, mert hogy fogok kinézni nyáron topban, de ő azt válaszolta, hogy ez most nem számít. Erre én azt, hogy remélem nem csak „mostom” van, hanem jövőm is...

- Xander, ha tudni akarod tőled volt az a gyerek… a másik meg, hogy mielőtt megismertem Spikeot, egy hülye tuskónak képzeltem el. De most már tudom, hogy ő is egy érző ember, akit lehet szeretni, és jobb is, hogy meghaltál, mert akkor nem ismertem volna meg soha. Lehet, hogy annak a legendának még is igaza van. – feleltem, mire Xander elég dühös lett...

Unom az életem, tovább nem bírom, inkább a csúf halált választom. Utolsó perceimben azért azt kívánom, ne légy te boldog ezen a világon! Jusson eszedbe, ha többe nem leszek, emlékezz vissza, hogy nagyon szeretlek! Ravatalomhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat nélküled fogom megtenni. Megszólal a harang a szomorú napon, gondolj majd rám, könnyeid, fájjon...

Sűrű sötétség telepedett a tájra, egyetlen élő árnyékként létezett a traktorista házának környéke, azon az éjjelen úgy tűnt, mintha végleg győzött volna a Sötétség. A házban sem volt ez másképp. Vágni lehetett volna a feketeséget, a szekrények sziluettjein kívül mást nemigen lehetett észrevenni egy szobában sem...

- Szia, mi a gond apa?
- Nem tudok egy rendes ügyvédet keríteni, ez is csak egy pénzhajhász...! - mérgelődött tovább az édesapja.
- Nemsokára tárgyalás, és nem akarom, hogy anyádhoz kerülj - szólt az apa.
Susi csak könnyekkel a szemében nézett maga elé és felment a szobájába. A sírástól elaludt másnap reggel arra ébred, hogy az apja valakivel beszélget a nappaliban. Stephen volt az...

. Döntéseim helyességét, sose vitattam meg senkivel, segítséget, támogatást csak legritkább esetben kértem és kaptam. Gőgömnek és túlzó büszkeségemnek ez az oka. De történt valami, amiről azt hittem nem fog. Lettél nekem. Nem hittem, hogy egoizmusom bebocsátást enged, de mint majdnem ismeretlen területen járó tapasztalattal nem rendelkező ember, hamar rá kellett jönnöm kevesebb vagyok, pedig többnek hittem magam...

Képzeletemben megelevenednek az elmúlt események. Kardok csattogása, emberek üvöltése. A halállal vívott küzdelem hangjai csengenek fülemben. Kinyújtom kezem egy kardért. Az ég felé emelem. Ki akarom vágni magam ebből a világból. Új színeket akarok. A kard nyomán végighasad az ég vöröse...

A város felé emelte kezét. Érezte, ahogy az ősi jelek kirajzolódnak karján. Már egészen elfelejtette milyen égető és fájdalmas érzés. De ahogy az erő átjárta a testét, a fájdalom, bár nem szűnt meg, de sokkal elviselhetőbbé vált. Lehunyta szemét...

Vacsoráztunk csendbe és kedvesen, csak a gyertya világította be rendesen! És miután vége a vacsinak, elmentünk föl borozni a szobába, hogy egy kis hangulata legyen, megfogta kezem és zöld fény világított be a szobába, megcsókolta a nyakam...

Én senkinek sem kellek igazán, csak teher vagyok, belátható időn belül egy robban i készülő atombombára, fogok hasonlítani, aki bolyong a nagyvilágban s nem tudni hol fog felrobbanni, kikészülni. Az egyhelyben totyogástól vagy a túlzott folyamtól, amin átmegy a céltalanság, bolyongás, kutatás közben…