szomoru tortenet

E szomorú történet mit elmesélek neked, egy őrült szerelemre vet szemet. Talán féltékenység volt az oka, melyből kifolyólag lett a nagy a vita.
Szép tavaszi este, csendes a táj, szerelem tüzében égett egy ifjú pár. Halkan suttogtak, némán csókolóztak. Ám az idő multával a tavaszt nyár követte, a nyarat az ősz hűvös szele. Szerelmük mámora tetőpontra hágott, őrjöngtek egymásért, szőttek szép álmot.
Egy nap mégis vitatkozni kezdtek, s a vita hevében sértő szót kerestek. Végül a fiú megütötte a lányt, majd eléje borult, kérte bocsánatát. Könnyes szemmel mondta:
- Kicsi szerelmem, csak most az egyszer bocsáss meg. Imádlak, szeretlek, ne haragudj rám, e könnyű vétkemet szívből bánom már!
- Tűnj a szemem elől, nem kellesz már nekem, tudd meg, nem szeretlek már téged!

Mint villám mikor lesújt a földre, oly erővel hatott a válasz a fiú szívébe. Felállt, szólni sem tudott, elcsuklott hangja, döbbenetes arccal nézett a lányra. Lehajtotta fejét és elindult az úton, szívébe nyílalt a sajgó fájdalom.
Otthonába érve leroskadt az ágyra, merengve gondolt az elmúlt boldogságra. Tudta, hogy vége, nem jön vissza, utolsó levelét eképpen fogalmazta:

„Unom az életem, tovább nem bírom, inkább a csúf halált választom. Utolsó perceimben azért azt kívánom, ne légy te boldog ezen a világon! Jusson eszedbe, ha többe nem leszek, emlékezz vissza, hogy nagyon szeretlek! Ravatalomhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat nélküled fogom megtenni. Megszólal a harang a szomorú napon, gondolj majd rám, könnyeid, fájjon. Temessenek engem a temető sarkába, temető sarkának legkisebb zugába. Ne találjon rám senki a világon. Ha később bántana, boldog úgy érzed, nem leszel, gyere ki majd akkor a zug temetőbe, annak is a legzugabb részébe. Alszom én már örök álmot. Borulj síromra, és rám emlékezz, arra, akit te szerettél!”

Eképpen fejezte be a fiú a levelet, melyre neve helyett egy könnycseppet ejtett.
Ezután elhagyta otthonát, magába zárkózott és csak ment tovább. Nem szólt ő senkinek akivel találkozott, a közelgő halálról ábrándozott. Lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, utolsó pillantást vetett a vidékre. Levetette magát és a mélybe zuhant.

Hiába várták nem jött vissza soha. Egyik zsebében egy levelet találtak, mely megvolt címezve egy barna kislánynak. Olvashatatlan volt, hisz a vértől elázott, csak a címzettről értettek meg pár sort. Nagy fájdalom között eltemették, sírtak a szülei, mert ők is szerették. Volt itt még valaki, akit nem vettek észre, temető kapuban állt talpig feketében. Hogy mit érzett ő e rövid idő alatt, gyötrődött a lelke, s a szíve majd megszakadt. Csak állt némán, a távolba merengett, talán vár rá valaki, akit ő nagyon szeretett. Eképp ábrándozott búsan egymagában.

Sötét este volt, amikor hazaért, szülei kérdezték, de ő nem beszélt. Később, mikor minden elcsendesült, lassan, óvatosan elment. Temetőbe érve lassultak léptei, hívta őt valaki. Halk suttogású szavak szűrődtek ki:
- Meghalt a szeretőd temiattad!
Ismét megzörrennek a fák és egy hangrobogás:
- Sirasd kislány, hisz szeretett téged, de elküldted és kinevetted!
A szellő elsuhan és csendben borul a fejfára. Végső bánatában egy tört ránt elő, s teljesen markolatig a szívébe mártja. Felszökik a vér, s a sírra zuhan, megremeg a teste, s a lelke elsuhan.

Másnap a temetőőr a lány szüleihez búsan megy, halk szavakkal mondja:
- A lányuk nem él már, friss sírhalmon fekszik, s a szívében tőr.

Pillanatnyi csendet zokogás követte, idős házaspár sírt egymást ölelve. Közösen behoztak a halottat a házba, fektettek hófehér ágyra. Csodálatos arcán halvány mosoly látszott. Megkondultak a harangok, vitték a hírt messze, temetés lesz, zúgásuk azt jelezte. Fekete koporsót, fekete ruhába, barátai vitték utolsó útjára. Leeresztették a sír fenekére, oda, ahova a levélben kérte.

Szerelme mellé került koporsója, úgy lelt végül örök nyugalomra.