Nem halhatok meg. Még nem.

Egyik pillanatról a másikra félelmetes dolog történt velem.
Elöntött a veríték és nem kaptam levegőt.
Úristen! – gondoltam itt a vég.
Olyan gyengének éreztem magam, mintha már nem is lennék a földön, csak kaptam még egy üzenetnyi időt.
Ez a teljes megsemmisülés. Úgy éreztem könnyebb lenne hagyni, hogy magától történjen, aminek történnie kell, de akkor hirtelen belém hasított a gondolat, hogy az nem lehet. Nem halhatok meg. Még nem.
Nem tehetem meg a fiammal. Pillanatokon belül megjön, feljön a szobába és én az anyukája, itt fekszem meghalva.
Ez a gondolat mentette meg az életem!

Homályosan emlékszem. Felhívtam a közelemben lévő mobilon a 112-t és halkan, szaggatottan, szinte alig érthetően suttogtam be a címemet, és hozzá tettem, ha nem tudnak bejönni, törjék be az ajtót, aztán magam mellé ejtetem a telefont.

A mentősöket a 13 éves fiam engedte be, aki éppen akkor ért haza a boltból, csodálkozva kérdezte, hogy kit keresnek.

- Ki a beteg? – kérdezték ők
- Senki.
- Anyukád hol van?
- A szobában. Lepihent, mert kicsit fáj a hasa.

Így találtak rám. Miután szállítható állapotba kerültem, a sürgősségi belgyógyászatra vittek.

Az ultrahangos doktor egy nagyon mogorva idősebb orvos volt. Szombat révén, hétvégi ügyeletes gondoltam.
Megvizsgált. Valamit mormogott. Közben egyszer sem nézett rám, pedig én szerettem volna tudni, hogy mit lát, mit gondol, de ő elzárkózott. A végén sem szólt hozzám, hanem kiordított a beteghordónak, hogy ki engedte meg, hogy elmenjen, vigyen vissza, oda, ahonnan hozott.
Megpróbálkoztam közben megkérdezni tőle, hogy mit látott, és ő azt válaszolta, hogy semmi különöset. Erre én tovább kísérleteztem, hogy mégis mi az a nem különös, de nem válaszolt. A kezembe adta a leletet és elviharzott. Ránéztem a papírra, és az első mondat, ami a szemembe ötlött: „ A kismedencében levegő”
Ajaj, gondoltam.

Közben otthon megérkezett a férjem, aki kérdezte Andrást: anya hol van?
Elvitte a mentő -mondta és többet nem szólt. Hiába faggatta az apja, ő nem válaszolt.
Ma sem tudom, hogy a félelem vagy a bűntudat (hogy nem volt mellettem, amikor szükség lett volna rá) okozta teljes zavarodottságát, de abban biztos vagyok, hogy nagyon megviselte betegségem.

Az ultrahangról visszaérve már ott volt a férjem. A doktornő kedvesen elővezette, hogy ne legyek megijedve, de felvisznek a sebészetre, mert nincs minden rendben, valószínű meg fognak műteni.

Úgy gondolom ekkor valami lezárult a fejemben, valami, ami nem engedett félni. Nem a fájdalmaktól, hanem az esetleges végkimeneteltől.
Attól, hogy meghalhatok. Nem hittem, hogy ez történhet velem.
Ma már másodszor éreztem úgy, hogy nem lehet, hogy bekövetkezhet. Velem nem.

A férjem kérdően nézett a fiatal doktornőre, de ő csak mosolygott. Én válaszoltam. Nem érted? - kilukadt a belem, és feltört belőlem a kínos nevetés. Haha… annyit dolgozom, hogy kilukad a belem. Mennyit hallottam ezt otthon falun.
Most meg itt vagyok, és tényleg úgy érzem, hogy annyit dolgoztam, hogy kilukadt a belem.

A sebészeten felgyorsultak az események. Az osztályon egy fiatal, vékony alkatú, doktor fogadott. Bemutatkozott, megvizsgált és részletesen elmondta: azt gondolja, hogy kilukadt a gyomrom.
Kifaggatott, cigarettáról, alkoholról, gyógyszerekről, de én ezekkel nem élek. Mondtam neki, nekem két káros szenvedélyem van, a Cola és a futás. Az előbbiről, ha nagyon kell le tudok szokni. A doki szimpatikus volt az első pillanattól, de volt bent valami hűvös tartózkodás.
Akárhányszor mondott valamit, mindig úgy kezdte, hogy Asszonyom. Én pedig mindig kijavítottam, hogy Anikó.
Éreztem, ha ez az ember fogja felvágni a hasam, akkor több bizalommal kell lennem feléje. Próbáltam – vagy inkább kapaszkodtam – egy kapcsot találni, ami két embert ilyen gyorsan összeköthet. Akartam valamit, amit nem tudtam megmagyarázni.
Közben azon töprengtem, hogy vajon miért is történik ez velem? Mi okozhatta nálam ezt a betegséget? Megpróbáltam faggatni az orvosom, de kimért, kitérő válaszokat adott. Legtöbbször csak ennyit, majd a műtét után többet tudunk.

A kórterembe, ahová még bevittek a műtétre előkészíteni három idős néni feküdt. Kíváncsian tették fel a szemüvegüket az érkezésünkre – gondolták, végre történik valami.
Igazuk volt.
Ami ezután jött az életem leghorrorisztikusabb élménye volt. Bejött a nővérke. Először megkért, vetkőzzem meztelenre és vegyem le az ékszereim.

Csak az aranyláncom volt rajtam. Levettem és odaadtam a férjemnek. Mondtam neki, hogy nem akarok végrendelkezni, de ha meghalok, ezt adja oda az Andrisnak, ezt neki ígértem.
Már régen.
Az úgy volt, hogy Andris 6 éves lehetett mikor megkérdezte tőlem.
- Anya, ugye az ékszereket a lányok öröklik, ha meghal az anyukájuk
- Igen – mondtam.
- De neked nincs lányod.
- Nincs – válaszoltam.
- Akkor az aranyláncod lehet majd az enyém? És én megígértem neki.

Szóval a nővérke bekötött egy infúziót – rendben.
Felhelyezte a katétert – hát jó, rendben.
De aztán hozott egy nagy hosszú kerti locsolóslagot és az orromon keresztül letuszkolta a gyomromig. Na azért ez már nem volt annyira rendben.

Ezek után bejött a beteghordó fiú és lazán odaszólt, hogy menjek utána, mert még egy röntgent készítenek rólam.
Mondtam neki, engem idekötöztek az ágyhoz, de ha kiszabadít boldogan vele tartok. Erre eltolt ágyastól, és hogy teljes legyen a nap, ugyanahhoz a mogorva orvoshoz, aki az ultrahangot végezte pár órával ezelőtt. Most sem volt kedvesebb.

Egyik kezemben a pisim, másikban a gyomorsavam, az infúziós állványt meg húzva magam után, beállított a röntgen gép mögé és valami fehér gipszet itatott velem. Az utasításokon kívül nem szólt hozzám.
Addigra már annyira rosszul voltam, hogy semmi nem számított. Az orvos nem volt elégedett a látottakkal. Csak később jöttem rá, hogy nem velem volt baj, hanem hogy nem találta a gyomromon a lukat. Ezért a végén odajött gyomron veregetett és azt mondta: nem igaz, hogy magának ez nem fáj. Hát fájt.

Ez nem normális – gondoltam. Már majdnem mindenem kiszakad, nem tudok kiegyenesedni, a fájdalomtól, a kimerültségtől, a kiszolgáltatottságtól, és ez itt ütögeti a hasam.
- Doktor úr ugye magának ma nincs jó napja? – kérdeztem halkan tőle.
-Nincs – válaszolta ő.
-Akkor képzelje most el az enyémet, súgtam neki oda.

Éjjel 11 óra volt. A férjem végig mellettem volt, tördelte a kezeit és nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. Időközben felhívta a gyerekeket, hogy megnyugtassa őket.
- Felhívtad a szüleimet – kérdeztem tőle?
- Nem – mondta – csak az enyémet.
- Kit érdekelnek a te szüleid – kiabáltam neki – az enyémet akarom – mondtam sírva.
Ez volt az első és egyetlen kitörésem.
Szó nélkül tárcsázta szüleim számát és amikor még csak annyit mondott, hogy halló, én kikaptam a kezéből a telefont, és mint egy gyerek zokogtam – anyu, ledugták a csövet az orromon.
Férjem elvette a telefont, valószínű elmondta szüleimnek, hogy ne aggódjanak, majd reggel felhívja őket.
Ennek eredményeként anyukám és apukám kb. 15 perc múlva megérkeztek. Lehet, hogy helikopterrel jöttek gondoltam. Apukám szemei gyufaszállal voltak kitámasztva – mint kiderült, hogy tudjon aludni jó erős altatót vett be lefekvés előtt – és így vezetett.
Nem lehettem túl jó látvány, erre még ők sem számíthattak. Látszott rajtuk a megdöbbenés és az aggódás. Sírtak. Apukám bement a fürdőbe, hogy ne lássuk – de én láttam.
Arra gondoltam, hogy milyen nehéz lehet most nekik, a gyerekükért aggódnak. Tudtam, hogy most leülnek, és addig nem mozdulnak, amíg túl nem leszek a műtéten, és megnyugtató híreket kapnak felőlem.
Aztán jöttek értem.
A nővérke megkérdezett, van-e kivehetős fogsorom, mire én azt válaszoltam, hogy nincs, de szeretném megélni.
Apukám valami olyat mondott, hogy ezt az akasztófahumort tőle örököltem, aztán becsukódott az ajtó mögöttem.

Lent a műtőben már várt az én kedves, de kissé hűvös doktor bácsim. Minden kérdésemre szűken és asszonyommal válaszolt. Én felhívtam a figyelmét, hogy rendes cérnát használjon, mert hogy fogok kinézni nyáron topban, de ő azt válaszolta, hogy ez most nem számít. Erre én azt, hogy remélem nem csak „mostom” van, hanem jövőm is.

Tudom, hogy a lezsernek tűnő viselkedésem mögött a félelmem, kiszolgáltatottságom, és bizalmatlanságom ötvöződött. Ezt próbáltam folyamatosan oldani, de nem sok sikerrel.
Már majdnem elaludtam a belém áramló altatótól, amikor váratlanul a következőt mondtam
- Doktor úr vigyázzon rám!
- Asszonyom mi mindent megteszünk – válaszolta, tőle megszokott módon.
- Lehet, hogy az most kevés lesz, mert engem két gyerek vár otthon- mondtam már alig hallhatóan.
Akkor - először - rám nézett. Láttam a szemében, hogy egy anyukát lát, akinek két gyereke van, aki élni akar. Élnie kell.
Meg volt a kapocs. Már tudtam, hogy elalhatok, biztonságban vagyok.

folyt.köv.