Továbbállunk

A hegyoldalból messze el lehetett látni, túl a városon. A vékony, lomhán úszó felhőket rózsaszínre festette a lassan lenyugvó nap. Az ég vöröses narancssárga színeiben máskor nyugodtan gyönyörködhetett volna... de most maga sem tudta milyen arckifejezéssel nézett le a városra, ahonnan már jó pár órája csak fegyverek dörgése hallatszott. A langyos, nyár végi szél kitartóan borzolta Celeste rövid hajának vörösesbarna tincseit. Karján megfeszültek izmai, ahogy ökölbe szorította kezét. Csak állt csendben és hallgatta a város felől jövő zajokat. Öltözéke újra a régi volt. Érzései, gondolatai, emlékei viszont összekavarodtak lelkében. Csalódott és dühös volt.

A város felé emelte kezét. Érezte, ahogy az ősi jelek kirajzolódnak karján. Már egészen elfelejtette milyen égető és fájdalmas érzés. De ahogy az erő átjárta a testét, a fájdalom, bár nem szűnt meg, de sokkal elviselhetőbbé vált. Lehunyta szemét.

Valaki megfogta a kezét. Csukott szemmel is jól tudta, hogy Alden volt az. Nem engedte el Celeste csuklóját, így a lány kinyitotta szemeit és a férfira nézett. Megértette a pillantásából. Leengedte kezét. Alden hátulról magához ölelte.
- Miért? - kérdezte Celeste.
- Semmi közünk hozzájuk - válaszolta csendesen, nyugodt hangon a férfi.
- De...
- Semmi de. - szakította félbe - Már rég nem feladatunk a tisztogatás.
- Tudom... - suttogta maga elé a lány - de mi is itt éltünk.
- Igen... de soha nem tartoztunk közéjük.

A nap egyre vörösebben igyekezett a horizont felé. A város házai lángba borulva várták a közeledő éjszaka sötétjét. A harcok zaja már alábbhagyott. Celeste szomorúan nézte az eléje táruló képet.

- Szerettem itt élni - mondta halkan.
Alden magához ölelte, majd eltűntek a hegyoldalból.