Paraszt az éjszakában

Sötét felhők szálltak a traktorista háza fölött. A tornácon pihenő macskák szeme szinte szabályos, fekete körré tágult a híg sötétségben. A fák göcsörtös, fekete szörnyekként tornyosultak a traktorista udvarán. Ágaik csendesen zizegtek a hideg novemberi szélben. A távoli mocsár felől varangyos békák rémült kuruttyolása hallatszott. Egy éjfekete keverékkutya búsan elmélázva nézett a messzi láp felé a traktorista udvarán. Néha félhangosan nyüszített egyet-egyet, a távolabbi kutyák vonyításaira válaszolva.
Közben alacsonyan szálló, vastag viharfelhők kavarogtak a ridegséget sugalló fák fölött, a Hold tompa fénye csak ritkán szűrődött ki közülük.

Sűrű sötétség telepedett a tájra, egyetlen élő árnyékként létezett a traktorista házának környéke, azon az éjjelen úgy tűnt, mintha végleg győzött volna a Sötétség. A házban sem volt ez másképp. Vágni lehetett volna a feketeséget, a szekrények sziluettjein kívül mást nemigen lehetett észrevenni egy szobában sem. A traktorista eloltotta a hálószobájában halványan pislákoló petróleumlámpát, azt az egyetlen fényforrást, amelynek lángja azelőtt lágyan ragyogta be az ódon hangulatú, dohszagú szobát, melynek falán elnyújtott árnyékok táncoltak. A traktorista a kopott fakeretes, kicsi ablakhoz lépett, kinézett az éjfekete messzeségbe, majd halkan így szólt:
- De kibaszott sötét van he…