Egyéb történetek - 60.oldal

- Hát te meg hol voltál kisasszony? Úgy aggódtam érted! Mit csináltál kint az utcán két órán keresztül? - hadarta anyukám. Ekkor visszagondoltam anyu szavaira: Mit csináltál két órán keresztül... Két óra? Hol voltam én addig? Valamit mégis ki kellet nyögnöm:
- Ssssétáltam... aaaa barátnőimmel - mondtam rezgő hangon.
- Aha, vagy úgy... - mondta cinikus hangon anyukám. Egyszerűen muszáj volt hazudnom, jaj, de mi van, ha megkérdezi a barátnőimet? Erre nem is gondoltam. Idegességemben...

Mindig siettem befejezni a munkámat, hogy vele lehessek. Személye volt a legnagyobb motiváló erő. Gyorsan dolgoztam és precízen, mert soha nem akartam utólagos javításokkal húzni az időt és ez a főnökeimnek is tetszett. Én így hatottam rá. Megvolt benne az a különös erő, mely a valódi művészeket az átlagember fölé emeli. Sok versében és egyéb művében megemlített. Én voltam az állandó pozitív hős. A végén már csak egy dologtól kellett félnem. A végtől. Voltam annyira racionális, hogy tudjam...

A kölcsönös bemutatkozás után rögtön a tárgyra tért, és elkezdte ecsetelni, az „üdülési jog, tulajdonlás” kecsegtető lehetőségeit. Elmondta, hogy ők milyen hatalmas kiterjedésű, számtalan választható üdülési lehetőséget biztosítanak az országhatáron belül és kívül is az üdülési jogot megvásárló tulajdonosoknak. Ez a kitérőnek hitt, mellékvágány hamarosan kiábrándított bennünket, mert kiderült, hogy nem mellékvágányon vagyunk, hanem ez az ottlétünk fő célja! Ezért kaptuk ezt a fantasztikus...

Remélem, nem zavarlak levelemmel, de úgy érzem, van valami, amit el kell mondanom. Készülök itt hagyni a világot. Végleg. Szeretnék búcsút venni néhány embertől, akiket fontosnak tartottam ittlétem során, és te közéjük tartozol...

Mint minden kapcsolatban ebben is voltak jó és rossz dolgok vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy jó és rossz hónapok?! De, azt mondják mindenkire csak úgy szabad visszaemlékezni, ha szép emlékeket idézünk fel. Hát nekünk volt egy pár pl. amikor a naplementében motoroztunk és lehet, hogy sokaknak túl nyálas lesz, de ez így volt és így volt szép...

Egyszerűen nézek ki a fejemből és gondolkodom, hogy most írjak e vagy ne, foglalkoznak-e velem vagy nem? Tudom ezermillió levél érkezik, és lehet, hogy az én problémám semmiség, de valahol úgy érzem, nincs tovább, és lépnem kell, mert nekem ez már gond számomra...

Ziháló kétségbeesett sóhajtozások visszhangoztak a lépcsők mélyéről. A romos, omladozó kőlépcsőzet, úgy tűnt mintha a végtelen mélységbe vezetne. A nedves, nyálkás falak az elenyészett múltat idézték, s felszínen az erdőrengeteg közt heverő rommaradványok sejtelmes érzést loptak a szívekbe...

Leült egy bérház lépcsőjére, táskájából cigit húzott elő, és rágyújtott. Fáradtnak érezte magát, meggyötörtnek, de a tüdejében szétáramló füst megnyugtatta, biztonságérzetet adott neki. Mintha egy hang azt mondta volna, hogy soha többé nem kell visszamennie abba a pokolba, mostmár mindig itt lehet, és boldog lesz. Már majdnem el is mosolyodott, amikor zene ütötte meg a fülét…

Egy nap, iskolám folyosóján sétálva megláttam Őt. Először nem mutattam iránta nagy érdeklődést. Alig egy pillanatra láttam, bár azt már akkor meg tudtam állapítani róla, hogy profilból hasonlít kedvenc színészemre, Orlando Bloomra. Mikor következőnek láthattam, biztos voltam benne, hogy Ő az, aki képes elcsavarni a fejem már egy pillantásával is. Egy közösségi oldalon rákerestem, hogy ki is lehet Ő. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy nálam idősebb, és egy suliba járunk – és ugyebár...

I. rész
(avagy az „Amnézia Team” üdülési jog értékesítési stílusa)

A szövegbe beleolvasva, külön magyarázkodás nélkül is mindenki számára világos és egyértelműen látható, hogy ezt valaki kitalálta, ez egy fikció. Ilyen napjainkban még véletlenül sem fordulhat elő.
Ha a történet részleteiben, bárki is hasonlóságot fedezne fel, egy általa ismert történethez, az csakis a véletlennek tulajdonítható!