Nincsenek véletlenek

Kitavaszodott. Eljött és elhozta a várva várt boldogságot. A lány, kivel oly régóta szerettem volna közelebbről megismerkedni, érdeklődést kezdett mutatni személyem felé. Régóta tetszett már, de közeledni valahogy sosem mertem. Számomra Ő mindig is különleges volt. Nehéz szavakkal elmondani azt a köteléket, ami kialakult közöttünk. Ha nekem mesélték volna, akkor azt feleltem volna, hogy szép álom, de ébredj fel. Olyan volt minden vele töltött perc, mintha nem a Földön járnék. Ajándéknak tekintettem, melyhez hűnek kellett lennem. Nem is sértettem se gondolattal, se szóval, se tettel. Büszke voltam és az nem engedett semmilyen botlást nekem. Szemünk csillogása adta a választ olyan kérdésekre, mit valójában sosem tettünk fel egymásnak. Vallomásaink őszinték voltak és tiszták. Feltétlen bizalommal voltunk egymás iránt.

Én közös jövőt terveztem vele, odaadtam volna mindenem, mivel ott és akkor rendelkeztem. Általa új helyeket és új embereket ismertem meg. Olyan körökben mozogtam, amelyek mind jobban segítették elsőnek a hétköznapi életem, később pedig a pályámat is. Ha nincs kedvesem, akkor hozzájuk se jutok el. Ő volt a kulcs, mindenhez, mi számomra értékkel bírt. Sok idő telt el, és én annyira megszoktam közelségét, hogy szinte bármit megengedtem Neki. Nem élt vissza vele. Ritkán mentünk el külön valahová. De én nem kellettem oda, ahol csak a barátnői vannak, és Ő sem érezte volna magát túlságosan jól, egy csak férfiakból álló társaságban. Idővel megismertem a szüleit, majd a nagyobb rokonságot, a barátokat, ismerősöket. Majd mindenhol úgy kezeltek minket, mint férj és feleség. Egy idő után én elkezdtem „asszonynak”.

Szólítani, ami ellen kezdetben lázadt, de aztán elfogadta, végül a maga módján büszke is lett rá. Ő az enyém volt és én az Övé. Voltak urak, kik bitorolni vágyták helyemet, de mind az esélytelenek nyugalmával álltak neki a próbának. Úgy látszott a boldogságunknak semmi nem szabhat határt. Mikor elérkezettnek láttam az időt, akkor megkértem a kezét, amire Ő „igent” mondott. Csodálatos volt az eljegyzési esténk. Elsőnek a rokonok, barátok fényében ragyoghattunk, utána egymás személyében. Az volt a tökéletes este mindkettőnk számára. Szerettünk volna minél előbb összeköltözni, mert csak úgy tudtuk volna megvalósítani hosszabb tervű vágyainkat, de arra egyelőre még nem volt lehetőségünk.

Mindig siettem befejezni a munkámat, hogy vele lehessek. Személye volt a legnagyobb motiváló erő. Gyorsan dolgoztam és precízen, mert soha nem akartam utólagos javításokkal húzni az időt, és ez a főnökeimnek is tetszett. Én így hatottam rá. Megvolt benne az a különös erő, mely a valódi művészeket az átlagember fölé emeli. Sok versében és egyéb művében megemlített. Én voltam az állandó pozitív hős. A végén már csak egy dologtól kellett félnem. A végtől. Voltam annyira racionális, hogy tudjam semmi sem tart örökké. Nem részletezném az apró hiányosságokat, amiket felfedezni véltem, nem ecsetelem a borús estéket, nem panaszkodni jöttem. Méltó voltam hozzá. Hűségem és lojalitásom elnyerte méltó igazságszolgáltatását. Egy új kollégájának akart bemutatni. A buszon utaztam, és mereven bámultam kifelé az ablakon. Egy ifjú hölgy ült mellettem, és én fiatal lányra csak akkor néztem rá, ha muszáj volt. Megcsörrent a telefonja.
- Szia Tami.
Milyen érdekes, az én kedvesemet is Tamarának hívják. Akaratlanul is fülelni kezdtem.
- Micsoda, te megcsaltad Petit tegnap este?
- Mi az hogy is. Úgy érted tegnap este is?
- Tehát azt kell neki mondani, hogy velem voltál, és ezért fontos, hogy most bemutass neki. Értem.
- Nincs mit. Öt perc, és ott vagyok.

Túlontúl ismerős volt a telefonból szóló hang, túlontúl Péternek hívnak, és túlontúl tegnap este nem volt otthon. Nem szerettem soha feltételezésekbe bocsátkozni, de ez túl sok volt. Megfordultam, hogy megnézzem, a lány arcát magamnak, majd két megállóval korábban leszálltam. Ezzel nyernek pár percet, amíg meg tudják beszélni a részleteket, és én is lenyugodhatok. Odaérve, a mellettem ülő hölgy volt párom mellett. Megismert. Arcára rémület ült ki. Nem akartam modortalan lenni, se sértő, de kivételesen mellőztem a kötelező udvariasságot. Nem ismertem a lányt, így rá nem haragudtam. Végül csak ennyit mondtam:
- Szerinted mekkora az esélye annak, hogy a buszon pont mellette ültem, amikor beszéltetek?