Egyéb történetek - 144.oldal

Ketten ülünk a padon, hátunkat egymásnak támasztjuk, nézzük a holdat, de egyikünk se szól a másikhoz. Mindketten azon gondolkodunk, hogy hol rontottuk el, innen már nincs visszaút, ez az utolsó randink, ezt mindkettőnk tudja...

A szívnek pedig nem lehet parancsolni. Tél volt. Órákat ültem a hidegben a lépcsőházuk előtt, abban a reményben, hogy egyszer majd felgyullad a villany, és meglátom lefelé jönni alakját. Még akkor is, amikor már nem voltunk együtt...

Induljunk el hát az erdőbe a lehetőségek területére. A fák megviselt lombjai csendben rejtegették szótlan tollas barátaink seregét. Rég elmúltak már azok az idők, amikor akusztikus élményáradatban sodródhattunk a poros utak mentén. Madaraink nagy része már hangtalanul trónolt a levelekkel elbarikádozott ágacskákon, csak ritkán szólalt meg, pl. egy fekete harkály klű klű klű csatakiáltással. Lelki szemeink előtt ilyenkor hamar megjelenhet a madár, hiszen egy kevés gyakorlattal hamar megkülönböztethetjük...

Ideig, óráig mi is eredményes harcot vívtunk a hideggel és boldogan meneteltünk a tó melletti aszfaltúton. Csodáltuk az európai viszonylatokban is egyedülálló élőhelyet, ott az ősi buja természet és az emberi sivatag találkozik, és mindkettő életképes elegyet alkot. Derűlátásunk határait csupán akkor véltük felfedezni, amikor a mögöttünk csatasorba tornyosuló fehér fellegek jelentek meg az égen...

Tegye egy picit érzékenyebbé érzékszerveit a csőrökből kifakadó hangokra és a város zaja mellett hallja meg barátaink énekét. Szemeivel fedje fel madarainkat, mely mellett nap, mint nap elhaladunk. Ha egy picit ráhangolódunk a falak között megbúvó életkékre, hát már egy munkahelyre vezető séta is üde színfoltja lesz hétköznapjainak...

Az élet számomra a legszentebb dolog, amit Isten adott és el és ahogy adta úgy el is veheti.
Most azt gondoljátok ugye, hogy megint egy Istenről szóló történetet fogtok hallani, de el kell, hogy keserítselek benneteket. Most arról fogok írni, hogy számomra mit jelent az élet, milyen dolgok történtek velem életem során, a főbb pillanatok, botlások és örömök...

Október közepén 6 óra előtt riasztott az ébresztő. Hahó! Várnak rád a Rábca árterében! Lehet egy ilyen hívó szónak ellenállni? Ahogy Micimackó sem tudja kiürítetlenül hagyni a mézes bödönt, úgy egy természetjáró ágya sem lehet tele munkaszüneti napon. Hamar ünneplőbe vágtam magam és búcsúztam el békésen szunyókáló menyasszonyomtól...

Nem sejtette, hogy hite ellenére létezik, sőt nem is messze, nem az üveghegyen túl, csakugyan létezik ez a herceg, aki méltó lenne szeremére, ez a herceg mind végig mellette volt, titkon szerette, de a lány túl vak volt, túl összetört ahhoz, hogy felismerje ki az igazi...

Van egy elvem: Változtatni és változni sohasem késő! Ha elindultunk egy úton, azt hisszük helyes, ám ha mégsem, ne féljünk másik utat keresni! Erről szól az élet. Megtalálni a helyes utat, küzdeni egy biztos jövőért, mindig csak hajtani...

Megragadtak és lerángattak a legmélyebb katakombákba. Penész keserű szaga töltötte meg a levegőt. Hosszú folyosókon keresztül vittek a sötétség gyomrába. Büszkeségem elpárolgott. Ők pedig csak vittek. Végtelen alagutakon hurcoltak keresztül. Majd belelöktek egy kamrába...