Ősz Börcsön

Üdvözlöm, Kedves Olvasó! Újra a természet csodáiba kíván betekintést nyerni? Akkor nem is szaporítom tovább a betűket, induljon hát útjára egy történet a közelmúltból.

Október közepén 6 óra előtt riasztott az ébresztő. Hahó! Várnak rád a Rábca árterében! Lehet egy ilyen hívó szónak ellenállni? Ahogy Micimackó sem tudja kiürítetlenül hagyni a mézes bödönt, úgy egy természetjáró ágya sem lehet tele munkaszüneti napon. Hamar ünneplőbe vágtam magam és búcsúztam el békésen szunyókáló menyasszonyomtól. Elindultam a Flesch Károly úti garázssorig, hol már Jakab Zoltán természetbarátom izzította be autójának motorját. Hamar eliszkoltunk az alvó városból és fúrtuk be magunkat a ránk váró kalandokba.

A korai kelés élvezetének magját már szüleim fiatalon elvetették bennem. Igaz, elmondásukból tudom, csecsemőkoromban én nem hagytam őket aludni, hiszen gyakran adtam hírül jó hangosan éjjelente, hogy fent vagyok. 7 éves koromtól viszont édesapám ébresztett a szombati hajnalokon 3 óra körül. Furcsa fejjel ültem fel, magam elé bámulva és fiam, jössz-e horgászni kérdésre adtam meg a felkeléskor még érthetetlen választ. Igen. Elfelejthetetlen miként a sötétség leple alatt lépegettünk a mamáék felé. 10 perces gyalogúton olykor találkoztunk szórakozóhelyekről hazatérőkkel, miközben mi egy új kalandnak a kapujában álltunk. Az Arany János utcában lámpafénynél várt minket a papám. Ott csomagoltuk be a felszerelést a hátizsákba és 4 óra körül csendültek fel a szabadság hangjai. Két Simson beleénekelt az éjszakába.

Tudja, Kedves Olvasó óriási élmény volt a három generáció együttes elindulása. Mindennek megvolt a szertartása, akár a hátizsák pántjának megigazítása vagy a bukósisak elhelyezése. Az ilyen hangulattal átitatott kirándulások hizlalták, vastagították meg a családi kötelék széttéphetetlen láncait.

Az október közepi túránkra viszont autóval mentünk, így beszélgetésre is volt lehetőségünk. A halkan dúdoló zene és a témák kifogyhatatlansága miatt egy szempillantásnak tűnt, miként a négy kerék felfalta a kb. 35 km aszfalt utat. Abdánál jobbra kanyarodva már csak 1-2 km és Börcsön az egyik telek előtt szálltunk ki a gépből.

Megigazítottuk cókmókjainkat, büszkén csillogott nyakunkban a távcső. Mire vártunk volna még? Elindultunk. A sötétség visszavonulóban volt. A felkelő Nap sugarai eredményesen bombázták szét a feketeséget, de mégsem nyerték meg a csatát. Egy másik ellenfelük nem adta fel ilyen könnyen. A köd ugyanis, mint egy szürke vatta tapadt eltávolíthatatlanul a tájra. Kíváncsi tekintetünk ugyan megpróbálta a távoli messzeség kincseit felkutatni, de a sűrű tejszínhabba beleütközött. A fátyol sejtelmessé egyben izgalmassá varázsolta az árteret. Messzelátónk utat fúrt a laza falba, de szerencsére teljes sikert nem arattak.

Szeretem a ködöt. Egy picit a saját képzeletünkkel színezhetjük ki az előttünk elterülő, még fel nem fedezett részeket. Mint egy kifestő könyvet kedvünkre formálhatjuk, míg a látóhatárba nem érünk és látunk bizonyosságot gondolataink valódiságáról.

Le is kanyarodtunk hát a töltésről, hol az út mentén húszméterenként óriási fák nyújtózkodtak az égig, és futottak bele a misztikus messzeségbe. Első két-három fa még kivehető volt, de a távolabbiaknak már a körvonalai is veszendőbe kerültek. Huncutul rejtőztek el előlünk, s talán ennek ellenére azért titkoltan arra vágytak, őket is megcsodáljuk közelről azon a délelőttön. Lombkoronájukat már őszanyó átvarázsolta. A sárgától a vörösen izzó színeken át a barnáig megszámlálhatatlan árnyalatba öltöztette az ősöket. Igaz, kék színeket nem találtunk, de akinek ehhez van kedve, hát emeljen le egy ilyen színű löttyöt az áruház polcairól és igya meg. Mi viszont az ősz színeiből szürcsöltünk nagyokat, mint egy zacskó sósmogyoró után a jéghideg vízből. Lábbelink hangtalanul haladt előre a harmatos ködszitálástól nedves talajon.

Egyszer csak nagyon magas hangra lettem figyelmes. Szrí szrí szrí. Ezt a damil vékony hangocskát nem ígérem, hogy hallotta már. Igaz, vonulási időszakban elképzelhető, hogy betéved a városba, de csak kevesen veszik észre. Ő ugyanis a széncinege, felénél alig valamivel nagyobbacska. A királykák Európa legkisebb madarai. Aki viszont veszi a fáradtságot és időt szentel a megkeresésükre, hát nem bánja meg. Még a Killian féle madárhatározó is így ír róla: “Aranyos megjelenésű.” A kis tollgombóc sokak kedvencévé válhat, kik megismerik őt. Érdemes hát ősszel és tavasszal is binoculart ragadni, hogy nyomára bukkanjunk a csöppségeknek. Jómagam viszont nem csak ezért indulok útnak és megyek ki az erdőbe. Sokan a madarászt a szárnyalás mesterének való felméréseivel azonosítják. A valóság ettől távol áll, mint réti sas a legeléstől. A madaras kirándulásokban benne van minden: a hajnali indulás öröme, ízes, tartalmas beszélgetések, mások, főleg falusi emberek megismerése, egy-egy óriás szendvics elfogyasztása, út szélén való délutáni szunyókálás a zubbonyon, kellemesen fárasztó gyalogtúra, naplemente búcsúzó fényeinél való sült szalonna falatozása, csillaghullás nézése, minden. Mindenki számára mást jelent, nekem a messzelátó egyenlő a megnyugvással. Jólesik csupán sétálni egyet az erdőbe és a csuklón ketyegő kétmutatós szerkezet által érzékeltetett jelenségre nem figyelni. A lábaimat egymás után rakosgatva csodálni a természetet és csupán szeretni. Nagyon szükséges megnyugodni, magamhoz ölelni, beleélni, belefolyni, összeolvadni a tájjal. A kukker, mint köldökzsinór köt össze, és hozzá csatlakozva válhatok a természet részévé. Ott lenni, nem sietni, ez kell nekem. Ilyenkor egy picit függetleníteni kell magunkat a világtól, de hamar rájöhetünk, hogy ez máskor lehetetlen. Megoldhatatlan teljesen elszigetelődni, kötelező élni az emberi életet.

Mi viszont minden akadálytól mentesen élveztük a nyirkos ködöt, ami szerette volna eljátszani az örökkön örökké című játékot, de a Nap már vaskampó alakú sugaraival, erős kőkemény munkával szabdalta, rángatta, cibálta szét a gyöngülő szálait. Egyre nagyobb darabokat szakított ki a szürkeségből és egy idő után már csak a megmaradt lombok levelein hátrahagyott vízcseppek emlékeztettek rá, melyeken játszadoztak, nyargalásztak a díjnyertes fénycsóvák. Kedvükre cikáztak erre-arra és mintázták, festették, formázták át a H2O-t ezüstfűzérré. Lehet ilyenkor megálljt parancsolni a fényképezőgép exponáló gombjának? Ugye, nem? Az út során nem tudtuk elképzelni, hogy várnak még ránk nagyobb csodák. Egyszer csak Jakab úr sokat mondóan megszólalt: “Ezt nézd meg!” Hát megnéztem! Ó! Természetjárók elöljárója! Mit gördítettél utunkba? Kinek tettünk ekkora segítséget, hogy ilyen adag káprázatot küldött cserébe? A szemünk ugyanis tágra nyílt, szánk nyitva maradt és még a maradék hajam is összekuszálódott, mikor egy bokorra feszített pókhálóra leltünk. A könnyed fonalakon mázsás súlyok lógtak. Cseppek tömege húzta, nyúzta a stabil építményt. Mint valami csillogó nyakék ezernyi kristályszemmel csüngött a háló előttünk és kínálta az alkalmat a megcsodálásra. Konkrétan már nem emlékszem, de kb. fél órát biztos jártuk körbe a lehelet vékony készítményt. Nehezünkre esett tovább menni az úton, de tollas barátaink gondoskodtak róla, hogy ne bánjuk meg. Előttünk ugyanis egy 12 cm-es tollas ugrándozott a fán. A barna kabátkát viselő fehér inges cinege fekete sapkája alatt virított a fejecskéje. Barátcinegénk bizalmas életmódot folytatott, hiszen alig 5 méterről a mozdulatlanul álló kétlábúakra fittyet hányva járta a maga útját. Igaz, a zavarás legcsekélyebb mértékét sem akasztottuk törékeny vállára és látván ártatlanságunkat, előttünk szedte össze a csőrbe valót. Ha esetleg Kedves Olvasó is látott volna ilyen madarat az nem meglepő, mert városunk és falvaink szélén is többször lehet hozzá szerencsénk.

Ezért is szeretek többek között akár menyasszonyommal, akár Jakab úrral zöld szalagon haladni, mert vannak fajok, melyeket gyakrabban figyelhetünk meg, mégis hatása alá kerülünk. Akár egy feketerigó, akár egy őszapó előtt mindig “kalapot emelünk” találkozásukkor, mint egy ismerősnek.

A madár viszont odébb állt, mi sem tétlenkedtünk. Vártak ránk a következő kanyar után. Így telt a délelőtt és itt talált ránk az ebédelni készülő Nap is. Energiatartalékaink nekünk is fogyóban voltak, hát megcéloztuk a hazafelé vezető utat. Szinte karnyújtásnyira került már az Óvár felé vezető asztal, mikor egy szemrevaló tollas repült el előttünk és ült ki egy magányos fára. Rá is fogtuk a tízszeres nagyítású távcsövet. A kb. 24 cm-es ragadozó szürke kapucnis kabátkát viselt. Fekete szemsávjában tündökölt a mindent látó apró gomb szeme. Kampós végű csőre alatt hófehéren virított a madár mellénye egészen a lábáig. Hosszú fekete farka tartotta mérsékelt, egészséges, azonban tekintélyt parancsoló, de egyben nem kirívó feszes tartásban.

A nagy őrgébics tette rá a lakatot a bármikor újra kinyíló tartalmas kirándulásunkra. Az ő személye, akár csak az út során látott, de most nem említett, többi madárfajunk töltötték fel a délelőttünket és búcsúztattak a mihamarabbi viszontlátásig.


Madárbaráti üdvözlettel:


Nagy Kornél