Tatai tél

2004. november 20-án ismét egy újabb bevetés várta a természetjárók szolid csapatát. Már reggel 4. 45-kor kidobott az ágy. Jelezte nekem, hogy szombat van és azon szerencsések közé tartozom, akiket éget és perzsel a vágy, hogy természetbe kirándulhassak. Igen, Tisztelt Olvasó, higgye el, hogy mélységes őszinteséggel adhatok hálát a sorsnak, hogy ennyire lelkesít, amiért kész vagyok bármikor felkelni és a szombat délelőtti henyélésről, szunyókálásról lemondani. 5. 40-kor már két nadrágban, négy pulóverben, mellényben, zubbonyban, kabátban, nyakamban csillogó távcsővel, vállamon állványos teleszkóppal, hátamon ételtől, italtól duzzadó hátizsákkal indultam el a fekete, sokat megért bakancsomban. Nem is tudom, mikor indultam első utamra, de azóta is változatlan lelkesedés fog el, ha kissé kopott lábbelimre nézek. Igazi társ sárban, porban, esőben, szárazságban, egymáshoz igazodva kész egységgé forrtunk össze. Mi sem jobb bizonyíték, hogy a túrák során ritkán veszem észre, hogy rajtam van.

Az utcákon végig sétálva még az éj királya uralkodott és a szelek ura is valahol a Nap mellett pihent. A város fényei mellett azonban a november megmutatta komorabb arcát. Szép ember a szeptember, de a november, ha nincs is olyan jó barátságban a hópelyhek úrnőjével, mint pl. a december, azért néha találkoznak egymással. Nem volt ez másképp a vasútállomásra való kisétálás során sem. A havak fejedelme talán csak épp korai reggelijét fejezte be és az asztalról lesöpörte a morzsákat. Ezek Mosonmagyaróvárra estek. A városi világítás mellett felfokozott vágyakozással nagy léptekkel rohantam az állomásra és a fekete kontraszt mellé a fehér hópelyhek jelentek meg. Amúgy is lángoló lelkesedésemre, mintha olajat öntöttek volna. Ez az én napom! 6 óra után értem ki a találkozó helyre, ahol Gregusné Szabó Melinda és Gyebnár Gyula és édesanyja, Nagy Péter és édesapja várt. Készülődött a maroknyi elszánt csapat arra, hogy megrohamozza a 6. 30-kor induló gyorsvonatot. Aggódások és reménykedések, vágyakozások és félelmek feszültek egymásnak.

Izgatottan vártuk, mi lesz. Pénteken kegyetlen időjárás söpört végig a környéken. Veszedelmes orkán erejű szél zúdult be a 650 éves városon keresztül, mellé egy kis havas eső tetőzte a borzadályt. Mikor Gyula pénteken este felhívott és megkérdezte, megyünk-e, a válaszom egyértelműen igen volt. De itt a szív és az ész állandó csatájából az érzőbb szerv győzedelmeskedett. Ha ésszel gondolkodtam volna, biztos mást mondok, de a szívem azonban legyűrte az értelem szavát, így a négybetűs válasszal tuningoltam magamat is. Szépnek kell lennie. Az izgalmas várakozást tetőzte, hogy Gyula édesanyja elmondta a vonat késni szokott. Így veszélybe került a győri csatlakozásunk. Sebaj, kisétáltunk a vágányokhoz és vártunk. Vártunk és vártunk. A percek szépen tovaszálltak, mint a sárguló falevelek, de még mi mindig a hideg peron díszkövén ácsorogtunk. Egyszer csak „Nemzetközi gyorsvonat érkezik…” megjött. Egy kis malőr után (korábban állt meg a mozdony, mint ahogy mi elképzeltük) a vonaton álmaink után eredtünk. Hamar megérkeztünk Győrbe, ahol már Ági néni várt minket. Ismét megrohamoztunk egy vonatot és pár pillanattal később újra sínen voltunk 60 km-re az aznapi túra célpontjától. A személyvonat lassan döcögött Tatáig. A kellemes meleg kocsiban hamar elszállt az idő, csak a vonat ablakain át kukkoltuk a kinti dermesztő világot. Akkor eszméltünk magunkra, sejtettünk meg valamit, amikor egy úr jött be a vagonba és mesélte ismerőseinek a cudar zimankót. Nem kellett sokat várnunk, mikor nekünk is tollászkodnunk kellett. Összeszedtük cókmókjainkat.

Öt, mindenre elszánt túrázó, vállára akasztott hátizsákkal elindult az Öreg-tó felé. Kisétáltunk a patakig és megcéloztuk a város centrumát. Vígan bandukoltunk az úton, míg nem a süvöltő újra és újra jelzett jellegzetes kellemesen lágy hangján. Mi minden szorgalmunkkal a madár megpillantására törekedtünk. Hamar sikerült fókuszba keríteni az északi vándort és piros pocakja távolból is virított a leveleitől már megkopasztott fák ágain. Ott volt mellette párja is a koszos szürke színű tojó. Vidámság sugárzott róluk. Kis fekete fejükkel ébren szemléltek minket, mi pedig elámulva gyönyörködtünk bennük. De nini! Nemcsak a süvöltő jelentette az egyetlen érdekességet. Cserregő hangú mátyásmadár, a szajkó is igyekezett a figyelem középpontjába kerülni. Bár, Kedves Olvasó, azért ez némi túlzás volt részemről, hiszen azért őt is izgatottan kerestük, mire meg tudtuk találni. Legeltettük szemünket égszínkék tollán, melyet nemrég még a vadászok a kalapjukra tűztek ki.

A hideg nagy úr. Így hát továbbindulásra késztetett minket. Az úton tovább indulva egyszer csak egy négylábú rohant át, keresztbe az aszfalton. Nem oroszlán volt, sőt még elefánt sem. Egy vörös bundájú, hozzá hosszú loboncos farkat viselő mókus ugrándozott. Ő talán kevésbé szerette volna megosztani a társaságát velünk, így a fák várában keresett előlünk menedéket. Felrohant és megállt egy odvas csonk előtt. Kedvesen pislogott ránk. Fekete szemeiben talán egy kevés félelem is tükröződött és mint állatbarátok tovább indultunk, hogy ne zavarjuk a famászás bajnokát.

10 perc múlva azonban már mi is a tatai-vár kapujában bebocsátásra vártunk és figyeltük az országszerte is híres építményt. Rövid tájékozódás után ostrom alá vettük az udvart és a törököket is meghazudtoló módon a kőfal lépcsőin megközelíthető várfal tetején lógtunk. Onnan kitűnő rálátás volt az Öreg-tóra, ahol még a Nap állásos sugarai simogatták a lágy vizet. Igaz, hogy a Gerecse körvonalai kevésbé rajzolódtak ki, mint szoktak, de a tavat még kristálytisztán láttuk. A halászok a szürke gémek és sirályok nem túl nagy lelkesedésére épp a maradék halat fogták ki. Leballagtunk a tóhoz és kezdetét vette az Öreg-tó túra.
Ajjajjajjajjajj!

Kedves Olvasó, nagy gondban vagyok. Az emlékezés és feledés örökös harcában túl nagy előnyt adtam az utóbbi emberi tulajdonságnak. Bizony rég volt már, 3 hete, hogy félbeszakítottam történetemnek papírra vetését. A madarászok folytonos harcával az írás jött ki vesztesen. Állandó könyörtelen alkuk folytán sikerült a szabadidő eltöltését egy tevékenységre korlátozni. Ha jut egy kis idő, el kell dönteni, mit akar valójában. A természetjáró emberben ott ég a vágy a pokol tűzénél hevesebben, hogy minél több időt a saját világában, azaz terepen legyen. Az ott eltöltött időben valósul meg az ember önmaga. A hétköznapok során ránk kényszerített kényszerzubbonyban próbálunk küzdeni a mindennapok szaharai sivárságában, ebben csak a természetjárás iránti vonzalom jelent reményt, lehetőséget, hogy leszakítsuk magunkról a ránk ruházott több tonnás terhet és gátlásainktól megszabadulva induljunk a gyönyörűséges világba. Talán soha nem felejtem el, mikor Váci Miklóssal és Kozma Lászlóval a Gerecsében és a Vértesben madarásztunk. Laci félelmetes tempóra késztette hazafelé az autóját, hogy elérjem a vonatot. Erre egy nem normális abban találta meg élvezkedésének csúcsát, hogy erőlködve előzte meg a puskagolyóként száguldó járművünket. Fejünkben parlagi sassal, kígyászölyvvel és megannyi más élményekkel zúgtunk haza, ő pedig ott próbálta kiélni sajátos önmagát.

A lényeg, ha van egy kis idő, hát igyekezzünk terepen lenni. Azonban, mivel én szerteágazó feladatok közül az ismeretek tovább adására az otthon maradottak természetbe való kicsábítására igyekszem megörökíteni és tovább adni élményeimet. E mellett rengeteget kellene olvasnom és a fotózás is érdekes dolog. Így, hát Kedves Olvasó ezzel megmagyaráztam, hogy a döglött ló alszik. De most újra itt vagyok és folytatom a tatai kirándulás által átélt történet papírra vetését.

Ott tartottunk, hogy elindultunk az Öreg-tó óramutató járásának megfelelő irányba való bekerítéséhez. A Nap még millió áldásos sugarát szórta ránk és komfortérzetünk rohamos mértékben emelkedett. Becserkésztük a kisebb-nagyobb récecsapatokat és mazsolázgattunk belőlük. A legnagyobb részt azonban csak tőkés récékkel találkoztunk. Sétáltunk, sétáltunk egy kis dombra nem csücsültünk le, mert ahhoz viszont hideg volt. Talán ismeri, Kedves Olvasó, ezt az aranyos mondókát. Amíg hónap neve r-es, addig földre ne ülj, Kedves. Már pedig a november brrr, de r-es. Egyszer csak halljuk, hogy a tatai-tó ékességei, a vadludak egy része megelégelte a reggeli semmittevést és útnak indultak a már tarlón reggeliző társaik után. Magasba emelkedett a gágogó tömeg egy része, mint a dermesztő hidegben a termoszba tárolt meleg kávé illata. Lassan indultak, hogy a kegyetlen éhség fogságaiból kimeneküljenek.

Mi is tovább indultunk. Hiszen a szívünkből fakadó melegség kevés volt ahhoz, hogy testünk további részeit is megtöltsék megfelelő energiával. Miközben haladtunk tovább, a fák között széncinegék kutattak az aznapi betevő után. Nekik is eljött a küzdés ideje. Amíg mi csak előveszzük a táskánkból az elemózsiát, addig ők kőkemény harcot folytatnak a csőrbe valóért. Arról már többször tettünk említést, hogy milyen gyors az emésztésük, pl. a bodzabogyó melléktermékét akár a behabzsolás után már 20 perc múlva ki lehet mutatni ürülékükben. De, ha belegondolunk, hogy 38-39 fokon égő kis fekete kabátos barátunk folyamatosan mozog, ugrál, a 18 grammos testet a levegőben tartani nem egyszerű és energiatakarékos dolog. Arról viszont talán még nem esett szó, hogy a természet micsoda tökéletes technikát dolgozott ki.

Képzelje el, Kedves Olvasó, hogy vannak különböző megélhetési lehetőségek az életben. Van, aki a vízből szedi a táplálékot, van, aki a földön kutat, van, aki a levegőben gyűjti össze a rovarokat. Akadnak növényevők, ragadozók és dögevők is. Minden egyes külön faj egy-egy helyet foglal el a természet nagy lehetőségei között, és ami különösen fontos, mindegyik más-más helyen áll. De mi a különbség a széncinege, kékcinege és az őszapó között? A bőséges élelemmel ellátott időszakban szinte semmi. De, ha eljön az idő, amikor a tél ura, a jég királya, a dermesztő mozdulatlanság és lassúság, az elmúlás, mint kaszaboló fejsze csattog tollas barátaink felett. Mikor elfogy a táplálék és kevéssel kell beérni, és minden egyes nap kemény küzdelemmé válik, akkor jelentkezik az igazi különbség közöttük. A széncinege, ki az alábbi triumvirátus legsúlyosabb, legrobosztusabb tagja a levelektől megfosztott fákon, főként a vastagabb ágakon fog járőrözni és kutatni fűtő elemek után. A nála kisebb, virgoncabb, bohókásabb fejű kékcinege, már a vékonyabb ágakon fogja leszedni a vámot. Akár fejjel lefelé csüngve is türelmesen átvizsgál mindent, ahol valami harapnivalót találhat. Az őszapó, aki kecses vonalával feltűnően hosszú farkával, leheletvékony pálcikákon is képes artistamutatványokra. Ő ott fog örömtáncot járni, ha valami finomságra talál. Ebből látszik, hogy a kegyetlen tél kiélezett versenyében is komoly stratégiára készteti a túlélés versenyében győztesként diadalmaskodó fajokat.

Ideig, óráig mi is eredményes harcot vívtunk a hideggel és boldogan meneteltünk a tó melletti aszfaltúton. Csodáltuk az európai viszonylatokban is egyedülálló élőhelyet, ott az ősi buja természet és az emberi sivatag találkozik, és mindkettő életképes elegyet alkot. Derűlátásunk határait csupán akkor véltük felfedezni, amikor a mögöttünk csatasorba tornyosuló fehér fellegek jelentek meg az égen. Ho ho ho ho, mondhatnám. Ha nem éltük volna át a pénteki orkán erejű szélcsapást. Aggódó szemeinket nem Párizsra, hanem a támadó felhőkre meresztettük. De semmi baj. Nyemá problemá. Tovább indultunk Tatabánya felé. Meg-megálltunk, letámasztottuk az állványos távcsövet, és amíg a zimankó ura engedte, hát nézegettünk. Hol egy dolmányos varjú került szemünk elé, hol a sárgalábú sirály életének legbensőségesebb titkaiba kaptunk bebocsátást. A vadludak, hogy nevüket ne feledjük, V alakban hasítottak rést a fellegekben és hangulatos gágogásokkal tették még kellemesebbé a napot.

Kedves Olvasó, volt már Tatán? Igen? Nem? És hidegben hallgatott már meseszerű hangot? Tisztelem és becsülöm Sterbinszkyt, Náksit, Brunnert. Imádom hallgatni, ahogy az Ossián énekese, Paksi Endre világot megváltó éneke alatt dübörög a dob és a gitár visítva hallgatja szívet szaggató dallamát. De, ha a tóparton sétálunk, felülmúl mindent. Itt nem a szó szerinti gágogást értsük. Beöltözve, dideregve a napsugarakra megváltóként nézve, tündöklő, szétfagyott piros arccal sétálva, andalikus környezetben a madársereg körbevesz minket és átadjuk magunkat a hangulatnak. Víz, vízpart, gágogás. Ezt nem lehet lefordítani az objektivizmus, tárgyilagosság tényhez ragaszkodó szavaival. Erre a hangulatra még nem találtunk ki jeleket, betűket, melyekkel vissza lehetne adni azokat a pillanatokat. De, tudja mit, Kedves Olvasó, egyszer kerekedjen fel és látogasson ki erre a területre, és kérem, döntse el, igazam volt-e?

Mi is mentünk tovább, és ahogy közeledtek a viharfelhők, a szív útja, az örök pozitív látásmódunkra ködfátyol borult. Beborult, de szerencsére nem elborult. Egyszer csak a hűvös szellő kezdte simogatni fejünket. Na, neeee! Kezdődik? Az állványos távcsövet nem volt értelme letenni, mert kilengett, így elindultunk az erdő felé. Nem volt nehéz. A szelek ura úgy gondolta, segít nekünk. Bevallom, hanyagolhatta volna ezt a segítséget, de ő erre igazán nem volt kíváncsi. Beszélgetést kezdeményeztünk vele, de nem vette a lapot. Egyre keményebbnek mutatkozott, így erős szélfújások közepette sétáltunk. A szélre szinte már rá lehetett volna feküdni, úgy döngetett minket. Letakarította a megmaradt faleveleket és arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Mindent, amit lehetett felvettünk és a Mont Everest expedíció tagjaihoz hasonlóan kinézve menekültünk az erdő felé. A szelek ura nem sokáig kísért minket magányában. Mivel ilyentájt már az extra szuper hiperwhiteening fogkrémmel mosott fogat és megcsillogtatta a fehérjét. Megérkezett társa, Holle Anyó.

A havazás általában függőlegesen szokott érkezni, most mérhetetlen örömünkre vízszintesen jött. Fújt a szél, a hó meg a vonalzó mentén érkezett. Micsoda buli. Alig láttunk előre és nevettünk bele a tájba. Nemsokára azonban elértük az erdőt, a menedéket. A természet nagy színpadát pillanatok alatt átrendezték. A sötét színek uralmát percek alatt megtörte a vakító fehérség és mindenhol a tisztaság színe uralkodott. Egy másik dimenzióba varázsolt át bennünket. Mintha becsukta volna a tompa színek kapuját és átkísért volna a havasba. Igazi téli hangulat. Már csak az ünnepi vacsora hiányzott a karácsonyfa mellől. De a madarász, ilyenkor is madarász. Felettünk meghallottuk Magyarország legnagyobb rigófaját, a léprigót. Ő főleg téli vendég és egy-egy megtermett fagyöngy társaságában érzi jól magát. Figyeltük, kerestük csettegő, kerregő hangját és egy idő múlva a hópelyhes, folyton törölgetett, párás távcső középpontjába került. Megvagy. Büszke tartásával mutatta, hogy igen, itt a helye a téli erdőben. Minden jót, kívántuk neki mindannyian, reméltük, hogy gyakrabban összefutunk még vele. A fák ágain fehéren virított az eső téli formája, egy-egy szajkó, cinege kerül utunkba, de mást sajnos nem igazán sikerült vizuális élménytárunkba begyűjteni. Sétáltunk a hóesésben, beszélgettünk és élveztük az oxigén dús levegőt. Az autók hangja nem zavart és az alsószomszéd káromkodása sem torzította az idillt. Nem volt kapkodás, sőt a kedvenc filmsorozatunk miatt sem siettünk haza. A sétálás közben éreztük, otthon maradt minden, ami nyűg. Megvalósítottuk, amire vágytunk, jól éreztük magunkat.

A kirándulás során egy idő után lassan a tó másik oldalára kerültünk. Ott viszont, már egy kicsit megváltozott az állapot. Igaz, a hó betakarta a sok szennyet és mocskot, de a makulátlan tisztaságnak is vannak árnyoldalai. Mi is kicsit havasak lettünk, és ahogy olvadt ruhánkon a mennyei nedű, nyirkossá, idővel vizessé tett bennünket. Néztük, mikor megy haza a vonat és rájöttünk, elérjük még a 13 órásit.
A túra egy újabb fázisába érkezett. Félig ázott lábbelinket magasabb fokozatra kapcsoltuk és megfelelő fordulatszámmal célba vettük a vasútállomást. 10 láb koptatta Tata járdáit, cipőfűzőink csak úgy loholtak a gazdik után. De jó, hogy nincs száz lábunk. Így kettővel is elég volt haladni. Persze minden gond nélkül, beértünk a vasútállomás várójába, hol megkezdtük ruháink megszárítását. A vonaton folytattuk ezt a feladatot. Visszafelé elfáradva, kissé nyugodtabban, álmosabban robogott velünk a sokkerekű vonat. Győrben Ági nénit búcsúztattuk a mielőbbi viszontlátásig. Óváron szerencsére nem kellett kiásni a hóból Gregusné autóját, mert itt messze nem érkezett akkora áldás, mint innen 100 km-re.

Hát, ez történt a teljesség igénye nélkül akkor és ott, Tatán, az Öreg-tó túrán. Talán mondhatom, mindenki, aki ott volt gazdagodott egy feledhetetlen élménnyel. De, ha esetleg feledhető lenne, hát ezzel az írással ezt sikerült megakadályozni.

Madárbaráti üdvözlettel:

Nagy Kornél