Egyéb történetek - 139.oldal

Van két fabábum: Gioffro és Giofrida. Egyszerű, lélektelen marionettfigurák, arcukon torz mosoly. Semmi kidolgozottság, meglehetősen ügyetlen munka. Gyűlölöm őket...
Éjfélkor aztán táncra perdülnek...

Most egy hajszál szabadult el, és suhan a széllel. Hosszan nézek utána, aranyszín csillogó, könnyed szál. Mint egy pókháló egyetlen szála, hosszan, simán, gondtalanul viteti magát a széllel. Nem jut messzire. Egy fa fekete csontvázágain akad fel. A szél hiába tépi, húzza, hívja magához, a száraz ág csontkeze tartóztatja. Örök walzert kénytelen járni a tébolyult széllel, soha meg nem nyugvón, ám fénye nem törik...

Felmegyünk a szobánkba, az este nagy részét Harry kidumálásával töltjük, és megnézünk pár csöpögős filmet, meg egy-két horrort. Aztán leterítek pokrócit, rátesszük a hálózsákokat, ki- ki a sajátjába bújik, és különböző horror történetekkel ijesztgetjük egymást. Közben a pattogatott kukoricát zabáljuk, de egy idő után mindenki félni kezd egy kicsit. Úgy döntünk lefekszünk, hisz a csajok még holnap is itt alszanak...

- Miért nem beszéltek?- hordozta végig tekintetét a használati tárgyakon.
- Szóljatok már valamit! - kérlelte a szobát. De senki sem szólt.
- Talán haragszotok rám? - jutott eszébe - Óh bocsássatok meg, de nem tehetek róla, hogy magatokra hagytalak titeket. Nem önszántamból mentem el higgyétek el.
Már a kezeit tördelte kétségbeesésében.
- Esküszöm, soha többé nem megyek el itthonról!! ...

Éjszaka... Tengerpart... Sötétség... Hideg szél... Rajtam pulóver, kezemben a papucsom. Ki-kihúzódó hullámok simogatják meztelen lábamat. Fázok.
A tenger sötétkék vize... Mintha a lelkivilágomat látnám. . . Zord világomból kiutat keresek. A boldogság, szerelem, gyengédség után kutatok már mióta...

- Nagyuramot csak ritkán hívjuk Nagyuramnak, de őt magát sosem szólítjuk így. A megszólítás szigorúan csakis Nagy Úr lehet, ezt jobb, ha megjegyzed. Előbb vagy utóbb úgyis megtanulod... Mostantól ő lesz a Te urad és parancsolód, őt fogod szolgálni. Így vagy úgy... Többet nem mondhatok, mert nem érdemes. Ahogy megérkezünk, azonnal elé viszünk...

- A város tele van rendőrökkel, és mind téged keres! – hadarta J-NekteD. – Alig tudtam elhozni a kulcsot, legalább ötven rendfenntartó nyüzsgött ott összevissza. Kész szerencse, hogy egyikük sem rúgott bele véletlenül a dobozba.
Reactorfighter elmosolyodott. Nagyon üdítő volt számára a helyzet alakulása. Talán mégsem olyan reménytelen a tervezet, ahogy azt gondoltam annakelőtte, kockáztatta meg bizakodva az állítást...

Mi lett volna, ha a nagyapám (apai ágon) nem hal meg a születésem után fél évvel? Akkor talán ma is élne, a húgom is ismerné, meg én is. Együtt nevetnénk, együtt sírnánk, biztos szeretnénk, de lehet, hogy néha kicsit haragudnánk. Évente egyszer, ha látnánk, mert messze lakik, de biztos örülnénk neki, és tőle nem félnénk úgy, mint a nagymamától. Nagymama sokkal önzőbb teremtés - mármint mások állítása szerint...

Reménykedett benne, hogy nem lesz több rendőr, aki útjába állna. A négyszögletes lejáróhoz lépett, leguggolt, és benézett az alant elterülő, már üres, fehéren csempézett zuhanyzóterembe. Egy lelket sem látott.
Impulzusfegyverét vállára akasztotta, kikapcsolta a vizort, és nagy igyekezettel lemászott a létrán. A fokok csúszósak voltak, vizesek, bal fémbakancsa a legalsón meg is bicsaklott kissé...

Oly kegyetlen tud lenni az élet; mert sok embernek nem adatik meg, hogy Vele legyél, helyette heves szívdobogással, elakadt torokkal, könnyes szemmel kell őt a távolból figyelned, gyönyörű lényét, mozgását. Csak az álmaidban vagy igazán boldog, csak akkor van melletted, csak akkor érintheted meg fenséges testét, akkor csókolhatod meg Őt! S csak akkor tudod neki elmondani azt, hogy szinte már földöntúli szerelemmel szereted!! ...