Álmok gyermeke 4.

Lilith feje nagyot koppant. Hangosan felkiáltott és a halántékához kapta a kezét. Felnyitotta a szemeit és végignézett magán. Egy szűk ketrec sarkában feküdt, egykor fehér, most mocskos hálóinge, szorosan körbetekeredett rajta. Felült, hogy kicsit rendbeszedje magát, de a fejét ismételten beverte a hideg rácsokba.
- Komolyan mondom, teljesen szétlapítom a fejemet, ha így folytatom... - mormolta az orra alatt, miközben az ütes helyét dörzsölgette. Aztán nagyon lassan, óvatosan körbepillantott. Ellőte - mögötte szekerek várakoztak, letakarva ponyvával valamit (vagy valamiket) szállítottak. Két oldalán harcosok várakoztak végeláthataltan sorokban. Volt, aki lovon ült, volt, aki szálegyenes, kihúzott háttal állt...

Messziről elnyújtott, fémes kiáltás harsant, mire az egész sor meglódult. Hullám futott végig a tömegen, ahogy mindenki előrelépett. A szekér, ami Lilithet szállította, döccenve megindult, mire a lány nekiesett a ketrec oldalának, de ezúttal fejét még időben lehajtotta, így elkerülte az ütközést.
- Lám csak... A kis foglyunk felébredt - valaki gúnyosan kacarászott mellette. Fejét oldalra fordította, és összehúzott szemmekkel pillantott a mellette haladó harcosra. Ez utóbbi magas, éjszín paripán baktatott mellette és le nem vette a pillantását Lilithről. Bal szemén keresztül éles, mély vágás húzódott át.
- Látod? - mutatott vigyorogva a vágásra. - Ezt ma éjjel szereztem. Valamelyik kedves mesternőtől. Az életével fizetett érte... - elégedetten felnevetett. Lilith dacosan felvetette a fejét és szikrázó, dühös pillantását a férfire szegezte. Szívesen nekiugrott volna, de a rácsok némi akadályt jelentettek. Az arcát a ketrec oldalához szorította, kezeivel erősen megmarkolta a fémrudakat.
- Ne ugrándozz, mert a végén még bevered a fejedet...! - jóízűen nevetett a saját tréfáján. Aztán elkomorodott, de szeméből nem tűnt el a gonosz csillogás. - Ahogy látom, nem vagy formában... De mindegy, a Nagyuram - ot úgysem fogja érdekelni - Lilith kikerekedett szemmekkel hallgatta.

- Miről beszél? Milyen "Nagyuramról" hablatyol? - kérdezte türelmetlen, ideges hangsúllyal, meglehetősen udvariatlanul.
- Nagyuramot csak ritkán hívjuk Nagyuramnak, de őt magát sosem szólítjuk így. A megszólítás szigorúan csakis Nagy Úr lehet, ezt jobb, ha megjegyzed. Előbb vagy utóbb úgyis megtanulod... Mostantól ő lesz a Te urad és parancsolód, őt fogod szolgálni. Így vagy úgy... Többet nem mondhatok, mert nem érdemes. Ahogy megérkezünk, azonnal elé viszünk.
Lilith feleletre nyitotta a száját, de váratlanul éles fájdalom tört rá. Szétterjedt az egész fejében, lüktetve áradt szét a homloka mögött. Két kezét a füleire szorította, de így sem tudta kizárni az üstdobszerű hangokat. De ezen a zajon is túl, távolról kiabálás harsant:
- A Nagy Úr elé?! Ne nézz a szemébe! Hallod? Soha ne nézz a szemébe! És nem szabad beszélned Rólam! Nem szabad... - Selene szavai még sokáig visszhangzottak a fejében. Zavartan nézett fel. Tekintete a harcos csodálkozó pillantásával találkozott.
- Csak nem fáj a fejecske? - kérdezte a harcos gonoszkodva. Lilith nem válaszolt. Elgondolkozva pillantott maga elé, majd váratlanul felkapta a fejét. Újabb nagy koppanás a rácsokon... már megszokta.

- Mi lett a szentéllyel? - a kérdés késként szegült a harcos mellkasához.
- Majd megtudod... - felelte, miután csodálkozásából magához tért. - De engem hiába kérdezel, én nem fecsegek. Inkább nyisd ki a szemed! - vágta oda dühösen, majd az égnek emelte az orrát és a lovával büszkén elléptetett. Lilith utánanézett, de nem sokat látott belőle. Derékból teljesen kicsavarodott, arcát nekipréselte a rácsoknak, a következő pillanatban pedig meglepődve hanyattdőlt, mint egy darabokra tördelt deszka. A kelő nap fényében pompás palota magasodott, négy karcsú, színes toronnyal és hihetetlenül törékenynek látszó falakkal. Az egész olyan volt, mint egy gyönyörűen felépített kártyavár, ami bármikor összedőlhet. Lilith mégis úgy érezte, hogy egy vaskos börtönbe viszik, ahonnan nehezebb kiszabadulni, mint egy léleklabirintusból...