Interjú egy középkorú utcalánnyal

Néhány hónappal ezelőtt cikk-témák után kutattam Budapest eldugottabb részeiben… épp feladni készültem az egészet, mert hideg is volt, esett is, meg aztán már elég későre járt, és nem volt nálam semmiféle önvédelmi eszköz(már amire a magamfajta ártatlan kislányoknak szüksége volna…). Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy eltévedtem. A sok egyforma utca, a rozsdás táblák… nem volt más választásom, keresnem kellett valakit, aki legalább egy közeli trolimegállóhoz irányít. Negyvenes nő jött velem szembe. Sminkje feltűnő volt, ruházata kissé túlzottan fiatalos. Jobb vállán retikül lógott, bal kezében szatyrot cipelt (benne kenyér, tej, ásványvíz, és egyéb élelmiszerek). Megszólítottam. Először nem figyelt rám, a második megnyilvánulásomat követően rámnézett, halványan elmosolyodott, és megkérdezte, mit akarok, majd gyorsan hozzátette: „sietek!”. Kértem, igazítson útba, mert igazán kezdem elveszettnek érezni magam, ráadásul le fogom késni a vonatomat is. Végigmért. Nevetett.
- Jobb, ha elkísérlek – mondta - a megálló messze van. Sokszor eltévednél még odáig.
Beleegyeztem. Mindig szívesen ismerkedem hasonló szituációkban.

Az út valóban hosszú volt. Közben beszélgettünk erről-arról. Ahogy beljebb értünk, megkérdeztem, eljönne-e teázni velem valahová. A vonatot úgyis lekéstem végleg.
Először nem akart kötélnek állni. Mondta, hogy dolga van, mert éjszakára megy dolgozni, és még haza is kell mennie, aztán csak megfűztem valahogy.
- Tetszel nekem - mondta a kissé lepukkant cukrászdában, ahová beültünk- van benned valami közvetlen, valami lehengerlő…
Megköszöntem a bókot. Valóban kissé túl rámenős vagyok- gondoltam még mellé…aztán megkérdeztem, mivel foglalkozik. A furcsa fény a szemében ugyanis szinte kényszerített arra, hogy minél többet tudjak meg róla.
- Én? -nevetett fel keserűen - Kurva vagyok! Ne mondd, hogy nem látni rajtam?!

A szomszéd asztalnál minyonozó idős néni kissé összerezzent, aztán –ha lehet még jobban -felénk fordította fülcimpáit.(Egyértelműen a kagylózás bűnébe kívánt esni…)
Én pedig megilletődtem kissé. Furcsa volt a helyzet. Soha nem hittem volna, effajta foglalkozást űz, s zavart az is, ahogy az orromra kötötte.
Harmadszori felszólításra hallottam csak meg a kérdést, ami az én általános tevékenységemre irányult.
- Sok mindent csinálok - válaszoltam kitérőlég - Elsősorban diák vagyok, ezenfelül… - és elsoroltam neki mindazon unalmas és kevéssé unalmas dolgokat, amikkel foglalkozni szoktam. Figyelmesen hallgatott. Amikor odáig jutottam, hogy per pill. mint újságíró kóborlok a nagy Budapestben, egy kézmozdulattal félbeszakított.
- Írsz? – kérdezte kétes éllel - Hát van itt valami…úgy értem volna valami, amit megírhatnál….
- Mi az? - érdeklődtem kissé talán tolakodóan.
- Én.
- Igen… Nos… Remek ötlet... Igazán- mormoltam, miközben azon gondolkodtam, hogy utasítsam finoman vissza. Aztán jobb ötletem támadt. - Csinálhatnék veled egy interjút…- legrosszabb esetben elteszem emlékbe-gondoltam.
Ráállt a dologra. Azt mondta, bármiről kérdezhetem. Mégis megdorgált kissé, amikor a „Miért lettél…” kezdetű kérdéssel nyitottam…
- Tudod - kezdte halkan- nem mindig voltam ilyen. Volt életem, családom, barátaim. Aztán tizenéves koromban – korodbeli lehettem- megcsömörlöttem mindattól, amit látnom kellett a világból. Sok minden segített ehhez. Csalódások munka, tanulás, barátok, szerelem terén…

Kiábrándultam az egészből -pedig jóformán még el sem kezdtem élni- túl érzelmes gyerek voltam, azt hiszem. Megutáltam az embereket, mert önzők, ostobák, és még a tetejébe nagyra is tartják magukat… Aztán elkezdtem, félig-meddig tudatosan, leépíteni magam (érzelmileg, és emberi kapcsolatok terén is). És amikor már hideg voltam, és érzéketlen, mint ez a márványasztal, elkezdtem panaszkodni, hogy senki sem szeret. Mert addigra már nem is szeretett senki. Aztán történt még valami…-elhallgatott. Kíváncsian, szótlanul vártam, miféle tragédiával hozakodik elő, kék szemében mélységes megbánást láttam felvillanni- a villanás elteltével azonban újfent kifejezéstelen arccal folytatta…

- Rég nem gondoltam már erre, és most, hogy újra eszembe jutott… Talán minden másképp lehetne, ha akkor nem viselkedem olyan mérhetetlenül ostobán. Találkoztam valakivel. Egy srác volt, olyan, amilyet a lányok 99%-a hites férjének és gyermekei apjának álmodik. Okos, kreatív, jóképű, ráadásul szeretett… képes volt szeretni azt az üres lényt… Tudtam, hogy ha megpróbálom vele, boldog lehetek. Tudtam, hogy a tenyerén hordozna élete végéig, mégis elküldtem, minden magyarázat nélkül… Ne kérdezd miért. Defektes voltam lelkileg, érzelmileg… és rettegtem. Legbelül rettegtem valamitől…. és nem vágytam semmire. Se családra, se gyerekekre, sem egyéb sikerekre az életben…Nem adtam neki esélyt. Hiába kérlelt sokáig… hiába sírt… Tönkretettem az életét… Én lehettem volna az utolsó menedéke, de visszautasítottam ezt a lehetőséget. Lenéztem a társ státuszt… pedig megtiszteltetés volt. És azután már könnyű volt lefelé gurulni egészen a domb aljáig. Gyűlöltem magam. Úgy éreztem, aki tönkretesz egy másik embert, egy jó embert, az nem érdemel semmit az élettől. És nem panaszkodtam. Sosem panaszkodtam. Megérdemeltem… megérdemlem ezt a sorsot… így hiszem a mai napig…Hát ezt írd meg. Írd meg a sok ostoba érzelgős libának, hogy mire mennek a kalandvágyukkal! Írd meg a világnak, ha tudod… De mégse. Felejtsd el az egészet. Nem érdekel ez senkit, talán még téged sem…Í rj inkább valami kiállításról, vagy politikáról, halálról… arra kíváncsiak az emberek… megyek.

Felállt, fizetett, és mire felocsúdtam volna, már el is tűnt, mint egy álomkép. De a papíromon ott voltak tétova, őszinte szavai…