Egyéb történetek - 131.oldal

Ám egy unalmas, és végtelenül hosszú földrajz órán gondoltam, írok egy pár sort a barátnőmnek. A tanáron látszott, hogy ideges és tudta, hogy nem figyelek, ezért pár mondat után befejeztem az írást, és (életem legnagyobb hibáját elkövetve) beraktam a padba a füzetet...

Egy érzés volt csupán, hisz lábam nem mozdult. Testem tovább pihent, ernyedt el a hideg padon, már szemem sem cikázott, tekintetem a semmibe veszett. A nekem oly vonzó semmibe. Tudtam, nem mehetek. Ide születtem, itt élek, talán itt is maradok örökké...

Természetesen a táncosoknak tartottak egy kis bulit ismerkedésre, táncolásra. Az ismerkedés nem nagyon ment, hisz mind más nyelvűek voltunk, de valahogy elgagyogtunk angolul és végülis közös lett a buli. De akkor egyszercsak valaki egy lassú számot kért. Leültem. Pár másodpercig felhevülten néztem a táncolókat, majd egyre inkább elkeseredtem, hogy nekem miért nincs párom...

- Nincs olyan fiú, akiért érdemes sírni, mert aki igazán szeret, sosem ríkat meg.
Az eredeti mondás nem így szól, de megértettem a lényeget. Letöröltem könnyeimet, és én is a buliba indultam. Ez egy kibérelt helyiségben zajlott, de sok városbeli fiatal is eljött. Vadítóan néztem mindenkire, úgy táncoltam, mint még soha, és ő csak a sarokból nézett engem. Azt hiszem, nem akarta elhinni, hogy így túlléptem rajta...

És miközben szürcsöltem a kávét, Odasétáltam az ablakhoz (még mindig ilyen lenge ruhában) és ránéztem a hőmérőre: 32.4 Celsius fok.
De jó! –ásítottam közben. Persze nem volt ez jó. Épp ellenkezőleg. A globális felmelegedés már itt is felütötte fejét…

Gondolataim, mint a tenger vihar előtt kavarognak a fejembe. Úgy érzem, becsaptak... pedig nem. Már nem tudok mit hinni. Ő, akire szinte felnéztem, csodáltam minden mozdulatát aztán még is csalódnom kellett, ő is ugyan olyan, de talán rosszabb. Mikor még volt közös jövőnk értette minden gondolatom és mozdulataimból tudta, mit gondolok. Most hogy szétváltunk... semmi nem maradt meg belőlem számára... nem emlékszik ki vagyok...

Mostanság elég gyakran esik az eső éjszaka. Este, mikor lefekszem aludni, gondolatok cikáznak a fejembe. Az eső vadul dübörög a tetőn, és olyan érzések tőrnek rám, amik talán ezelőtt nem sokkal nagy fájdalmat okoztak. Most viszont, hogy nem az enyém, nem jut más eszembe, csak a vágy... és hogy mennyire jó volt vele! Fura, hogy nem fáj…

Már eltelt egy pár év, és Vandával minden rendben volt. Nem volt rohama azóta. Egy helyre költöztünk, és együtt jártunk haza. Vanda mindenkinek köszönt, de az emberek ijedten néztek a szemébe, és sosem válaszoltak. Mintha ott se lett volna, levegőnek nézték. Dühített, de sajnos kezdtem úgy érezni, hogy már én sem vagyok mellette. PEDIG OTT VOLTAM! Úgy éreztem elvesztettem, és hogy már nem tudom megvédeni, nem tudok eléggé vigyázni rá...

- Diákigazolványát láthatnám?
Furcsa, számon kérő hangnem. Hogynepersze. Lázas kutakodás következett, az igazolványa többnyire olyan helyen volt, ahonnan soha nem lehetett könnyen előbányászni. És most nem találta. Zsebek kifordítva mind, de igazolvány sehol. A vonaton még megvolt...

Amit most elmesélek a teljes valóság. Talán az ilyen írás a legritkább ezen az oldalon. Olyan dolgokra szeretnék rámutatni, amiről mindenki tud, csak eddig nem mindenkinek volt alkalma megtapasztalni. Írásom leglényege, tömény iróniával persze, de egy mondatba leírható: Minden ember egyformán fontos. No de kezdjük az elején...