Egyéb történetek - 121.oldal

Szeleburdi kissé meg rettent a név hallatán, mert már hallotta a hírét hebehurgya gonoszságainak. És mikor először hallott történeteket hebehurgya gaz teteiről, arra gondolt, ha egyszer az életben találkozna vele, akkor bizony jó alaposan ellátná a baját. És most pedig itt van vele, és a barátságát ajánlotta fel neki. Hát mi tévő legyen? ...

Budapesti éjszaka volt, mikor felnéztem az égre. Felhők takarták ugyan, de tisztán lehetett látni. Fénysugárként ragyogott szemembe, mintha lámpával figyelnének. Eszembe jutatta a veled töltött napokat. Feltörtek lelkem mélyéről az emlékek, melyek szívemet mélyen mardosva, lassan fakulnak...

Egyszer egy szép nyári napon, miután estére teljesen kimerültünk a homokszállításban, Kornél ott felejtette nálunk az addigra már igencsak lerobbant dömperét. Másnap reggel fedeztem fel, és gondoltam, visszaviszem neki (Kornél mindössze egy sarokra lakott tőlünk). Végül aztán inkább a Tina Nindzsa tekőcök tévésorozat mellett döntöttem, gondolván, Kornél aznap még úgyis benéz, és akkor megint játszunk, legalább nem kell végigtolnia az utcán. Hanem Kornél aznap nem jött. És másnap se....

Dorian leborul a nőre, ugyanaz a fekete szatén ruha van rajta, mint amikor először meglátta, visszatérve Sacro-ba. Megcsókolta a kihűlt ajkakat, s utolsó keserű könnyeivel elsiratta szerelmét. Nem érthette eme szörnyű halált, nem tudhatta, hogy a szülők bűnét magukban viselik szunnyadó gyermekeik...

Egy nap aztán úgy vettem észre, hogy az addig örökmozgó kutya magába roskadt, rövid idő alatt éveket öregedett, csak ült a kennel sarkában. Az örömtől ragyogó szeme helyett fátyolos, háborodott tekintet meredt rám. Sokszor úgy éreztem nem is hallja, amit mondok neki, ha kiengedtem futni, nem tudtam milyen szándékkal közeledik felém. Mivel ennél a fajtánál ez beláthatatlan következményekkel járhat, döntenem kellett –és bár majd a szívem szakadt bele- el kellett altatni...

Egy különös világba repülök. A galambokból keselyűk válnak. Akárhová nézek önpusztító játékok sorát látom Lucifer vidámparkjából. Óriáskerék, körhinta, szellemvasút, ami elvisz kiskorút-nagykorút. Fel is út, le is út.
Érzem a vesztem, nincs ki segítsen nekem… letaszítva… megalázva… hallom az ördög kiált felém…

A vonat fénye a távolban feltűnik. Kiáltok a haveroknak, segítsenek, de nem tesznek semmit, elfutnak. Próbálom kirángatni a lábam, de nem megy. Verejtékezve, könnyezni kezdek, a vonat hangosan „ordít”. Reccsenést hallok, a lábam.. Elvérzek… Minden sötétségbe vonul...

Talán jobb is így, talán jobb, hogy még nem láttam meg, hogy mi rejtőzik az álarc mögött.
Félek az egyedülléttől. Félek elengedni Őt. Túlzottan megszerettem. Talán túl sok reményt fűztem egy olyan emberhez, ki nem is érdemli meg. Görcsösen kapaszkodtam Belé, ha már csak egy kis törődést kaptam Tőle...

Emlékszünk és érzünk. Ez a két dolog tesz minket emberré. Vannak olyan emlékeink, melyekre szívesen emlékszünk vissza, de vannak olyan emlékeink, melyeket legszívesebben kitörölnénk elménkből...

Beleszédülök. Ha sokáig nézem őket, akkor elfog a kicsiség érzete, hogy olyan messze vannak, és tudom, hogy nagyok, és én hozzájuk képest semmi sem vagyok. Pedig alkotóelemünk ugyanaz, ősünk közös: csillagpor. Maga, a hatalmas univerzum. Lerázom a gondolatokat, mint kutya a vizet, és lehajtom a fejem. Szorongok. Már másodszor. Egy gonosz hang suttogja a fülembe: megteheted, de nem menekülhetsz előlem, újjászületsz, és megint megtalállak...