The tale of Darkrose

2000-01-13

Ez a történet nem rólam szól, a nevemet viselő személynek csupán a kényszerű névrokonság, a múltam egy része jutott belőlem, illetve az a keserű szájíz, amivel mondanivalóját megfűszerezi. Az egyes szám első személy megkönnyíti az átlényegülésemet, így könnyebben tudom kifejezni magamat, a mese mondanivalóját. Ezt a kis beszámolót egy kérésre írtam meg, amit megpróbálok teljes egészében a követelménynek megfelelően rögzíteni.
Azoknak ajánlom, akik ösztönöztek, hogy befejezzem az első igazi művemet.

Életem első tizennyolc éve eseménytelenül telt, a meghatározó pillanatok, a barátok hiánya nem tett jót az önértékelésemnek. A családom és köztem egyre gyakrabban kibontakozó viták kezdtek mindinkább elmérgesedni. Emellett a párkapcsolatok terén sem sikerült említésre méltó sikereket elérnem. Ebből kifolyólag talán már érthető, hogy iskola után miért nem maradtam sokáig otthon.
Azt hiszem, még be sem mutatkoztam, a nevem Ricko és P. City-ben élek, pontosabban P. City egyik leglezüllöttebb környékén, közvetlenül a vörös utcák mellett (ez a város türelmi zónája).

Amikor éppen nem veszekedtünk, anyám sokszor mesélt városunk eredetéről. Elmondásából kiderült, hogy Paradise City születésemkor még csodálatos, bűnmentes világot jelentett. Ez lett volna az a hely, aminek eljöveteléről minden utópista szocialista gondolkodó álmodott. Mára azonban a helyzet lényegesen megváltozott. Ismételten bebizonyosodott, hogy az álomvilág nem tökéletes és a nagyravágyó, tökéletes világ létrehozására törekvő tervek kivitelezhetetlenek. Szülővárosomat az elmúlt majd’ két évtized alatt ellepték a szerencsevadászok, csalók, bűnözők, stricik és persze a prostituáltak. Mindez elég volt ahhoz, hogy a frissen alapított város a bűn martalékává legyen. Talán a név, talán más tehet a település múltjáról, mindenesetre számomra egyértelmű volt, hogy a paradicsomi név, paradicsomi hazugság volt. Én nem voltam hajlandó elfogadni azt, hogy ez az ocsmányság megfelelhet, vagy akárcsak megfelelhetett egykor a földi Édennek.

Persze nem volt senki, aki sokáig húzta volna itt – leszámítva minket. Talán mi voltunk az egyetlenek, akik a kezdetektől itt éltek. Ennyi idő alatt sikerült megtanulnom egy dolgot erről a tanyáról és az itt élőkről. A lakosság három részre osztható. A gazdagok, akik P. City klubjaiban drogkereskedelemből élnek luxuskörülmények között, ők irányítják a várost a maguk korrupt, erkölcstelen módján.
A középréteget dealerek, uzsorások, verőlegények, piti bűnözők alkották akik abból éltek, hogy a felső réteg minden parancsát végrehajtották. Ezek a munkák jobbára pénzbehajtásból, kábítószer-terjesztésből, illetve kétes erkölcsű lányok futtatásából állt. Ha valaki érvényesülni akart P. City-ben, akkor itt kellett kezdenie és innen tudott egyre feljebb haladni a bűnlétrán.
És végül és utolsó sorban itt vannak azok, akik tisztességes munkával próbálják felvirágoztatni P. City-t. ide tartozunk mi is. És persze a kasztokon kívüliek; néhány fejvadász, egy-két független utcalány, akiknek a hírek szerint egész fegyverarzenál bújik meg a legmerészebb helyeken is. Mivel a rendőrség is teljes mértékben korrupt volt (a kivételek meghúzták magukat, várva a megfelelő pillanatra), a város igazi bűnbarlanggá vált. Az utcai harcok miatt már ki sem lehetett menni.

Itt tengettem napjaimat. Tizenkét éves koromig nem is engedtek ki a lakásból. A környékünkön nem lakott sok gyerek, talán csak Michelle, későbbi barátnőm a vörös utcák valamelyikében és én (valahol mélyen a béka hátsó fele alatt) néhány utcával arrébb. A P. City Highscool diákjai, a felső réteg utódai és az olyan, kissé becsvágyó, de alapvetően jószándékú szülők gyerekei jártak, mint én. Az előbbiek csapatokba verődve vívták meg az iskola királya címért folyó magánháborúikat. Sokat nem tanultunk az iskolában, a tanárok nem vették komolyan a munkájukat. Akik eleget fizettek, azok megúszták a rossz jegyeket, akiknek ez nem állt módjukban (mint én), azok evickéltek ahogy tudtak.

P. City-ben a nappalok jobbára harcból álltak és az éjszakák semmivel sem voltak jobbak. Éjjel a város arculata megváltozik. Hideggé, ijesztővé válik és az utcák megtelnek bujkáló, mindezidáig testetlen rémekkel. Ezek az árnyak azonban nagyon is valóságosak voltak, akárcsak a fegyvereik, melyekkel lépten-nyomon megtörték az éjszaka nyomasztó békéjét. A legrosszabb azonban az utóbbi időben rám törő rémálmok és az ezeket elkerülendő átvirrasztott éjszakák alkalmával átélt hallucinációk voltak. Éreztem, hogy szép lassan beleőrülök. És ott volt a vasút. Az éjjeli járatok percenkénti kattogása, moraja tette teljesen elviselhetetlenné számomra a sötétség óráit. Ezek az átkozott szellemvasutak pontosan akkor zajongtak, amikor elbóbiskoltam volna. Az ég tudja kiket hoz, kiket visz, de a megálló minden kétséget kizáróan a föld alatt lehetett, mert a városban sehol nem találtam meg a pályaudvart és a föld alá biztonsági okokból kifolyólag nem merészkedtem le.

A hajnal egyet jelentett az iskola kezdetével. Gyűlöltem az intézményben eltöltött idő minden pillanatát, hisz ez volt az a hely, ahol elvileg fel kellett volna készíteniük a kinti világ buktatóira, veszélyeire. A helyzet azonban korántsem volt ilyen egyszerű. A tanárok, akik a felső réteg bábjai voltak, nem tanítottak semmit, és így az intézmény lényege a hatalmi küzdelmek gyakorlata volt. Az osztály két részre oszlott; rám és a többiekre. A többiek élete egyetlen ember körül forgott. Michelle az osztály királynője volt. Minden lány rá akart hasonlítani és minden srác olyan barátnőt akart, mint Michelle. Talán csak én láttam annak, ami valójában volt. Valahogy nem tudtam rajongani az álomvilágért, amiben élt. Szinte semmilyen kapcsolata nem volt a körülötte lévő nyers, haldokló valóságról. Nem tudtam, pontosan mi elől rejtőzött, de abban egészen biztos voltam, hogy menekül. Négy év alatt egyszer vagy kétszer beszéltem vele pár szó erejéig és állítom, akkor sem volt normális. Ezek után elképzelhető mennyire meglepett, amikor engem választott következő, a pletykák szerint tizenkettedik barátjának. A mi közös történetünk azonban csak később kezdődött. Miért árultam el, hogy összejövünk? Nos azért mert jelenleg mélységesen gyűlölt, megvetett, ellenfelem, Vicer udvarolt neki. A srácról elég annyit tudni, hogy minden területen egyenlők voltunk azzal a cseppet sem elhanyagolható különbséggel, hogy Vicer minden ruhadarabja nagyjából kétszer többet ért, mint az a ház, amiben mi laktunk. A vicc az, hogy külsőre is hasonlítottunk, csak az ő szeme szürke volt és minden lépése maga volt az ellenem irányuló rosszindulat.

Iskola után egyenesen hazamentem, pontosabban abba a lépcsőházban lévő szobaméretű tetőtérbe, amit évekkel ezelőtt sajátítottam ki magamnak, ahol berendezkedtem. Kis birodalmamban megszámlálhatatlanul sok könyv kapott helyet, melyet addigi, meglehetősen kurta életem során felhalmoztam különféle módon bukkanva rájuk, könyvkiárusításokon, sérült könyvek között keresgélve, illetve a házon belül kidobásra ítélt, egészen antik jellegű műveket is. Itt éltem és úgy éreztem, ebben a világban birodalmam határtalan univerzummá nőtte ki magát és minden pillanatban újabb kis részlete mutatkozik meg előttem. Néha azonban az a cseppet sem megnyugtató érzésem támadt, hogy Michelle példáját követem, de végül mégis úgy ítéltem meg, nincs értelme ezen rágódnom. Ha bármiben is hasonlítok arra a kis fruskára, akkor az az, hogy nem érzem semmi hasznát az iskolának.
Minden nap ide jöttem és leckém nem lévén olvastam. A rendelkezésemre álló művek felét sem olvastam még el és ez a tudat az ismeretlen iránti türelmetlen, apadhatatlan szomjjal párosult. Olvasás közben többé nem voltam gennyes Ricki, akkor én voltam Ricko Darkrose, a tudós, a művész, az alkotó és nem érdekelt az üres, érdektelen, visszataszító erőszak, az Édenkertnek csúfolt külvilág. Elhittem, hogy jobb is lehet a helyzet. Bár korom kétségessé teszi, mégis kész tervvel rendelkeztem a jövőmet tekintve.

Tisztában voltam vele, hogy képességeim bármilyen munkára alkalmassá tesznek és ez nem csupán hiúság. A fotózáson gondolkodtam, mivel idestova hat éve egy profi fényképezőgép boldog tulajdonosa voltam (hogy hogyan került birtokomba, arról inkább nem beszélek, még az emléke is fáj, apám sem heverte ki azt a születésnapi meghurcoltatást). Mivel P. City saját lappal nem rendelkezett, így lehetőségeim a házunkban lakó, flúgos ex-fotoriporter segítségére és egy régi fényképezőgép szakkönyvre korlátozódtak. Valahányszor eszembe jutott gyakorlatlanságom, elöntött a keserűség. Akkor még nem vettem észre, milyen ocsmányul önsajnáló és kishitű vagyok, amikor e féltett vágyamra gondoltam, de ez már nem sokáig maradt titokban előttem. Képességeim kiaknázására minden lehetőséget ki kellett (volna) használnom, de türelmetlenségemnek hála olyan hibát követtem el, melyet minden fiatalnak meg kellett szenvednie, de P. City-ben ez végzetesnek számított. Csodálom, hogy ép bőrrel, ha nem is ép önérzettel úsztam meg a dolgot. Hihetetlen, milyen felelőtlen módon tudtam viselkedni. Mindenesetre, amit tettem az a legkevésbé sem sorolható a józan, átgondolt döntések következményei közé. Nem is tudom, talán a büszkeségem volt az, ami erre kényszerített.

A napra, melyen érzésem szerint sorsom megpecsételődött úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Mindent gondosan elterveztem és kiszámítottam. Utólag már belátom, milyen téves voltak a következtetéseim. Kirándulást akartam tenni a városban, hogy megismerjem azt a világot, melyet éjszakánkénti álmatlanságom legfőbb okának tartottam. Miután gyakorlati tapasztalatomnak köszönhetően kijátszottam az ajtót, mely addigra már lezárult meggátolva a betörések komolyabb százalékát kiléptem abba az világba, mely nem volt más, mint a fekete pokol. Ezt a nevet én adtam P. City-nek. Ködös, tompa fényű, magányos éj fogadott. Megnyugodtam, kezdeti izgalmam fokozatosan alábbhagyott és egy belső hang óvatosságra intett. Nem tudtam elhinni, hogy egyedül vagyok az utcán. Arcomat pulóverem kapucnijával lepleztem. Bár nem tudtam, pontosan merre akarok menni, elindultam. Úgy gondoltam, hogy a vörös utcákon keresztül eljuthatok a suli felé, és onnan, már egyszerű lesz tovább bejutni a város szívébe. Lecsendesítettem tudatomat, megpróbálva nem gondolni a veszélyre, mely minden saroknál ott leselkedett rám. Bármilyen kihalt volt is az utca, úgy éreztem, hogy még a reszketeg fényforrások és az árnyékok is követnek.

A vörös utcákba térve már biztosan tudtam, hogy nem vagyok egyedül. A levegő megtelt az éjszakai árnyak motozásával és a lámpák fényei által kirajzolódó, ködtorzította emberek rémképével. Valahol a közelben zeneszám basszusa dübörgött fel. Ez azt jelentette számomra, hogy a közeli bár megnyitotta kapuit. Illő neve volt, Red Streets Club.
Megálltam a kísértést és elhaladtam a bár zajos ajtaja előtt, ahol többek között Michelle-t is látni véltem, akárcsak vörös ruhás ellenfelemet Vicer-t is. A srác úgy nézett ki, mintha teste tűzből lett volna. A lány nem vett ugyan észre, de ő felfigyelt rám és arcára kiült az a döbbenet, amit akkor láttam először, amikor tévedésből a tanár az én nevemen szólította meg. A sarokig vezető úton magamon éreztem követő tekintetét. Sejtettem, hogy követni akar majd, hogy konfliktust provokáljon, amit az iskolában, nagy tömegben nem mert megtenni, de ez nem történt meg.

Egyszerre gyűlöltem és imádtam a tömeget, ha ki akartam üríteni az agyamat, az osztályba mentem, viszont ilyenkor más gondolatok törték meg elmém csendjét. Az ostoba, üres locsogás, melyben a felszínesség tükröződött mindig felbosszantott. Emellett más volt a célom, a legveszélyesebb helyet szúrtam ki, mert úgy véltem, itt szerezhetem a legtöbb tapasztalatot. A Hell Door (Pokol Kapuja) kocsmába készültem betérni, mivel azt hallottam, hogy itt történnek a legmocskosabb dolgok az egész városban. Rátértem arra az útra, amelyben az iskola állt és melyről egyenesen a belvárosba lehetett jutni. A hatalmas épület mellett megálltam. Így a sötétben sokkal barátságosabb, sőt tiszteletreméltóbb volt, annál a nevetséges volt gyárépületnél, ami minden egyes hétköznap reggel fogadott. Egy pillanatig még mélázva figyeltem a hatalmas épületet, aztán tovább mentem. A közelben felhangzott egy riasztó, hát megszaporáztam lépteimet. Nem fűlött a fogam hozzá, hogy rögtön letartóztassanak az olyanok, akik semmivel sem jobbak az igazi elkövetőknél. A rendőrséget, ugyanis nem érdekelte, ki ártatlan és ki nem. Titkon egyetértettem velük, ebben a városban mindenkit bűnözőnek tartottam, magamat is beleértve. Ez valami eleve elrendeltetett dolog lehetett.

Fáradtság szúrta a szemem sarkát, mégis örültem, hogy nem otthon fetrengek álmatlanul, lidércnyomásokkal küszködve. Úgy éreztem, amit teszek nem hiba, amit később nem tudok jóvá tenni, mert ez a lehetőség megismételhetetlen, hanem kaland, kaland, aminek minden perce tovább fűtött és alig vártam a folytatást. Mára beláttam, ha ez nem történik meg, akkor talán még mindig ugyanaz a gyerek lennék, mint aki akkor voltam.

Ott álltam a bűn szívében és arra gondoltam, vajon mi történne, ha a belváros nyom nélkül eltűnne? Ezen töprengve elérkeztem utam céljához. Azt hiszem ilyen nagy épületet az életben nem láttam. Megközelítőleg ötször akkora volt, mint az a ház, ahol mi nyomorogtunk. A felirat ember nagyságú betűi hirdették, „Itt állsz a Pokol Kapui előtt”. Nem sokan álltak meg , hát én sem haboztam. A bárban leírhatatlan látvány fogadott. Eddig úgy gondoltam, hogy P. City a bűn városa, ezt a helyet látva azonban be kellett látnom, hogy ehhez képest a kinti világ rendes, dolgos emberek lakhelye. Amit itt láttam, arra a legkifejezőbb szó maga a bűn.
Érett nők (feltehetőleg prostituáltak) dobták oda magukat mindenféle mocskos alaknak csupán a pénzért. Az egyes asztalokon hasonló erkölcsű, meztelen lányok rázták magukat és közben tűrték, hogy számos kéz, melynek előző hollétére nem lennék kíváncsi, végigtapogassa. Más asztaloknál szerencsejáték folyt és időről időre feltűnt két gorilla méretű alak, hogy az eladósodottakat egy hátsó kijárathoz kísérjék. Valamiért nem akartam megtudni hova vezet az az ajtó. Arcomba húztam kapucnimat és elindultam a pult felé. Szerencsémre nem csak én akartam megőrizni az inkognitómat így a csapos minden meglepetés nélkül kiszolgált. Azon sem csodálkozott, hogy csak limonádét kértem. Annál nagyobb volt az én meglepetésem, amikor rájöttem, hogy a Pokolban az árak is pokoliak voltak. Nem győztem magyarázkodni tudva, hogy hasztalan, de mégis megrémültem, amikor láttam, hogy csapos átnéz a vállam felett és int egyet. Nem mozdultam dermedve a félelemtől, dühöngve ostobaságomtól.

Aztán minden elsötétült. Eltakart arcom elé koszos pokróc került és éreztem, hogy valaki minden megerőltetés nélkül leemel a székről és vállára vetve elindul. A zajokból ítélve senki nem lepődött meg ezen. Igyekeztem semmire sem gondolni, de a kétségbeesés mardosó érzése fojtópórázként feszült nyakamba. A hangok, a zene eltompult, a fullasztó, áporodott levegő felfrissült, lehűlt, a szabad ég alatt lehettünk. Bőröm minden pórusával éreztem, hogy mi következik. Ledobtak, majd talpra állítottak. Egy pillanatig meglepve meredtem a pokróc rései nyújtotta fényekre, aztán a semmiből olyan erejű ütést kaptam a gyomromra, hogy könnybelábadt a szemem és térdre rogytam. Tompa zúgásként érzékeltem a körülöttem állók nevetését és csak némi késéssel fogtam fel azt is, hogy hahotájukat egy ismerős ember hangjának, soha nem hallott, orkánszerű hangereje nyomja el. A fájdalom csak lassan enyhült. A hirtelen beállt csendben a két ember szóváltása olyan volt, mintha gépfegyverrel lőttek volna. És elhangzott a legmegdöbbentőbb dialógus, melyet egész addigi életemben valaha hallottam.
- Hagyd őt békén – dördült a fiatalabbik hang.
- Tűnj el innen kölyök – hangzott a fagyos válasz, melyben tisztán csengett a dac és a félelem – apádnak már így is nagyon a begyében vagy.
- Akárcsak te, – recsegte a higgadt, kemény hang – egyébként pedig már régen nem érdekel, mit gondol rólam az apám. Utoljára figyelmeztetlek engedd el, vagy különben bebizonyítom, hogy kegyetlenebb vagyok a főnöködnél.
Pár perccel később valahol indulatosan becsapódott egy ajtó és az ismeretlen megszabadítva a pokróctól felfedte előttem kilétét. Olyan döbbenet fogott el, melyet még az engem harcképtelenné tevő ütéskor sem éreztem. Vicer állt ott, ez pedig nem jelenthetett mást, minthogy a srác követett engem. Arca sápadt volt és most először nekem is feltűnt, mennyire hasonlít rám.
- Mit keresel itt? – kérdezte nem minden aggodalom nélkül a hangjában.
- Semmit – válaszoltam olyan gorombán, ahogy csak tudtam.

A fájdalommal nem törődve faképnél hagytam és félórával később benyitottam erődömbe, ahol az ágyon fekve hallgattam zihálásomat. Egészen addig míg rémálmom szememre nem telepedett arra gondoltam, vajon mi fogad másnap az iskolában. Vajon Vicer milyen hamar kürtöli tele az osztályt az én szánalmas életem megmentéséről szóló kiszínezett históriájával. És akkor engem is reflektorfénybe vonnak.

Másnap az osztályterembe lépve mégsem az én előző esti kalandom volt a téma. Az osztály most is, mint mindig Michelle körül tolongott, de most nem az az izgatott nyüzsgés hangzott fel, ami máskor, hanem együttérző, kínos csend honolt a szobában. Az én megjelenésem sajátosan mogorva tekintetek figyelmét vonta magára. Első pillantásra rájöttem, Vicer nem jött iskolába. Az viszont számomra szokatlan volt, hogy olyan csönd fogad, melyet mindig is vártam, melytől megnyugvást vártam, s cserébe mégis csalódnom kellett. Helyemre ülve ismét gondolataimba merültem és most először tényleg felelőtlenségnek tűnt a tegnapi kis kalandom. A tanár belépésével mindenki elfoglalta a helyét mit sem csökkentve az amúgy nem túl hangos alapzajt. Volt valami fura a szituációban, minden szempár reflektorként irányult rám. Nem, nem rám, hanem Michelle-re, aki most a mellettem lévő padban ült. Ő viszont olyan figyelemmel bámult engem, ami már sértő volt. Talán a karikás szemem lehetett az oka, nem tudom.

A kellemetlen helyzet az óra végéig tartott, amikor összecsomagoltam a holmimat és indulni készültem a sportpályára, ahol nézőtéren figyeltem az embereket. Volt egy kedvenc helyem, ami a harmadik sor közepén volt és közvetlenül a kilátó tövében volt eldugva. Így senki nem látott, senki nem járatta velem a bolondját. Itt láthatatlan lehettem, amíg mindenki az atlétákat nézte. Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor kiderült, hogy valaki elfoglalta székemet. Remek – gondoltam – kereshetek új búvóhelyet. Már fordultam, hogy kisétáljak a stadionból és hazamenjek (ezen a napon csak egy óránk volt, pontosabban csak egyet tartottak meg), amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Michelle hangját az első pillanatban felismertem, az viszont meglepett, hogy pont ő foglalata el törzshelyemet. Miután lebaktattam mellé szememet gondosan fejjel lefelé tartott naplómra szegezve, leültem és néma maradtam. Úgy véltem ezzel megadtam a lehetőséget a beszélgetés kezdeményezésére. Michelle egy percig hallgatott, majd furcsán rekedtes hangon megszólalt.

- Nem láttad ma Vicert? – kérdezte.
- Nem – megpróbáltam könnyed hangon beszélni, mégis csak erre tartózkodó válaszra voltam képes.
- Tegnap nagyon furcsán viselkedett. Előbb elhívott táncolni, aztán lelépett a kapu előtt.
- Vicer nem igazán a barátom, nem tudom, miért hagyott faképnél.
Megrémültem, hirtelen torkomba ugró szívem bukfencet vetett. Pontosan tudtam, hogy a srác azért hagyta félbe a programját, hogy engem követhessen, de nem voltam hajlandó elfogadni azt a logikusnak tűnő lehetőséget, hogy Vicer esetleg meg akart menteni. Nem, ez agyrém, képtelenség.
- Azt mondta, látott valamit, aminek utána kell járnia. – mondta inkább magának, mintsem nekem címezve mondandóját – még azt sem mondta, hogy viszlát.
Az agyam úgy felpörgött, hogy beleszédültem. Az az ember, aki szellemiekben legalább olyan szinten áll, mint én, vállalja a barátnőjével való szakítás kockázatát, csakhogy egy olyan jelentéktelen figura nyomába eredjen, mint én? Lehetetlen.
- Aggódom miatta – folytatta Michelle – azt ígérte, felhív. Nem tette meg.
- Figyelj, – mondtam – ha Vicer-ről tudni lehet valamit, akkor az az, hogy tud vigyázni magára.
- Te mindig kimaradtál a verekedésekből, nem tudod, milyen ha az ember megsérül. Pontosan ezt irigyelte benned. Ő túlságosan is jól tudja.
- Hidd el, – mondtam keserűen gondolva a tegnap esti hitemből is kitérítő gyomrosra, melynek helye még mindig fájt – tudom.
- Nagyon hasonlítasz rá, mondták már?
- Elvétve – feleltem – a melákok azonban engem akarnak megverni, nem őt.
- Őszintén szólva senki nem akar téged szekírozni – jelentette ki – de te egyfolytában bújod a könyveket és nem is keresed velük a kapcsolatot. Vicer szívesen megismert volna.
- Tényleg – játszottam meg a rácsodálkozót – észre sem vettem.
-

Először életemben olyan kapcsolat jött létre köztem és egy másik ember közt, amit eddig nem tapasztaltam. Végre nem voltam közömbös valaki számára, akihez nem fűz vérrokoni szál. Michelle-en látszott, hogy nagyon aggódik és nemrég sírt is. Úgy véltem, az illendőség azt diktálja, hogy hazakísérjem. A táskáját is én vittem, közben lassacskán megismerkedtünk. Kiderült, hogy az osztálykirálynő nem egy üresfejű liba, hanem egy okos, szigorú neveltetésű lány (ami már azért is furcsa volt, mert az édesanyjáról az a hír járta, hogy az utcán dolgozik). A házuk előtt elbúcsúztunk és köszönésképpen bezsebelhettem egy pironkodó mosolyt. Pár perccel később, még mindig a beszélgetés hatása alatt léptem be rejtek helyemre gyomromban az anyám ebédjével és azzal a nyugtalanító gondolattal a fejemben, hogy Vicer esetleg miattam kerülhetett bajba. Mardosott az önvád, amikor kopogtattak az ajtón. Azt gondoltam, az apám biztos azért jött, hogy megkérdezze mélyen együttérző, tükörsima basszus hangján: „Ma is idefent alszol fiam?”
Mikor ajtót nyitottam, azt hittem, hogy aki kopogott, időközben meggondolta magát, mert senkit nem láttam a folyosón. Rosszallóan körülnéztem, majd visszafordultam a szobába. Mielőtt azonban ezt megtehettem volna lesütöttem a szememet és megpillantottam Michelle-t. Egy pillanatig megütközve néztem rá, aztán félrehúzódtam az ajtóból, hogy utat engedjek neki. Első pillantásra rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen a szobában, akit szörnyű zavar kínoz. Nem szólt és én sem láttam értelmét, hogy megtörjem a csendet fölösleges kérdésekkel. Nem érdekelt honnan tudta, hogy itt vagyok, az is hidegen hagyott, hogy miért van itt. Mindkét kérdésre sejtettem a választ. A gyomrom ugrált és ő is sápadt volt. Hihetetlen volt itt látni a szobámban, melynek létezéséről csak én tudtam és már-már azt is elhittem, hogy csak az én fejemben létezik. Mielőtt bármit tehettem volna, ő odalépett elém és megcsókolt, aztán mély, zavart tükröző csendbe burkolózva magamra hagyott örvénylő gondolataim között. Nem mertem elhinni azt, hogy ami történt valóságos is lehet. Egy pillanatra, egy csodálatos pillanat erejéig többek voltunk egymás számára, mint két ember, akik megpróbálják egymás előtt kihozni magukból a nem létező legjobbat, hanem felfedhettük egymás előtt az igazi arcunkat, és ezzel elértük a legtökéletesebb, legőszintébb kapcsolatot, amit rajtunk kívül talán még soha senki. Tudtam, hogy csak egy pillanatig tarthatott szerelmünk, de ez mindent megért számomra. Életemben először éreztem, hogy valami közös van bennem Vicer-rel. Ez a lány mindennél fontosabb számunkra. Gondolatban meghajoltam Vicer előtt és mérhetetlen hála töltött el. Hirtelen több volt, mint az ellenfelem, megláttam benne azt az aggódó barátot, aki pár órával korábban megmentette az életemet.

A szüleimet meglepte a reggelinél mutatott boldogságom, de látva engem pár perc elteltével rajtuk is eluralkodott a jókedv. Iskolába menet derűs komolysággal haladtam végig tudva, hogy tegnap többet tanultam egy perc alatt, mint korábban négy év alatt összesen. Aznap találkoztam Vicer-rel az osztályban és először álltam a tekintetét. Velem szemben ő nagyon rossz állapotban, mégis hasonló hangulatban volt. Michelle ott ült mellette és zúzódásait ápolgatta. Tőle ezúttal bocsánatkérő mosolyt kaptam, amit valami hasonlóval viszonoztam. Miután a stadionba léptem biztosan tudtam, hogy Vicer követni fog. Valahogy mindig idősebbnek tűnt, mint én. Éreztem, hogy nem akar bántani. Sejtettem, hogy barátnője nem mondta el előző esti kalandunkat. Miután leült mellém és megmasszírozta nyakát megszólalt.

- Sikerült épségben hazaérned? – kérdezte.
- Igen. – válaszoltam, majd megpróbáltam szavakba önteni hálámat – Köszönöm, hogy megmentettél, azt hiszem elvetettem a sulykot.
- Nekem nem úgy tűnt. – felelte – Kíváncsi voltál és ez jó, de ebben a városban nincs helye a kíváncsiskodásnak. – hangjában több év tapasztalata csengett – az apám mindent bemocskol, amit neked látnod kéne. Pontosan ezért hagyom el a várost.
Kis szünetet tartott, majd:
- Én tartozom neked hálával. Te ébresztettél rá, hogy Michelle tényleg szeret. Elmondta a csókdolgot, – magyarázta megütköző arcomat látva – egy pillanatra meglátta benned a tiszta erőt.
Nem tudtam elhinni, hogy Michelle elmondta Vicernek, de az hogy a srác pont úgy látta azt, amit én, még jobban meghökkentett.
- Elköltözöl, hová? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Messzire, – tért ki Vicer a válasz elől – nem tűröm tovább az apám alvilági mocskát. Csak előtte… – a itt elharapta a mondatot, majd egy másik mondattal búcsúzott – Ezt ajánlom neked is, tűnj el innen! Mielőbb!

Az elharapott mondat csak egyetlen dolgot jelenthetett, bosszút akar állni az apján. Hazatérve a bunkeremben gondolkodtam és vártam. Nem tettem semmit még a szívdobogásom is lelassult. A gondolattalan üresség, amire mindig is vágytam, most olyan erővel szorult lelkemre, elmémre mintha pórázra kötöttek volna. Az idő csak vánszorgott csigalassúsággal én pedig néztem ablakomból az alkonyt, az első csillagokat, az első városi fényeket.
Úgy éjfél felé járhatott az idő, amikor valaki feltépte az előzőleg be nem zárt ajtómat és belépett. Megpördültem tengelyem körül és belenéztem Michelle ziháló arcának duzzadt szemébe. Egy perc is beletelt, mire meg tudott szólalni.
- Vicer… – zihálta – Bajban van.

Nekem ennyi is elég volt kirohantam a szobából faképnél hagyva a lányt, és elindultam a Hell Door felé vezető legrövidebb úton. Éreztem, biztos voltam benne, hogy ott lesz. Minden perccel csökkentek az esélyei és az enyémek is. Nem hagyhattam, hogy meghaljon. Azzal, hogy megmentette az életemet olyan szövetség jött létre köztünk, ami barátokká kovácsolt bennünket nem engedhettem, hogy az a világ, mely az elmúlt két nap alatt kiépült körülöttem összeomoljon. Az összes kérdésemre keresett válasz értéktelenné, feleslegessé vált. Nem akartam semmi mást, mint segíteni, tudtam, hogy most eljött a nagy lehetőség a bizonyításra. Az addig kitűzött céljaim elhalványultak. És akkor megérkeztem. A bár most zárva volt sötét sziluettje tényleg olyan hatást keltett, mintha a pokol kapujában állnék. Habozás nélkül befordultam, abba a sikátorba, ahonnan két nappal korábban kirohantam. A szűk utcában hárman voltak. A kidobó ember, Vicer és az apja. A fiú több sebből vérzett, de ahhoz épp elég ereje volt, hogy a mamlasz gorilla arcát keményen beleverje a falba. Fémes kattanás hallatszott, majd Vicer mozdulatlanná dermedt. A kidobó fél kezével tapogatva törött orrát félrehúzódott. A pisztoly egyenesen Vicer szívének szegeződött. Az apja képén mámoros mosollyal elindult fia felé.
- Nem kellett volna visszajönnöd kölyök, – recsegte – nem hagytál más választást.
- Én figyelmeztettelek… apa. – szólt nyugodt hangon Vicer, gunyoros hangsúlyt adva az utolsó szónak – Engem megölhetsz, de ezzel olyan hullámot indítasz el, amit soha nem tudsz megállítani.
- Azt hiszed egy taknyos szava számít bármit is?!
Tudtam, mi következik és mielőtt megtörténhetett volna a Vicer-re szegeződő fegyver útjába álltam. A dördülést tompa zajként hallottam, és éreztem, hogy valaki a földre lök. Ólmos fáradtságtól gyötörten néztem, hogyan rúgja meg barátom az apja pisztolyt tartó kezét és teszi harcképtelenné. Felkapta a fegyvert és célzott. A gorilla velőt rázó üvöltéssel rohanni kezdett felénk, majd egy újabb dörrenés kíséretében megállt és hangos robajjal lehanyatlott a földre. Kábaságomban csak azt éreztem, hogy valaki hátamra fordít és felsejlik előttem egy ismerős arc.
- Miért tetted? – kérdezte Vicer szomorúan.
- Mert a barátom vagy… – tört fel belőlem a válasz és éreztem, a testemre kiszabott élet végéhez ért. És én kivonultam térből és időből és hagytam, hogy lelkemet magába fogadja a homály…
*
Rick elment, halálával azonban megóvott sok életet és ez az, ami igazán számít. Az ő önfeláldozásának köszönhetően P. City virágzásnak indult. Vicer és Michelle sorsa is jól alakult, ha bárkit érdekel együtt maradtak.
Hogy miről is szólt ez a novella? Őszintén szólva leghalványabb elképzelésem sincs, hogy nagyáltalánosságban mit jelenthet. Azt viszont pontosan tudom, mit jelent számomra. Énemnek két része viaskodik benne, mígnem rájönnek, hogy egy oldalon állnak és a bennem lévő vadász és űzött vad levetkezték a tipikus áldozat bélyegét. Pontosan úgy, mint ahogy az a valóságban is megtörtént…
Ha valaki mégis kételkedik Rick valóságában, akkor annak azt ajánlom, hogy nézzen be a Heaven nevű bárba…