Sylvia 4.

Azon a napon Sylviának a munkaideje sehogy sem akaródzott véget érni. Legalábbis ő úgy érezte, minden óra lassabban jár a megszokottnál. Borzasztóan izgult, talán mert a szíve mélyén érezte, hogy ha ma találkozik Josephinnel, egy új, izgalmas világba csöppenhet, tele kalanddal és pénzzel. Mihelyt végzett, felkereste a kocsist, Johannt, aki már várt rá.
- Azt hittem már nem is jössz.
- Dehogyis nem.
„Majd pont kihagyom a lehetőséget, ha már megfizettem érte” – gondolta, és eszébe jutott az előző nap élménye, amikor odaadta magát Johannnak, hogy bejuthasson a városba.
- Pedig jobb lett volna, ha meggondolod magad. Nem tudom, hogy mit kavartok ti azzal a kurvával, de jó vége nem lehet.
- Johann, tanácsokat nem kérek! Csak azt tedd meg amiben megegyeztünk!
- Jól van, na, pattanj be a kocsiba, de húzódj ám le rendesen a padlóra, nehogy meglássa valaki, hogy egy ilyen cselédet furikázok az uraság kupéjában!
Az utazás kényelmetlen volt, s bár nem volt túl hosszú, Sylvinek mégis annak tűnt a kocsi padlójára kuporodva. De legalább nem kellett beszélgetnie a kocsissal. Mikor Johann kirakta őt, várt egy kicsit míg paták kopogása és a kupé csörgése a távolba veszett. Közben szétnézett, egy átlagos öreg szürke polgári ház előtt találta magát. Kívülről olyan volt, mint a többi, ezért teljesen elfogta Sylvit a bizonytalanság, hogy biztos jó helyen jár-e? Bizonytalanul lépett az ajtó elé, összeszedte gondolatait és minden erejét, majd bekopogott. Kisvártatva nyílt az ajtó, és egy idősebb hölgy állt előtte. Ráncos, elnyűtt arca vastagon volt púderezve, haja magasba rakva, szeme és szája erősen kifestve. Egy pillanattal később tömény parfűmszag omlott ki az ajtón, körbelengve az ízléstelenül habos-csicsás ruha felett kikandikáló mély dekoltázst. A magasra feltolt mellek felett szúrósan gyanakvó szemek meredtek Sylvire.
- Munkát keresel? Gyere vissza reggel, a ház ura nincs itt.
- Jó estét kívánok. – Sylvi pukedlizett. - Josephine-t keresem. Lord Kenterwolf küldött.
A madame egy pillanatra elgondolkodott, elküldje-e a fészkes fenébe ezt a kis csitrit, hiszen itt valami bűzlik. Sosem szoktak szolgálólányt küldeni, de végül úgy döntött, inkább beengedi.
- Várnod kell, itt a sofán. - Tessékelte be Sylvit – Joe-nak vendége van. – Mondta kurtán az asszony, majd otthagyta a lányt és komótosan felbattyogott egy nyikorgó falépcsőn.
A hall gyengén volt megvilágítva, a falakat kopott, piros-lila csíkos tapéta fedte. Az elegáns, de divatjamúlt berendezés csöppet sem tette otthonossá a helységet, ahonnan 2 ajtó nyílt a szófa két oldalán. Sylvivel szemben pedig egy meztelen nőt ábrázoló barokk stílusú festmény tette az egészet még borzasztóbbá. Jobb oldaláról férfias nyögések hallatszódtak, amik lassan hörgésbe mentek át. Utána csend, majd nem sokkal később egy elegáns tisztviselő hagyta el a szobát, észre sem véve Sylvit. Lépteinek kopogását halkan zokogó sírás követte a szobából, amit fokozatosan elnyomtak a másik szóbából hallható kéjes nyögések. Sylvia felismerte Josephine megjátszott élvezetét. A második férfi távozása után bemehetett a kurvához. A sötét szobájában egy nagy ágy dominált, no meg parfüm, izzadtság és kéjnedvek szagának undorító keveréke.
- Hát te meg mit keresel itt?
- Azért jöttem, mert szeretnék én is... hát...  ezzel foglalkozni. Tudnál segíteni?
Josephine-ből gúnyos nevetés tört ki.
- Nem tudsz te semmit! Menjél szépen vissza a biztonságos kis kuckódba, te hülye picsa. Nem is értem mit akarsz itt? – folytatta Joe egyre jobban felbosszantva magát – Nincs meg neked mindened? Meg amúgy is, elég nekem hogy egy kuncsafton osztoznunk kell! Na húzzál innen sürgősen, jó?
Sylvi megszégyenülve, zavartan menekült ki a házból. Míg hazakerült, Josephine szavain gondolkodott, meg azon, vajon miért néztek olyan furcsán rá a cselédek, amikor „előlépett” az uraság felszolgálójává. A válasz adta magát, és nemsokára a bizonyság is elérkezett.
Egyik szép napos délután az uraság teát óhajtott. Sylvia a szokásos módon töltötte ki, de ezúttal bezárult a háta mögött az ajtó.
Sylvi szíve hevesen kezdett verni. Ó, ha tudta volna, hogy most fog megtörténni, legalább benedvesíti magát, hogy ne fájjon annyira.
- Óhajt még valamit? – Kérdezte tettetett naivsággal.
- Igen. Tudod milyen szerencsés vagy, lányom?
- Igen, uram, nagyon szerencsés vagyok, hogy itt dolgozhatok.
- Pontosan. És ne feledd, hogy ezért aztán elég hálás lehetsz. – mondta az uraság, miközben hátraült a fotelébe. – Most pedig vedd le a ruhádat.
Sylvi lesütött szemmel vetkőzni kezdett. Igyekezett gondosan vasalt ruháját szépen leteríteni egy szék támlájára, de ettől az uraság elvesztette a türelmét. Felpattant és letépte a cseléd blúzát, majd a látványra kaján vigyor ült ki az arcára. A formás pici keblek egyike rögtön eltűnt az uraság szájában, aki finomkodás nélkül nyammogott rajta, miközben kezével a bugyi lehúzásán dolgozott. Sylvi összeszorított szájjal küzdött a fogak által keltett fájdalom ellen. Mikor ennek vége lett, a férfi erős kezeivel a szófára dobta a pici leányt. Amíg elővette a szerszámát, Sylvi sietősen benyálazta nuniját, és az így is fájdalmas behatolás máris bekövetkezett. A joe-tól ellesett, és Johannál már bevált tettetést nem sikerült bevetni, mert az arcán csak alig tudott uralkodni. Legközelebb hasra fog fordulni, hogy ne lássa az úr valós érzelmeit. Így sajnos elég sokáig tartott az aktus, ami végig nehezen ment, és a múltkor Johannal tapasztalt hiányérzet is elmarad, csak azt érezte, legyen már vége…