Shin

Nem rég tizenhat éves múltam, másodikos gimnazista – igen másodikos, nem pedig tizedikes, nálunk még így mondták. Szóval másodikos egy kórusáról híres, jó nevű belvárosi gimnáziumban. Mondhatni családi suli volt, anyám is ott végzett, nagyapám pedig ott is tanított. Jó anyám számtalan történetet tudott mesélni a helyzet okozta kellemetlenségekről. Nekem szerencsére nem kellett szembenéznem ehhez hasonló problémákkal, békésen élhettem az életem – hacsak a matekkal való küszködésemet nem tekintjük gondnak…
Minden megváltozott, amikor új osztálytársunk érkezett, családi okokból félév után. Ryou valami elképesztő vagány volt, egy-két nap alatt a suli legnagyobb szájú személye lett, kitéve több tanár és diák leplezetlen ellenszenvének, és kevesebbek elismerésének. Első pillanattól fogva kedveltük egymást, ami elég furcsa, hiszen az ő szókimondó stílusa elég nehezen fért össze visszahúzódó lényemmel. Igaz, az ellentétek vonzzák egymást – szokták volt mondani. Mire beilleszkedett az osztályba, már sülve-főve együtt voltunk.

Az ő nyíltsága döbbentett rá arra, hogy testem is van, és nem csak a függvények és egyenletek léteznek. Ryou ugyanis elképesztő mennyiségben falta a nőket, egy-két hetes járás után dobva olyanokat, akiket mi egyszerű földi halandók boldogan el tudtunk volna képzelni magunk mellett! Azzal, hogy rendszerint vele láttak, én is a csajok érdeklődésébe kerültem. Be kell vallanom, bizony hízelgett a dolog! Hízelgett, annak ellenére, hogy én sosem engedtem őket egy bizonyos pontnál tovább. Eleget is cukkolt érte Ryou, hogy nem feküdtem le velük. De a csókok, és a remegő kezes tapogatózások, simogatások nekem teljesen megfeleltek. Nem engedett tovább a neveltetésem, meg még valami, amit akkor még nem is sejtettem.
Aztán egyik nap egymás mellett ballagtunk felfelé a büféből; éppen a kólám kortyoltam, kezemben pedig több szendvicset egyensúlyoztam, mikor Ryou könyökével oldalba bökött:
- Tudtad, hogy Kenji meleg?
A lökéstől félrenyelve, köhögve-harákolva kapkodtam a levegő után, és könnyeimen keresztül néztem a mellettünk lefelé elhaladó fiú után. Nem, válaszoltam, nem tudtam. Be kell vallanom, akkoriban fogalmam sem volt az egészről. Ismertem a kifejezést, azok közé a szavak közé tartozott, amin elvihog az ember, miközben fogalma sincs mi az, amin ilyen jól szórakozik. Annyit tudtam a témában, hogy a meleg annyit tesz, hogy férfi férfival csinál bizonyos dolgokat, de mivel eddig a szexszel sem foglalkoztam, hát fogalmam sem volt arról ez mit is takar.

De aznap este sokat gondolkodtam a dolgon. Ahogy az ágyon fekve elmélkedtem valami szokatlan bizsergést éreztem. Mi lehet ez? Hiszen én a lányokat szeretem. Vagy...mégsem? Tökéletesen össze voltam zavarodva mire álomra hajtottam fejem.
Másnap persze mélységesen hallgattam erről, egy árva kukkot nem szóltam róla Ryounak. De a folyosón állandóan Kenjit figyeltem, hogy jól agyamba véssem alakját, és arcának vonásait. Szerencsére ez nem volt feltűnő, mert Ryouval minden szünetben fel-alá mászkáltunk egyébként is.
Kenji akkor „nagy” negyedikes volt, és így arisztokratikusan külön vonult, csakúgy, mint évfolyamtársai többsége. Azért persze lehetett látni – szerencsére. Nem volt egy szívtipró típus, noha mindene megvolt hozzá. Férfinak még túl kölyök volt, kölyöknek meg már túl férfias... egyszóval teljesen átlagos, japán fiú volt. De ahogy stikában figyelgettem, nekem bizony egyre jobban tetszett. Még a negyedikesek fennkölt, méltóságteljes, a „kicsiket” lenéző viselkedése is jól állt neki.

Így telt el vagy egy hónap. Szünetekben Kenji nézegetése, otthon pedig a saját magamról alkotott kép kétségbe vonása. Szinte minden szabad gondolatomat az töltötte ki, hogy mi lenne ha ő, meg esetleg én, szóval hogy…
Persze lebuktam. Ryou a húszperces ebédszünetben, mikor már harmadszor mentünk el a menzások előtt, és tekertem ki a nyakam Kenji irányába – mikor máskor a lábamat nem voltam hajlandó betenni az ebédlőbe – megragadott, kivonszolt a folyosóra és nekem esett.
- Ide figyelj! Ha érdekel a pasi, akkor miért nem szólsz?! Kóválygunk fel-alá állandóan, érdekes módon mindig oda érkezünk, ahol ő van! Bemutatlak neki, de ne vonszolj folyton a menzára, mert elhányom magam a szagtól!
Furcsán nézhettem rá, mert aztán csendesebben megkérdezte:
- Ennyire érdekel?
- Igen… Nem tudom miért… Csak borzasztóan izgat és…
- Ne dumálj! – vágott közbe. – Érdekes a dolog, más, mint a többi, és te rágerjedtél!
Jól fejezte ki a dolgot. Tényleg a dolog érdekessége izgatott. Persze az is izgató volt, mikor egy lány ölelt, vagy csókolt, de ez más volt. Furcsa és egyben izgató, hogy egy azonos nemű emberrel ölelkezik az ember.
- Meg akarsz vele megismerkedni? – tette fel Ryou kíméletlenül a kérdést.
- Neem, dehogy! Azaz, hogy… Ez olyan ciki! – éreztem, hogy vérvörös az arcom.
- Akarod, vagy nem?
Sok minden végigfutott az agyamon. Bevállalni egy ilyet, eltűrni a mocskolódásokat, amik majd körül vesznek? És mit szólna hozzá anyám, meg az apám? Ugyanakkor, ha csak negyedannyira lesz jó a dolog, mint ahogy elképzeltem már megéri! Rábólintottam.
- Igen…
Ryou bólintott, csak annyit kért ne kérdezgessem tőle állandóan beszélt-e már vele, vagy, hogy mit szólt Kenji, satöbbi. Elfogadtam a feltételt. Persze azért magamban állandó jelleggel izgultam. Izgultam, hogy beszéljen vele minél előbb, mihamarabb megismerhessem; és izgultam, nehogy beszéljen vele, mert annyira ciki lesz, ha elém áll, beszélni kell vele, esetleg kettesben menni az utcán, és mi van, ha még tetszem is neki… Azért meg kell vallanom, inkább abban reménykedtem, hogy összejön a dolog.

A vágytól egész napokat remegett a gyomrom, ahogy pincsikutya tekintettel követtem Kenjit a folyosón, és akaratlanul is összehasonlítottam a magam a többi fiúval. Ilyenkor pedig elhinni sem tudtam, hogy bármi is történjen: tuti, hogy nem kell neki egy hozzám hasonló.
Furcsa volt Ryou hozzáállása is, aki látva rajtam a türelmetlen vágyat, minden alkalmat megragadott arra, hogy elfoglalja gondolataimat. Furcsa volt, hogy nem ítél el, nem tesz megjegyzéseket – amiket bizony megkaptam volna, ha osztályunk tagjai számára kitudódott volna a dolog. Akkor még nem tudtam, csak jóval később derült ki számomra, hogy Ryou sem veti meg a fiúkat – így persze, hogy nem ítélt el.

Aztán egy nap azzal fejezte be búcsúzkodásunkat, hogy másnap intézzem el, ne kelljen sietnem haza, nyelvórára és egyéb nyalánkságokra, hanem tegyem magam szabaddá. Hiába faggattam, egy szóval sem mondott többet, sőt egyenesen élvezte hatalmát fölöttem. Annyit mondhatok, hogy nem sokat tanultam odahaza. Fel-alá járkáltam a lakásban, a kertben, államvizsgájára készülő bátyám legnagyobb örömére, aki akárhova vonult kötetnyi jegyzetekkel hóna alatt, mindenhol belém ütközött. Szokott ironikus stílusában érdeklődött afelől, netán hangyák települtek-e az alsómba, hogy nem tudok két percig sem egy helyben maradni.

Másnap sem tudtam kihúzni semmit Ryouból – pedig próbálkoztam mindennel, – csak vigyorgott, mint egy fakutya, és vihorászva próbálta énekelni az akkor divatos együttesecske napestig hallgatott szerelmes dalocskáját. Tekintettel korántsem énekkari szintű hangjára – szép a hangja, csak rossz hallgatni, – ez még tovább növelte türelmetlenségemet. Nagy nehezen véget ért a tanítás – bár a gimnazistákra inkább a „tanuló” kifejezést szokták alkalmazni, ezen a napon én már felsőoktatási szinten voltam, lévén csupán „hallgatóként” működtem közre az órákon.
Ryou elmarkolta karomat, és megindult velem előre. A második sarok után már sejtettem hova igyekszünk: a suli diákságának egyik törzshelyére, egy önmagát teázóként hirdető kocsmába. Ahogy feltipegtünk a csigalépcső keskeny fokain, nem mertem levegőt venni. Aztán kíváncsi szemeim előtt feltárult az emeleti szint. Egy kupac negyedikes, és harmadikos között ott ült Kenji is. Azonnal zavarba jöttem, bár még semmi sem történt. Ryou hangos és élénk köszönéséhez egy elmotyogott „hellóval” csatlakoztam. Mit tesz Isten, mi ketten Kenji mellett telepedtünk le. Ryou valami elképesztő komolysággal fordult a fiúhoz.
- Ő a barátom, Shin – mutatott rám.
- Szia! – mért végig Kenji.
- Hello – alig tudtam megszólalni.

Kezet nyújtott – utólag elég furcsa volt a dolog, nem volt ez szokásban. Én pedig remegő ujjakkal fogtam meg. Puha és forró bőre ellenére kézfogása határozott volt. Ahogy hozzámért, abban a pillanatban minden eltűnt egy kavargó vörös ködben, aminek közepén én kavarogtam a legjobban. Szédülésem közepette csupán két élénk kék szeme volt a biztos pont: röpke kézfogásunk alatt mérlegre tett, elemzett, és döntött. Méghozzá pozitívan, mert kedvesen elmosolyodott.
- Örülök, hogy megismerkedtünk!
- Én is – próbáltam érthetően beszélni.
És csak néztem gyönyörű arcát, szép metszésű ajkait, amint valami megjegyzést tett az asztal körül folyó beszélgetéshez. Dörömbölt a halántékomon az ér, izzadó tenyeremet lopva megtöröltem nadrágomon. Zavarom egyértelmű volt, mert Ryou magához ragadta a beszélgetés irányítását, és ügyesen vont bele engem is. Ha nem is nyugodtam meg, de legalább csillapodott egy kicsit remegésem. Aztán egyik pillanatban azt vettem észre, hogy Ryou az asztal másik oldalán egy sráccal enyeleg, én pedig ott ülök egyedül Kenji mellett, aki mosolyogva fordul felém…

A délután és az este csupán egy hatalmas rózsaszín ködfelhővé alakult. Pedig nem történt semmi, csupán beszélgettünk, semmitmondó témákról: iskola, barátok, zene, könyv, szabadidő. Még csak célzást sem tett semmire, egy ujjal sem ért hozzám, mégis minden porcikámban éreztem, hogy érdeklem, sőt talán még tetszem is neki. Mert ő nekem egyre inkább.
Másnap reggel úgy rohantam a suliba, mint még soha. Ott akartam lenni a bejáratnál, megbizonyosodni róla, hogy ő is ott van, hogy fogadja-e köszönésem, hogy nem csak álom volt a tegnap délután. Nem álom volt. Úgy láttam, hogy megcsillannak a szemei, mikor meglát, mikor odajön hozzám és köszön. Aztán két-három rövid kérdés után elnézést kért, és dolgozatára hivatkozva fölsietett a lépcsőn azzal, hogy még úgy is találkozunk. Ryou sugárzó arcomat látva azonnal rákérdezett beszéltünk-e, és igenlő válaszom után lelkesen hátba vágott. Aztán hozzátette, hogy tegnap nem kellett volna annyira kihívóan viselkednem. Értetlenül néztem rá, mert Kenji alakján kívül én semmire sem emlékeztem.
- Csupán minden mozdulatoddal ágyba hívtad – bólogatott kétkedő arcom látva.
Mire én csak vállat vontam, és belesuttogtam a levegőbe:
- Nem érdekel!

Az elkövetkező hetek talán életem legszebb hetei voltak. A rózsaszín köd körülöttem, amelyben csak Kenjit láttam – és időnként Ryout, aki jó barátként néha visszahúzott a földre. Szerelmes voltam – bár ha ezt valaki a fejemhez vágja, élénken tagadtam volna, - szerelmes voltam életemben először, ráadásul egy másik fiúba! Szüneteket beszélgettem Kenjivel, teljesen mindegy miről, mert nem az volt a lényeg, csak hogy hangját halljam, és egészen ritkán kézfejét érezzem vállamon. Megvártam órái végét, együtt mentünk a metróig, hagytunk elmenni jó néhány szerelvényt, mi meg dumáltunk összevissza.
Esténként pedig bebújtam az ágyba, behunytam a szemeim, és magam elé képzeltem alakját. Arcát, amint nevet, kezét, amint végigsimítja vállam – ilyenkor szinte újra éreztem érintését.
Találkozóink és beszélgetéseink teljesen kielégítettek, eszembe sem jutott többet kívánni. Nekem az volt a lényeg, hogy vele legyek, láthassam és hallhassam. Így aztán a tovább lépés is teljesen váratlanul érkezett el.

Ryou menet közben összejött azzal a sráccal, akivel a kocsmában dumált, és rá nem jellemző módon ki is tartott mellette. A fiú valamelyik ismerőse házibulit rendezett, ahova meghívta őket. Ryou pedig addig rágta a fülemet, míg megígértem neki, hogy én is elmegyek. Szerencsére anyám is meggyőzhető állapotában leledzett, így nem volt akadálya a dolognak. Hármasban ballagtunk fel a meredek utcán. Kellemetlen volt, mert szokásomtól eltérően szűk farmert vettem fel, ami igencsak megnehezítette mozgásomat. A ház – mit ház, villa! – zengett a bulitól mire mi befutottunk. Lerakva a „belépőnek” hozott borosüvegeket, besodródtunk a nappaliba.

Abban a pillanatban sötétség borított el mindent, kivéve azt a feszes trikót viselő alakot, aki kezében pohárral beszélgetett az ablak előtt. Valaki meglökött, de észre sem vettem, csak néztem Kenjit, aki mintha megérezte volna, hogy nézik, mert a bejárat – felém – fordult. Az arcára kiülő mosoly felszabadította minden feszültségemet. Mintha tűzijátékot néztem volna, minden színes lett, újra hallottam a zenét is. Kenji valamit mondott beszélgetőpartnerének, majd felém indult. Ahogy közelebb ért, úgy lett egyre virágosabb a szoba.
- Szia! – mondta, és előrehajolva megpuszilta szájam sarkát.
Teljesen belerezdültem. Ha nem támaszkodom meg az ajtófélfában, egyszerű mozdulattal dőltem volna végig a padlón.
- Gyere beljebb, töltök neked valamit!

Nem sok minden maradt meg emlékezetemben a következő pár órából. Iszogattunk, táncoltunk, összesimulva lassúztunk az egyik sötét sarokban. Nekem pedig a torkomban zihált a szerelem, de szólni is alig tudtam, egy-egy hang hagyta csak el ajkaimat. Isten igazából csak arra emlékszem, hogy kint ülünk a teraszon, nézzük a csillagokat, szívjuk be a balzsamos tavaszi levegőt – azóta sem éreztem ilyen illatosnak, élettel és szerelemmel telinek! És egyszer csak közvetlenül előttem volt Kenji arca, ajkaim megérezték az övét. Elfulladt a lélegzetem, tekintetem elveszett szemeiben… Megadtam magam a sorsomnak. Elomlottam csókja alatt, feloldódtam egy mély, csodálatos örvényben, amely húzott lefelé, én pedig boldogan hagytam magam. Éreztem ajkai minden pontját, mézédes nyelvét, hátamat égette forró tenyere, ahogy húzott magához.
- Gyere! – susogta fülembe, és szelíd erőszakkal vont maga után.
Senki sem törődött velünk, ahogy elsuhanunk a bulizók között, felsiettünk az emeletre. Nem tudom, hogyan kerültünk be egy szobába. De egyszer csak ott voltunk, egymással szemben állva. Néztünk egymás szemébe, kezét felemelve lassan végigsimította arcomat, körberajzolva ajkaimat, leszaladt a nyakamon, körmével karcolta meztelen karom.
- Szeretnéd? – kérdezte szinte milliméterekre arcomtól.
- Még kérded?! – ziháltam föl rekedten. – Téged… Csak téged…
Kissé megbiccentette fejét, hogy egy magasak legyünk. Aztán magához húzott. Ajka az ajkamon, két keze a csípőmön. Nyakába fontam a karjaimat, és a rám törő érzelemtől elgyengülve szinte csak csüngtem rajta. Nem létezett semmi, csak becéző ajka, hátamat, derekamat simogató tenyere.

Aztán az ágyon termettünk. Tehetetlen kupacként feküdtem mellette, egy porcikámat sem tudtam megmozdítani. Csak ajkaim adták vissza becéző csókjait. Keze felfedezőútra indult testemen. Pólóm nemsokára valahol a földön hevert, csakúgy, mint a nadrágom. Kenji pedig csókokkal borította be testemet. Valami elképesztő izgalom ragadt magával. Remegtem minden érintésére, elnyílt szájjal kapkodtam lélegzet után. És őrült vágyban égve vártam, vártam azt a pillanatot, amikor végre megérint ott, ahol eddig csak magamat éreztem.
Csókolta a nyakamat, szájával lassan haladt lefelé, simogatta mellkasom és hasamat kezdte becézgetni. Nehéz dolga volt, mert úgy kapkodtam a levegőt, hogy hasam szinte ugrált ajkai alatt. Halk sikkantás hagyta el a számat, amint többször egymás után belenyalt a köldökömbe. Keze közben combomon kalandozott, szinte észrevétlenül érve el, hogy széttárjam lábaimat.
Apró puszik keretezték alsómat, fürge ujjai combjaim tövét simogatták, időről, időre leheletszerűen megérintve a vékony anyagot. Minden egyes ilyen érintéskor újabb és újabb hullámban csapott át rajtam a forróság. És eljött az a pillanat, mikor lassan lehúzta a ruhadarabot. Éreztem, ahogy szellősimogatásként végigsiklik lábaimon keze. Szememet ki sem tudtam nyitni, de mégis láttam, amint lassan ágyékom fölé hajol. A következő pillanatban megéreztem leheletét ölemen.

Egész testemben remegve, az orgazmus küszöbén táncolva összefüggéstelenül hadartam felé:
- Kérlek, kérlek, tedd meg! Nagyon kérlek…
Felemeltem a fejem, és lenéztem rá. Találkozott a tekintetünk. Láttam szemeiben, tágra nyílt pupilláiban, hogy végre megteszi azt, amit szeretnék. Tovább tartotta a tekintetem, miközben lassan, nagyon lassan feltérdelt és elkezdte kigombolni nadrágját. Miután boxere is az ágy melletti ruhakupacban hevert, két keze megfogta térdeimet, és lassú, a mozdulatoknak minden másodpercét kiélvezve tolta fel őket a csípőm irányába. Úgy feküdtem ott, ahogyan még soha, senki előtt. Teljesen kitárulkozva, állig felhúzott térdekkel.
Lángoló altestemen éreztem, ahogy lassan behatol. Időérzékemet teljesen elvesztve, egész testemben lüktettem, lángoltam a gyönyörtől. Hosszú percekig tarthatott mindez, amikor semmi más nem számított, csak Kenji.

Nemsoká felnyögött majd egész testével hozzám simult, selymes hajtincsei arcomat simogatták. Hosszan megcsókolt, ajkai játszottak az enyémmel, fogai gyengéden karcolták számat. Nyelve hegye végig zongorázott fogaimon, majd éppen csak megérintette nyelvem hegyét.
Behunytam a szemem, ahogy átöleltem. Egy pillanatra meg is szédültem, csak fülemben doboló szívem térített vissza. Aztán rájöttem, hogy nem a saját szívemet hallom, hanem az övét érzem. Ott dobogott a tenyerem alatt, lüktetését szinte a sajátomnak éreztem. Nem szólt semmit, csak nézett arcomba, puha ujjaival arcomat simogatva. De ennyi bőven elég volt, tudtam, hogy azt érzi, amit én, íriszén saját érzelmeimet láttam tükröződni. Először éreztem magam egyenlőnek vele. Nem rajongástól hevülő tinédzsernek, hanem komoly érzelmekkel bíró felnőtt férfinak.
- Boldog vagyok! – mondtam. – Rettenetesen boldog!