Sátor és vívódás

Szól a blues. Egy kar fonódik körém a tömegben. Hátranézek, s az arcát ugyan nem látom, de hosszú, szőke és göndör haja jótékonyan teríti be a vállam. Egy fejjel lehet magasabb, gondolom én. A világ legtermészetesebb dolgának tűnik, hogy tovább öleljen, és nem is tolakodó. Aztán eszembe jut, hogy az előbb egymásra mosolyogtunk két dal között. Talán azért van? Mindegy. Szól a blues tovább. Valaki elesik a tömegben, a karok eltűnnek a derekamról, újra megfordulok. A szőke srác felsegített valakit. Így jobban szemügyre vehetem. Kék szemek - mily meglepő. Tipikus szívtipró arc, amelyért lányok ezrei sápítozhatnak kéjes álmaikban. Egészen jó testfelépítés.
- Eh.. -lihegi - bocsesz - de látom, hogy ő is megnéz magának. Talán nem rémülhetett meg annyira, mert újra ott vannak rajtam a karjai, én meg elnevetem magam, és nevet ő is. Simogat kicsit a pólóm alatt. Én meg nem hiszem el. Mert érzem, hogy valami itt történni fog, emberek, de én nem ilyen lány vagyok, nekem barátom van otthon, én nem csalom meg,
(khm... biztosan? mi volt az a kocsi mögött)
a kocsi mögött igaz, hogy megcsókolt egy másik srác,
(mennyi időre?)
igaz, hogy kicsit sok idő volt, de elragadott a hév, na. Van ilyen. Mindenesetre a barátom szerelmes belém, én is szeretem őt,
(magadnak ne hazudnál legalább)
és itt ez a valaki mögöttem, és lehet, hogy történni fog valami, valami, ami talán több egy csóknál a kocsi mögött. De mindezek a gondolatok gyorsan átsuhannak a fejemen, nem is érdekelnek annyira. Most az érdekel, hogy szól a blues. Egy ideges hang a fejemben: nem csalhatod meg! S rémülten veszem észre, hogy nem is ideges többé, hanem egyenesen vidám, nevet a helyzeten, s hozzáteszi: ennyit a hűségről, hülye lány. Ezzel a kuncogó, cseppet sem figyelemfelkeltő vészjelző hangocskával gondolataimban, hátfafordulok féloldalasan, Ő is leereszkedik, és megcsókol mosolyogva. S így van ez egy ideig. Jön a következő dal, néha újabb csók, semmi szabályszerűség, a karok erősebben fonódnak. És véget ér a koncert. Az eső szakad.
- Találkozunk a sörsátorban? - kérdezi. Olyan szépen néz. Eh.
- Persze...

És találkozunk ott. Beszélgetünk, egymás nevét is megtudjuk. Milyen sokat nevetünk! Újabb csók. Áh, hihetetlen.
- Nem akarunk elvonulni az eső elől? - kérdezi ő, ártatlanul, de inkább belebújik e jelmezbe a konkrét kérdések elől.
(kis hang: dehogy akarsz te elvonulni...)
- De, jó lenne..
S megragadja a kezem, úszunk is az ő sátra felé. Dobog a szívem a gondolattól, hogy mi vár ott ránk. Kissé megrészegülten behuppanunk. Lüktetek a vágytól, érzem, ahogy ő is duzzad. Vetkőztetni kezd, végigcsókol, bíbelődik a melltartóval, s nevetve megjegyzi, hogy soha nem ment neki lendületesen a kikapcsolás, majd mikor lekerül, a mellemet vadul és erősen megszívja, s nem engedi el, kezével kigombolja nadrágomat. Lekerül a ruha róla is. Sűrű hajába túrok, testem megfeszül, ahogy hideg keze besiklik a bugyimba. Meztelen testünk egymáshoz tapad, a vállába nyögök. Simogatom én is, lenyúlok az alsónadrághoz. Végigsimítom merev férfiasságát egy ujjammal. Ő lejjebb ereszkedik, nadrágomat lerántja, hozzám dörgölőzik mindenhol. Egy hang sikít: nem teheted ezt... mint egy ócska ringyó, esküszöm! És a hang győz. Lefogom a kezét.
- Nem!

Meglepetten rámnéz, de megcsókol és átölel. Így fekszünk egy darabig. Érzem, hogy nem hagyott fel terveivel. Hátulról átkarolva mindent megtesz, hogy odaadjam magam végre, s az erőm kezd elhagyni, újra felé fordulok. Hosszú csókban összeforrunk, kezeink elkalandoznak. Ujjaival végigszántja nedves puncimat, testemen erőteljes remegés fut végig, szinte magamhoz láncolom karjaimmal.
(De nem teheted, nem teheted, nem teheted...)
Vívódok. Ha most nem szeretkezünk, lehet, hogy egész életemben bánni fogom, hiszen kívánom minden porcikámmal. S már úgyis annyi minden történt, hogy mindegy, nem?
(Nem. Milyen lány vagy te, mégis? Alapvetően meg sem kellett volna csókolni, szerinted mit gondol rólad ezek után? És a barátod?)

Nem vagyok szerelmes a barátomba, máskülönben erre nem lennék képes. Simogatásával lassan elrepít onnan, ki a csillagos égre, egy másik dimenzióba. Kihúzza a kezeit, hogy végre megvalósítsa azt, amire ő vágyott, de nem engedem. Győzött a hang újra.
- Nem lehet.
- De miért nem? - kérdezi sírós hangon.
- Mert nem lehet.
Csend. Arra számítok, hogy kimegy, otthagy, elköszön, vagy talán azt sem...
- Ha nem akarod, akkor nem kell - azzal átölel, és elalszunk.

Pár óra múlva kimegyünk a sátorból. A többiek menni készülnek, indulnom kell hát nekem is.
- Kijössz holnap? - kérdezi, s magam is meglepődöm, hogy milyen édes hangon.
- Persze.
- Mikor?
- Délután valamikor.
- Jó, majd kereslek. - s mosolyogva puszit nyom a számra.
Hát persze. Majd keres.
Eljön a másnap, s én lélekben lemondok róla. Nem kapta meg, amit akart, s talán csak a halvány reménysugár miatt próbálkozna újra. Így nem törődök vele, de egy kicsit rossz érzés. Valljuk be, nem is kicsit.
Újabb koncert, első sorban tombolunk. Hirtelen egy kar fonódik körém. Nevetve hozzábújok, ő átölel, és megtudom, hogy hiányoztam neki. Vicces. Kezdődik elölről.