Nyár, szerelem és egyéb másnapok 4. rész

Nehezebb volt megtenni, mint kigondolni tegnap este. Vagyis úgy gondoltam, mikor bemutattam Pault Phoebenek és Nicknek, majd nem sokkal megjelent Dylan és Christina is.
A kínos szó, ehhez képest sehol sincsen, én volt barátom szemét kerestem, míg ő el volt foglalva, hogy tekintettével szó szerint felnyársalja a partneremet, mely oda-vissza működött. A lány Nickkel beszélgetett, míg barátnőnk minket figyelve próbált kiutat találni ebből, aztán nem sokkal jött is a mentőmellény.
-    A hétvégén elintéztem, hogy Christina lakosztályában bulizhassunk. – a csapatból hárman tomboltak az izgatottságtól, míg mi mások a harag és az idegességtől kezdtünk robbanásig feszülni.
Mentve a helyzetet Phoebevel értettem egyet.
-    Azta, de jó! És mi mind ott leszünk! – bárgyú mosolyomra a két fiú is felfigyelt, én pedig egy rántással elhúztam onnan Pault.
A nap további részében próbáltunk civilizált emberek módjára szórakozni, ami azt hiszem nagyjából sikerült is. Szereztünk egy labdát és vízi focizni kezdtünk az úszómedencében. Barátnőm került hozzánk, Nick pedig a többiekhez és a játék innentől kezdett nagyon érdekessé válni. Az elején még nagy vidáman passzolgattuk a labdát, míg nem a végére már csak a két macsó pasi próbált betalálni a másiknak. Ha pedig valakihez került, akkor egyből elvették és csak folytatták tovább.
A hullám medencébe mentünk át, ahol pedig a párok egymás nyakába ültek fel és az volt a cél, hogy leborítsuk a másikat.
Christina és én nagyon jól elvoltunk, röhögtünk egymás arcába, de a lentiek csak nem bírtak magukkal, melynek az lett a vége, hogy megint szét kellett őket választani. A végső megoldás az lett, hogy én és Paul a többiektől elnézést kérve elmentünk. Egy futó pillanatra hátranézve azért láttam, még Dylan szomorú arcát, mely el is tűnt egy lágy csókkal a barátnőjének hála.
Ezután kettesben folytattuk tovább, ami nagyon vicces és egyben lazító volt, távol a volt barátomtól, akire még mindig nem tudtam úgy gondolni. ’ Dylan mindig is fontos lesz nekem, még ha nem is vagyunk együtt.’, éppen napoztunk, amikor rájöttem, hogy mit kell tennem. ’ Nem hagyhatom, hogy örökre elveszítsem, ha a szerelmemet nem is kapom vissza, talán a barátomat még, igen.’ Magamnak ígéretet téve, a hétvégén nyélbe is fogom ütni a tervemet.
A héten sorozatos megbetegedések miatt, majd hogy nem végig kellett dolgoznom, de a végén meglátva Pault, jobb kedvem is lett.
Bár nem feküdtem le vele és a csókolózásnál, tapizásnál tovább nem is mentünk, de azért nagyon jól elvoltunk.
Amiből teljesen kizártam, azaz írás volt. Ha tudtam, akkor mindig írtam hozzá pár sort, mondatot, volt, hogy oldalakat tűztem hozzá, hogy végül elkészüljön teljesen. Egy másik ígéretemet pedig be is tartva elraktam, várva a pillanatra, amikor megmutathatom neki.
Még a hétvége előtt történt, ami teljesen új szintre helyezett mindent, úgy kezdődött, hogy Paul elhívott vacsorázni.
Csak annyit mondott, hogy nem az étteremben leszünk, ráadásul, mikor a szobámból kiléptem, akkor egy kendővel fogadott engem.
-    Szabad? – már elindult a kezével, amikor visszahúzta. – Persze, ha csak nem félsz a sötétben? – kicsit meglepődtem a kérdésén, de már tudtam, hogy mivel vágjak vissza neki.
-    Ha az önálló életet élő ujjaidra gondolsz esténkén, akkor nem. Egy cseppet sem. – elmosolyodott és a hátam mögém lépve bekötötte vele a szememet, majd a fülemhez hajolva suttogott.
-    Eljátszottál már azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha hagytad volna őket lejjebb engedni? – nem kellett kimondanom, hogy tudja az arcomra volt írva a szavai hatása és a kezemet megfogva vezetni kezdett.
Beléptünk a liftbe és akkor válaszoltam meg, mikor hallottam, hogy az ajtó becsukódott.
-    Talán ma engedni fogom. – nem láttam, de sejtettem, hogy engem néz éppen, gondolkodva, hogy mit tegyen.
Megérkeztünk és a némaságból kitörve inkább még húztam egy kicsit.
-    De lehet, hogy én magam foglak odáig levezetni. – a keze szorosabbá vált, éreztem, ahogy megfeszül, egy kicsit hozzásimulva kitapintottam a kemény izmait.
Még magamon is meglepődtem, de felnevettem a vöröslő gondolatoktól és most az egyszer nem a volt barátom járt a fejemben. Majd Paul megállított, kihúzta a széket és finoman odavezetett, én pedig beleültem.
Ő is leült és felé fordulva levette a kendőmet, egy nagy mosolyt láttam az arcán és mikor előre néztem teljesen lesokkolt a látvány. Dylan és Christina volt előttünk. Ahogy láttam, rajtam kívül még a barátom nem értette az egészet, míg a másik kettő ezt látva egymásra néztek.
-    Szia, szívem. – mondta a lány mosolygó arccal
-    Hello drágám. –  Paul pedig követte a példáját.
Mind ketten szájtátva figyeltük a jelenetet, nem értettünk semmit belőle, pláne akkor, mikor az asztalon áthajolva megcsókolták a másikat. ’ Mi van?! Úristen mi folyik itt?!’, Dylanre néztem, de ő, is mint én tanácstalan volt. Aztán Christina a székével felénk fordulva belekezdett a magyarázkodásba.
-    Az első, amire már bizonyára rájöttek, hogy én és Paul ismerjük egymást. – nagy levegőt vett és kimondta. - Egy szóval fogalmazva jegyesek vagyunk. – mutatott mind a kettőjükre.
-    És idejöttünk a szüleimmel, hogy együtt lehessünk, ha így belegondolok jól is jött, hogy az ősök leléptek idő előtt, így többet lehetünk egymással. Csak sajnos az én szívem. – egy pillanatra Paulra nézett, majd vissza ránk. - Túl féltékeny típus, ezért a bulin, amikor is először találkoztunk, egy kicsit összevesztem vele. – megigazította a haját, az asztalnál mindenki némán várta a folytatást. – A döntő megoldás végül egy fogadás lett, hogy képese kibírni pár hétig, hogy mással vagyok, tudva azt, hogy nem fekszem le vele egyszer sem. Ekkor mentem odahozzátok és kutyultam össze az életeteket. – az utolsó szónál rám nézett, szeméből megbánás tükröződött, Dylan felé fordultam és ekkor értettem meg a lift-béli szavainak jelentését.
Legszívesebben lefejeltem volna az asztalt, hogy milyen ostoba is vagyok. Christina pedig végignézve a társaságon tekintette megállt Paulon.
-    Persze az én leendőbelim derekasan tűrte az egészet, míg nem átmentem hozzá bejelentve, hogy győzött, ő pedig addigra már sok üveg aljára nézett le. Természetesen ezek után folytattam tovább a játékot, míg nem megjelent veled. – rám nézve mondta tovább. – Bosszúból, és mert mind a ketten keményfejűek vagyunk, addig-addig csináltuk ezt, míg nem már nagyon gyerekesnek éreztük az egészet.
Dylanre, aztán vissza rám nézett.
-    Ezért hívtunk el titeket ide, hogy minden világossá váljon. Egy játék volt, ami kicsit már túlnőtt rajtunk és ennek sajnos ti ittátok meg a levét. Szóval bocsánatot kérek mindenért, ahogy a kettőnk nevében is teszem ezt. – egyből a barátomra néztem, aki felállva asztaltól elment, utána akartam menni, mire Christina megállított benne és kérte, hogy hagyj, beszéljen vele inkább Paul.
-    Rendben van. – mi visszaültünk, ő pedig rátért arra, ami leginkább foglalkoztatott.
-    Szeret téged. – már ezt a két szót hallva is nyugodtabban tudtam lélegezni. – Elmondta, hogy engedted neki, hogy megkeresse önmagát, és míg velem volt rájött arra, hogy csak is melletted lehet, azaz ember, aki lenni akar. Ezért is mondta el neked, hogy miről van szó, csak sajnos én tovább húztam el, mint kellett volna. – átnyúlva az asztalon megfogtam a kezét és belenéztem a szemébe.
-    Semmi baj. Néha mindannyian tudunk örült dolgokat csinálni. – elmosolyodott, én pedig számat összehúzva lassan kiböktem, ami már azóta, hogy kiderült az igazság, nyomta a lelkemet.
-    Ami Pault illeti… - még folytatni sem tudtam, mikor közbevágott.
-    Igen. Ő mindig szeretett új dolgokat megismerni és lássuk be te elég nagy hatást tettél rá.
-    Én? – értetlenül néztem előre, míg nem látva a mosolyát kezdtem kapizsgálni.
-    A legtöbb fiú vagy lány, már rég lefeküdt volna vele. Te pedig nem voltál a fogadásban benne, így megtehetted volna. De te mégsem. – azért, hogy én is mindent tisztába tegyek, elmondtam az én verziómat neki, melyeken csak jót nevetett végig.
Közben a fiúk, már mosolyogva karöltve érkeztek vissza, mindegyikük szeme alatt egy monoklival. Nem kérdeztünk rá, ők pedig nem akartak beavatni minket. Ezután megjelent egy pincér a levessel és mindannyian leülve az asztalhoz csendben elkezdtünk enni. Ahogy a fogások váltották egymást, úgy szabadultunk fel mi is, ekkor már Dylan mellett ültem és a kezemet a combjára téve megszorítottam. A mosolya az arcán még szélesebb lett, mire én egy könnyed csókkal végigsimítottam rajta.
A vacsora végeztével elbúcsúztunk a többiektől, mi pedig mint az elején újra egy szobában voltunk. Az asztalnál lévő intenzitásunk elmúlva némán átöltöztünk és bebújtunk az ágyba. Ott, pedig mint ha mi sem történt volna, barátom hátulról átkarolt és magához húzott.
-    Nagyon hiányoztál már. – a fülembe csókolt, mire az egész testem megremegett és felé fordultam.
-    Nekem is. – ujjammal vékony vonalat írva le az arcán, végigsimítottam bársonyos ajkain, a következő pillanatban pedig már csókolóztunk.
-    Szeretlek. – súgtam neki, mire még jobban összebújtunk.
-    Én is szeretlek. – aztán a csókok közepette, átadtuk magunkat a kellemes alvásnak, melyben már olyan régóta nem volt részem.
Másnap a buli előtt még délutánra beosztottak az étterembe, közben pedig Dylan elment, hogy elhozza a meglepetésemet.
Reggel azzal keltett, hogy vett nekem valamit, ami mindig össze fog minket kötni.
Faggatni akartam, de az ujját rátette a számra, aztán pedig az ajkát, melybe beleveszve, utána már nem izgatott annyira, hogy kiderítsem.
Mondta, hogy ha nem érne vissza, mire végzek, akkor fent Christina lakosztályában találkozunk és ott meg fogom kapni. Ledobva a munkaruhámat gyorsan átöltöztem, és belépve a liftbe már alig vártam, hogy felérjek.
Amikor pedig kinyílt az ajtó, egyenesen a lakosztályában voltam, ahol már nagyban folyt a buli. Phoebe meglátva átölelt, majd Nickkel kezet fogtam, eközben is keresve a barátomat.
-    Kit keresel?! – ordította túl a hangos zenét a barátnőm.
-    Dylant! Nem láttad?! – fejét rázva nem-t intett és belém karolva elindultunk hárman az italokhoz.
A kezembe nyomott egy pohár valamit és koccintva lehúztuk egyszerre. Utána a táncolók közé állva elkezdtük rázni magunkat. Majd újból ittunk és táncoltunk. Közben megöleltem Christinát és Pault, akik a fülembe súgva kérdezték nem lenne- kedvem egy hármashoz a hálóban. A legrosszabb az italban az, hogy képtelenség megjegyezni utána, kinek mit mondtál.
A következő pillanatban Dylan előtt táncoltam, minden részét alaposan megérintettem, és a zsebéből kihúztam egy dobozt. Vissza akarta venni, mire kinyitva két gyűrűt találtam benne. Szó nélkül felhúztam az ujjamra, majd az övére és behúzva az egyik szobába bezártam az ajtót. Az utolsó mondatom, meg valahogy így hangzott.
-    Ez a mi nászutunk Dylan és azt akarom, hogy örökké tartson. – és teljes rövidzárlat, egészen holnap reggelig.
Az első gondolatom az volt, hogy többet nem iszok, soha az életben, amire teljesen jó indok volt Phoebe barátjának a keze, ami a csupasz fenekemen volt. Nick nekem balra feküdt velem szemben és a leheletéből éreztem, hogy kicsit ő is sokat ivott.  Aztán a hasamnál volt még egy kéz, melyre megfordulva egy kicsit megnyugodtam. Dylan volt, az ujjammal meg akartam érinteni, mire a gyűrűujjamon egy ezüstgyűrűt vettem észre, és ahogy láttam a barátomon is volt egy. ’ Csak azt ne mondja valaki, hogy a buli közepén kérte, vagy kértem meg a kezem, vagyis a kezét.’, ránéztem és egy kicsit eljátszottam a gondolattal, melytől már is mosolyogni támadt kedvem. ’ Ez egy elég nagy lépés. Talán készen állunk-e rá? Vagy éppenséggel én?’, meg akartam csókolni, hogy felébresszem, de végül nem tettem. Egyedül akartam lenni, hogy összeszedjem magam és csak akkor mondom el neki a válaszomat.
Lassan és csendesen kikászálódtam a fiúk kezei alól, ahogy az ágyból is és megkeresve a ruhámat felöltöztem. Kiléptem és a szobák közt ellépdelve, az ajtóból felismertem Pault. Beljebb néztem és megláttam, ahogy a fiú egyik oldalán Phoebe, a másikon pedig Christina feküdt. ’ Lesz mit megmagyarázniuk az esküvőig, az már biztos.’ A hotel némán sóhajtozott a reggelben, míg én kilépve belőle a partra mentem le. És hát így folytatódott tovább.
-    Igen! – kiáltottam, melyre az éppen szemétszedő öregember megállt, majd rám nézve összehúzta a szemét és elment, hogy találjon egy csendesebb partot.
Magamban nevetve a saját ostobaságomon, nem vettem észre, hogy valaki a hátam mögé került és a fülembe súgva, már tudtam, hogy ő az.
-    Azért mindenkinek ne mondjál igen-t vagy különben mindenkit meg kell, hogy verjek. – megfordultam, mire ő megcsókolt és izgatottságomban már nem bírva magammal rákérdeztem.
-    Szóval a gyűrű… - látva rajtam, hogy mennyire izgulok, eltalálom –e, elmosolyodott és besegített.
-    Egy ajándék… - az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy belenézzek a szemébe. – és egy ígéret a jövőre nézve. – átöleltem a nyakát, most pedig én húztam le.
-    Én pedig örömmel fogadom el. – megcsókoltuk egymást, a háttérben pedig a nap már kelt fel.
Leültünk a homokba és onnan néztük a napfelkeltét, a vállára hajtottam a fejem, mire valami eszembe jutott, melyre rám pillantott.
-    Nickkel mi ugye nem? – szája szegletében gödröcskék jelentek meg. – Vagy igen? – erre ledöntött a homokba és ujjával megszerezve egy tincsemet játszani kezdett vele.
-    Nem. – éreztem, ahogy ebben az egy szóban összpontosul minden birtoklási vágya. – Mert te az enyém vagy. – hirtelen megragadtam a ruháját és helyet cseréltünk.
-    Te pedig az enyém. – fentről hajolva merültem alá kemény, vad csókjainak hullámaiba, elsöpörtek és ott a tengerparton újra egymásra találtunk.


A szobába érve pedig játékosan felkapott a karjába és átemelt a küszöbön, majd ledobott az ágyra, ahol is elkezdtük bepótolni az elveszett időt. Közben megsúgva neki, hogy az írásom elkészült, izgatottan összecsapta a tenyerét, mint egy kis gyerek.
Még soha nem láttam ilyenek, bár bevallva én is nagyon izgultam, hogy mit fog szólni hozzá.
Elővettem és a mellkasának dőlve elkezdtem felolvasni. Már a címe is tetszett neki, pedig csak annyi volt, hogy, „Másnap”