Megkísértve - 2.

Igen atyám. Ön az … Ön az … Ön az…
Gabriel a szemére szorította a kezét, és nem tudott aludni. Délután óta ez dübörgött a fejében, megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül, a lány csendes hangja, a bűntudat és a vágy keverékével fűtött hang, mely úgy égett bele a lelkébe, mint valami kitörölhetetlen tetoválás.
Ön az … Ön az … Ön az…
Gabriel felnyögött, felült az ágyon, beletúrt a hajába. Kétségbeesve nézett szét a sötét szobában, némán kiáltva segítségért. Feloldozta a lányt, megnyugtatta, hogy nem követett el bűnt… De őt ki fogja feloldozni? Ki róhat ki rá bűnbocsánatot az érzésekért, amik Izabella gyónása közben rátörtek? Ki oldozhatja fel a vágy bűne alól, ki mondja majd neki, hogy el fog múlni, és semmi gond, hiszen ártatlan szeszély csupán? Keserű fájdalom mart a szívébe, hitének megrendülése, zárt világának felbomlása, tiszta élete bemocskolása felett érzett fájdalom.
Pillantása a falra akasztott feszületre villant, és a szégyen pírja öntötte el az arcát. Szégyent hozott az Istenére, szégyent hozott a mesterére, szégyent hozott az egyházára…
Letérdelt a feszület alá, könyörgőn nézett a keresztre feszített Jézus szenvedő arcára, és suttogva kérdezte:
- Miért Istenem? Mi a célod velem? Ez az én megkísértésem, így próbálod tesztelni a hitem? Így akarsz megkísérteni, hogy méltó vagyok-e hozzád? Ez a célod? Mutass utat Istenem, ne hagyd, hogy bűnbe vesszek! Könyörgöm, adj jelet, hogy tudjam, merre induljak tovább… Könyörgöm….

A kicsiny paplak résnyi ablakán beáradó felkelő nap első sugarai ebben a pózban, Jézus előtt térdepelve találta a megtört papot. Háborgó álmai voltak, láthatatlan ellenséggel küzdött, míg végül egy feneketlen katlanba zuhant, és keserű, gonosz kacajt hallott a maga körül zengeni. Zúgott a feje, kialvatlanságának jelei visszatetszettek az arcán, szép szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki, állkapcsa kemény vonalba feszült.
A vasárnapi misén a hét fő bűnről tartott beszédet, hosszasan kitérve a bujaságra. Az emberek megszégyenülten özönlöttek ki a templom ajtaján a mise végeztével. A fiatal atyának oly szenvedélyes volt a beszéde, hogy nem volt ember, aki ne szégyellte volna magát a bűnei miatt. Gabriel szokatlanul fáradtnak érezte magát, mintha valami az összes energiáját elszívta volna. Nem tudta nem észrevenni, hogy az első padsorban üresen maradt Izabella széke. A lány nem jött el a vasárnapi istentiszteletre… Hazaküldte a ministráns fiúkat, egyedül pakolta el a mise kellékeit.

- Atyám… - szólt egy bátortalan hang.
Gabriel ijedten fordult hátra. Izabella édesanyja állt a háta mögött, a kezeit tördelve.
- Mrs. Swan! Miben segíthetek?
- Óh, Atyám… Bocsásson meg nekem, kérem… amiért zavarom. Gyönyörű volt a beszéde Atyám, szerintem nagyon sokan elgondolkodhatnak rajta… - az asszony szemmel láthatóan zavarban volt.
Gabriel nem akart most ezzel az asszonnyal beszélni. Tőle szokatlan módon, meglehetősen ingerült volt a nővel szemben, hátat fordított neki, úgy folytatta tevékenységét.
- Én… igazából azért jöttem Atyám, mert … Izabella lányom megbetegedett… nem tudott eljönni ma a misére.. és én félek..
Gabriel érezte, hogy minden izma megfeszül a testében Izabella nevének hallatán. Még alig két napja volt, hogy a lány meggyónta neki érzéki álmát, és bevallotta, hogy róla fantáziál, egyszerűen még nem tudta feldolgozni a benne támadt vihart.
Nagyot sóhajtott és visszafordult az asszony felé.
- Mitől fél Mrs. Swan?
- Jaj… Tudja a lányom azóta a felekezet tagja, mióta megszületett. Hoztam - vittem, igyekeztem Isten igéjét oly módon belénevelni, hogy élete részévé váljon. A lehető legjobb nevelést kapta, és én örülök neki, hogy Istennek tetsző életet él. Nagyon jó lány ő, hamarosan férjhez megy és jó asszony lesz belőle.

Gabriel nem értette, miért rándul össze fájdalmasan a gyomra a gondolatra, hogy Izabella férjhez megy, és asszonnyá válik. Próbálta arckifejezését semmitmondóvá tenni, miközben arra gondolt, hogy Izabella remegve fekszik az ágyon a nászéjszakán, teste csupa feszültség, retteg az ismeretlentől, és a férje esetleg nem fordít kellő figyelmet arra, hogy gyengéden vezesse be a házasélet örömeibe. Isten szolgájához nem illő módon arra gondolt, szívesen lenne annak a férfinak a helyében, aki először szakítja le majd a lány ártatlanságának virágát.
Megrázta a fejét, és próbált az előtte álló édesanyára koncentrálni.
- Bocsásson meg Mrs. Swan. Mit is mondott?
- Azt szeretném kérni öntől Atyám, hogy jöjjön fel hozzánk, és adja meg Izabellának az áldást. Próbáltam rávenni, hogy legalább a mise elejére jöjjön el, de azt mondta annyira rosszul érzi magát, hogy nem szeretné megkockáztatni az utat. Én nem szeretném, ha egy kimaradt misétől függne az üdvözülése.
- Nem ezen múlik Izabella üdvözülése, ebben biztos vagyok. Ráadásul szerintem Isten elnézi, ha valaki betegség miatt hagyja ki a misét. – Gabrielnek esze ágában sem volt elmenni a lány otthonába, és a szobájában, a betegágynál beszélgetni vele. A lehető legkevesebb kapcsolatot szerette volna megteremteni, így próbálva kivédeni a kísértést, ahogy láthatóan Izabella is tette. Gabriel egy pillanatig sem hitte, hogy valóban beteg lenne a lány, ez viszont azt jelentette, hogy valamikor el kell jönnie gyónni, hiszen a hazugság is bűn.
Úgy tűnt, Dorothy Swan szinte összeroppan a szavaitól. Olyan kétségbeesettnek tűnt, a megnyugtató szavak ellenére biztos volt abban, hogy ezen az egy alkalmon múlik a lánya lelki üdve.

Gabriel nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nem utasíthatja el az asszonyt, hiszen az ellenkezne a hivatásával. Muszáj lesz elmennie hozzájuk, ha nem teszi, azzal önmaga előtt is beismeri, hogy képtelen ellenállni a kísértésnek. A fülében csengtek Martin atya szavai: ”nézz szembe a félelmeiddel Gabriel. A sátán az elfojtásban érzi a legjobban magát, szinte fürdik a halandók kétségeiben”. Gabriel döntött: azt teszi, amire a mestere tanította, és úgy, ahogy tanította.
- Nagyon sok a dolgom Mrs. Swan, de amint tudok, benézek Önökhöz.
Az asszony hálálkodva ragadta meg a kezét, és örömittasan távozott, magára hagyva az atyát.
A fiatal pap önnön hitében keresve a megnyugvást, imádkozni kezdett, csendes áhítatba merülve. Addig húzta az időt, amíg tudta, de végül eljött a pillanat, amikor már nem várhatott tovább, kénytelen volt elindulni a Swan-házba.
Útközben folyton megállították az emberek, Gabriel érezte a feléje áradó szeretetet és tiszteletet. Fontos volt neki ez a kis város és a benne élő emberek. Remélte, hogy megingása hamarosan hitének megerősödését váltja ki, és nem kényszeríti olyasmibe, ami kockáztatná kivívott eredményeit.

Nagy levegőt vett, amikor megállt a Swan-ház főbejáratánál. Letette maga elé a táskáját és erőteljesen bekopogott az ajtón. Rosa, a Swan család egyik szolgálólánya nyitotta ki. Öröm csillant a szemeiben a fiatal pap láttán, ám azonnal alázatosan le is hajtotta a fejét.
- Atyám – rebegte, és finoman pukedlizett.
- Rosa… Mrs. Swan kért, hogy jöjjek el…. Izabellához.
- Fáradjon be atyám, máris szólok az asszonyomnak.
Gabriel besétált a hatalmas, díszesen faragott ajtón, kalapját, köpenyét odaadta az elősiető inasnak. Minden irigység nélkül nézett szét a hatalmas szalonban. Ebben a házban minden a gazdagságról, az előkelőségről szólt, mégsem volt kellemetlenül hivalkodó. A bútorokat jó ízléssel válogatták össze, a színek harmonizáltak egymással, minden annyira fényűzőnek és mégis nagyon otthonosnak tűnt.
- Martinez atya! – Dorothy Swan örömteli hangja megzavarta csendes szemlélődését – Nem is reméltem, hogy ilyen hamar meg tudja ejteni a látogatását!
- Asszonyom! – hajtott fejet Gabriel – Nincs is sok időm, úgyhogy, ha lehetne, azonnal hozzálátnék – szeretett volna mihamarabb túl lenni ezen az egészen. Most valahogy megterhelőnek érezte hivatását, és szeretett volna egyedül lenni, hogy átértékelhesse magában megváltozott érzéseit.

A ház úrnője azonnal sietett a kedvére tenni, kissé hadarva beszélt, miközben a lánya szobája felé vezette az atyát, de Gabriel szinte semmit sem fogott fel abból, amiről az asszony beszélt. Minden egyes lépéssel, amit megtett, mintha nehezebbé vált volna a teste. A szíve a torkában dobogott, a vér őrülten száguldott az ereiben. Tanításokat igyekezett felidézni magában, hogy megmentse lelkét a kárhozattól, de valahogy nehezen jöttek elő benne a megfelelő passzusok. Mrs. Swan apró koppantás után benyitott egy szobába, Gabriel pedig pillanatnyi habozás után követte.
Izabella az ágyán feküdt, és egy könyvet olvasott. Csöppet sem meglepő módon egyáltalán nem tűnt betegnek. Testén érzéki csipkehálóing fodrozódott, az a fajta, ami lényegében mindent eltakar, és pont ettől válik hihetetlen módon izgatóvá egy férfi szemében. Haja szabadon omlott le a hátára, kislányos bájjal ajándékozva meg viselőjét.
Felnézett, amikor kinyílt az ajtó, és riadtan kerekedett el a szeme, amikor az anyja nyomában belépett az atya a szobába.
- Mama! – sikoltott fel szemrehányón, azután villámgyorsan felpattant, és maga köré terítette a köntösét. Az övet szorosan meghúzta a derekán, pont az ellenkezőjét érve el ezzel, mint amit el akart érni. A köntös a szoros övtől megfeszült a mellein, dereka pedig hihetetlenül karcsúnak tűnt tőle.
- Izabella! – korholta szelíden az anyja, bocsánatkérő pillantást vetve a fiatal papra – Gabriel atya volt oly kedves, és házhoz jött, hogy áldást adjon neked. Legyél szíves tisztelettudóan viselkedni. Atyám, most magukra hagyom Önöket, ha végeztek, szívesen látom vendégül egy teára – fordult a ház asszonya a csendben álldogáló paphoz, majd választ sem várva kisietett a helyiségből, halkan behúzva maga után az ajtót.

Gabriel zavarban volt, éppúgy, mint ahogy szemmel láthatóan a lány is. Idegesen babrálta köntösének övét, és nem mert felnézni a férfira. Az atya felsóhajtott, aztán letette a táskáját az asztalra, ő maga pedig leült ez egyik díszesen kárpitozott székre.
- Ülj le Izabella – szólalt meg halkan – Beszélnünk kell.
Félelmet látott megcsillanni a lány szemében, amikor az ránézett, de engedelmesen teljesítette az utasítást. Leült az ágya szélére és kezeit összekulcsolta a kezében. Arca rózsásra gyúlt a zavartól, nem tudott ellazulni a pap jelenlétében.
- Nem jöttél el ma a misére.
Nem kérdés volt ez, ténymegállapítás.
- Nem éreztem jól magam – válaszolta halkan a lány a kimondatlan kérdésre, a pír, ha lehet még mélyebb lett az arcán.
- Azt ugye tudod, hogy a hazugság bűn? – kérdezte a férfi – És mindketten tudjuk, hogy a mai napod hazugsággal kezdődött. Ne tetézd hát a bűnök sorát egy újabb kimondott hazugsággal.
Izabella felkapta a fejét a csöndes hangra, szemei könnyben úsztak.
Hirtelen mozdult, a férfi elé térdelt, kezeit imára kulcsolta, hálóinge és köntösének lágy szövete puha hullámokban omlott el körülötte.
- Oldozz fel atyám, mert vétkeztem – a hangja elcsuklott, és szeméből kicsordult az első könnycsepp.

Gabriel ösztönösen mozdult, a lány felé hajolt, és gyengéden letörölte az arcáról a könnyeket. Ellágyult a szíve Izabella szenvedése láttán, nem akart további fájdalmakat okozni neki.
- Csssss…. Semmi baj, ne sírj… – suttogta, és nem tudta elvenni a kezét a lány arcáról. Hüvelykujjával, majd kézfejével itatta fel a selymes bőrről a könnyeket, elbűvölten figyelte a lecsukott pillák között drágakövekként megbújó cseppeket. Azután észbe kapott, hogy mit tett, és dermedten kapta vissza a kezét, hátradőlve próbált messzebb kerülni a lánytól. Nagyot nyelt, kezét a bibliájára tette, védelmet keresett az érintésben.
Izabella alázatosan hajtott fejet előtte, úgy várta Isten szolgájának áldását vagy ítéletét. Gabriel úgy gondolta, más bűne nem volt a lánynak azon kívül, hogy hazudott, ráadásul tartott attól, hogy újabb álmot szeretne vele megosztani, így eltekintett a gyónás rituáléjától. A táskájából ostyát és bort vett elő, a megszentelt kehelybe öntött egy kevés, Jézus vérét szimbolizáló nedűt, aztán felállt, kezét a térdeplő lány fejére tette, és megszólalt. Hangját áhítat csengte át, most valóban pap volt.
- Feloldozlak Téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!
- Ámen! – rebegte válaszul a lány.
- Az Úr áldjon meg Téged, és őrizzen meg Téged!
Izabella felemelte a fejét és engedelmesen nyitotta szét ajkait, hogy a pap a szájába csúsztathassa az ostyát.

A férfi nem tudta levenni a tekintetét a lány szájáról. Nagyot nyelt, amikor összeakadt a tekintetük, és Gabriel keze a lány ajkaihoz ért.
Abban a pillanatban a bűnös képek jelentek meg a fiatal pap szeme előtt.
Izabella előtte térdel, szemében vágy csillan, ajka csábító mosolyra nyílik. Nyelvével lassan, érzékien megnyalja a száját, és Gabriel nem tudja visszafojtani a vágy gyönyörteljes sóhaját. A lány magabiztos mozdulattal nyúl a nadrágjához, céltudatosan nyitja ki az övét, és oldja meg az alsónadrág madzagját. Simogató mozdulatokkal csúsztatja le a feleslegessé vált ruhadarabot a férfi bokájára, és elismerően csillan meg a tekintete az elébe táruló látványtól. Gabriel gondolkodás nélkül veti le magáról az ingét, immár meztelenül áll a lány előtt. Izabella a férfi szemébe néz, és lassan kioldja hálóingének selyemszalagjait. Álszemérem nélkül hagyja a finom anyagot a mélybe hullani, és Gabriel előtt feltárulnak csodálatos mellei. Feléjük nyúl, hogy érintésével kényeztesse őket, de a lány eltolja a kezeit. Saját kezével borítja be a csábító halmokat, ujjai merevedő mellbimbóit becézik, az élvezet mosolya ömlik el az arcán, lehunyja szemét, ahogy átadja magát a finom érzésnek.

Gabriel elbűvölten nézi Izabella tevékenységét, érzi, ahogy férfiassága megtelik vérrel, és lüktetni kezd a vágytól. Látja az előtte térdeplő csábító kis boszorkányon átfutó remegést, ahogy libabőrössé válik a karja, ahogy megremeg az apró, kósza kis élvezettől. Felpattannak a lány szemei, és most Gabrielen a sor: kárhozatot előrevetítő tűz ég azokban a szemekben és ígéret, mely olvadékonnyá teszi izmait, és remegésre készteti a testét.
Izabella két oldalról a combjaira teszi kezeit, szinte süt az érintése, ahogy végigsimít rajtuk, tenyere alatt összerándulnak a feszes izmok. Gabriel szaggatottan veszi a levegőt, akarja, hogy a lány hozzáérjen, kívánja a kényeztetést. Izabella mindennek tudatában húzza az időt. Azt akarja, hogy a férfi eszét veszítse a vágytól, tovább játszik hát. Feltérdel, és kezeit a férfi mellkasára teszi. Az izmos mellkas hevesen emelkedik és süllyed, engedelmesen követve a férfi szaggatott lélegzetének ritmusát. A finom kis kéz lágyan simogatva táncol végig a feszes bőrön, a férfi számára hallhatatlan zenére mozdulva. Érintése könnyed, lélegzete apró fuvallatként éri a férfi bőrét. Gabriel ökölbe szorítja a kezét, így vonja meg magától a kísértést, hogy hozzáérjen a lányhoz, hogy a fejét magához vonja, és rákényszerítse egyre sürgetőbb akaratát.
Izabella végre megkönyörül rajta, átöleli a férfi testét, arcát hasának bőrére fekteti. Gabriel a fejére teszi a kezét, ujjait a sűrű hajtömegbe fúrja, és gyengéd erőszakkal maga felé fordítja a lány arcát.
- Kívánlak – suttogja, hangja alig hangosabb egy sóhajnál.

Izabella tekintete az övébe mélyed, csábító mosoly ömlik el az arcán. Lassan, érzékien megnyalja a száját, Gabrielnek a látványtól még gyorsabban kezd száguldani a vér az ereiben. Behunyja a szemét az élvezettől, amikor Izabella végre kezébe fogja férfiasságát. Gyengéden megszorítja a lüktető hímtagot, és egy váratlan mozdulattal teljes hosszában végignyalja. Gabriel megrándul az érzéstől, ami elönti a testét, kinyitja a szemeit, és lenéz az előtte térdeplő lányra. Izabella hatalma teljes tudatában mozdul újra, és megízleli a duzzadó makkot, nyelvének érintése majd az őrületbe kergeti a férfit. Amikor azt hiszi, nem lehet fokozni az élvezetet, Izabella lágyan bekapja férfiasságát, és mohón megszívja. Gabriel lélegzete elakad, keze ökölbe szorul a lány hajában, küzd a vággyal, hogy tövig tolja a szájába a farkát, pedig Izabella még el sem kezdte igazán az érzéki kínzást. Érintése kizárólag a makkra korlátozódik, nyelve nyughatatlanul járja körbe, újra és újra végigfutva azon a kis résen, melynek érintésétől a férfi egész teste összerándul. Keze eközben a farok tövénél kószál, ujjai a golyókat ingerlik, óvatosan szorítja, gyúrogatja őket, aztán újra visszatér a rúdhoz, hogy markának fogságába ejtve lágyan fel-le húzza rajta a mozgékony bőrt. Apró szünetet tartva kiereszti szájából az érzékeny makkot, és a törzset kezdi el kényeztetni. Nyelve mindenhol ott van, nem hagyja ki a golyókat sem, óvatosan szopogatja őket, érzi, hogyan lesz az érintéstől még keményebb és lüktetőbb a kezében tartott testrész…

- Atyám? – a kérdés bizonytalanul csengett, és megválaszolatlanul maradt a szoba csendjében.
Gabriel lassan tért csak vissza a valóságba. Izabella még mindig előtte térdelt, arcán aggodalom honolt. Gabriel furcsa hangra lett figyelmes, és eltartott pár pillanatig, míg rájött, hogy saját, ziháló lélegzetvételének hangja ez, mely sípolva tört fel tüdejéből, és áradt ki összeszorított fogain átszűrődve a szájából. Hátralépett, messzebb akart kerülni a lánytól. Összezavarodottan megrázta a fejét, nem tudta felfogni az előbb történteket. Érezte, hogy férfiassága milyen mereven feszül meg a nadrágjában, és látta Izabella szemében a kérdést.
- Atyám, jól van? Ne hívjak segítséget? – Izabella felállt a földről és feléje indult, de ő indulatosan lökte félre segítő kezét.
- Nem kell segítség … minden rendben… lesz, csak egy kis … időre van szükségem… - Gabrielből nehezen szakadtak ki a szavak. Még csak az kell, hogy bejöjjön valaki, aki talán azonnal leszűrné, mennyire felajzott állapotban van! Menekülnie kell innen, minél hamarabb, annál jobb!
Nagyot nyelt és kétségbeesve nézett körül a szobában. Az ablakhoz lépett, és szélesre tárta a szárnyakat, friss levegőre lett volna szüksége, de nem volt szerencséje. A nyitott ablakon keresztül fülledt, meleg levegő tódult be, forróságot árasztva az amúgy is felhevült papra.
Hogyan magyarázza meg a félbehagyott szertartást? Képtelen végigmondani az ilyenkor szokásos szöveget, egyszerűen nem maradhat itt tovább.

- Én … nem érzem igazán jól magam, nekem most … sürgősen el kell mennem. Kérlek… ments ki édesanyádnál, most nem tudom elfogadni megtisztelő meghívását. – Tudta, hogy pánikban van, és hogy nehéz lesz később megmagyaráznia tetteit, de most egyszerűen nem tudott felülemelkedni összezavarodott érzésein, csak menekülni akart, el innen, minél messzebb. A kehelyben lévő bort egy húzásra lehajtotta, minden kelléket visszarámolt a táskájába, és pillantásra sem méltatva a szoba közepén döbbenten álló Izabellát, kisietett a szobából. Lenn a földszinten nem várta meg Rosát, hogy átadja neki a köpenyét és a kalapját, maga akasztotta le a fogasról, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
Űzött vadként rótta a főutcát, nem fogadott és nem viszonzott köszöntést. Lázasan próbálta kitörölni elméjéből a képeket, melyeket valami megátalkodott rossz szellem varázsolt elé, de minden igyekezete sikertelennek bizonyult. Maga előtt látta, ahogy Izabella vékony ujjai körbezárják férfiasságát, ahogy nyelvével megnedvesíti ajkait, hogy aztán szájába fogadhassa őt. Látta élvezettől megmerevedő mellbimbóit, karcsú derekának vonalát, s lábai közt azt a sötét háromszöget, melynek képe minduntalan kísérti.
Hazaért végre, zihálva csukta be maga mögött a paplak ajtaját, reszketve támaszkodott neki a hátával, arcát a tenyerébe temetve csúszott le a földre, és görcsösen zokogni kezdett. A roham, mely átvette felette az uralmat csak lassan múlott el, borzalmas fejfájást hagyva maga után. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, és bevánszorgott a hálószobába. A feszület elé térdelt és könyörögni kezdett Istenhez, hogy bocsássa meg bűneit, és mentse meg a kárhozatot hozó kísértéstől mely mételyként égeti lelkét.

Egy hónappal később…

A nap ugyanúgy nyugodott le és kelt fel újra, mint ahogy rendesen szokott. Gabriel megszokott ritmusban élte napjait, és tőle pár házzal arrébb ezt tette Izabella is. Azóta a végzetes vasárnap óta csak a templomban találkoztak, Gabriel kínosan ügyelt arra, hogy a gyónáson kívül ne maradjon vele kettesben. Sorozatosan lemondta régen kellemes időtöltésnek szánt sétáikat, míg végül már nem érkezett megkeresés Izabella részéről. Gabriel minden részletre figyelt, és tartotta magát az elhatározásához, hogy ha nem ad lehetőséget a kísértésre, az nem fogja őket bajba sodorni. Nappal maga volt az önuralom mintaképe, az éjszakái viszont sorozatos gyötrődéssel teltek. Napok óta nem tudott rendesen aludni. Sőt, igazából azóta képtelen volt a megnyugvásra, amióta Izabella először osztotta meg vele érzéki álmát. Egyre jobban sűrűsödtek a vele kapcsolatos álmai, néha nem tudta megkülönböztetni az álmot a valóságtól, és akarta vagy sem, testét állandó vágy feszítette. Szorosabb nadrágot kezdett hordani, és kényszeredetten figyelt arra, hogy a reverenda eltakarja, mi az istenfélő polgárok szemének nem való. A maszturbáció, mint feszültségoldás természetesen szóba sem jöhetett, így kénytelen volt nehéz fizikai munkával elterelni a figyelmét testi szükségleteiről. Néha már-már engedett a kínzó vágynak és elindult, hogy egy másik városban, messze az övéitől igénybe vegye egy hivatásos nőszemély segítségét, de az utolsó pillanatban mindig meghasonlott önmagával, és szégyentől mardosó lélekkel újabb munka után nézett. Még sosem volt olyan takaros a templom és környéke, mint azon a nyáron. Gabriel megszállottként vetetette magát bele a munkába, és kategorikusan elutasított minden felajánlott segítséget.
Szinte minden délután szokásává vált fát hasogatni. Egyszerű tevékenység volt, figyelmet és erőt igénylő munka. Megnyugvást talált a monoton mozdulatokban, és minden egyes ütés után csökkent belső feszültsége. A nap már nem tűzött olyan erősen, Gabriel mégis megizzadt. Levetette az ingét, és félmeztelenül folytatta a hasogatást.

Így talált rá Izabella is, aki hosszas vívódás után gondolt egy merészet, és elgyalogolt a kicsiny házhoz. A kísérőjét rövid úton lebeszélte arról, hogy vele tartson, azt ígérte, csak egy fél órára távozik otthonról. Már messziről hallotta a fejsze csapkodásának hangját, így gondolkodás nélkül a paplak felé indult. Lenyűgöző látvány tárult elébe. Gabriel, ugyanúgy, mint amikor először látta őt hiányos öltözékben, félmeztelenül hasogatta össze a fatuskókat. Éppen csomóba akadt a fejszéje, látszólagos erőlködés nélkül emelte magasba a fát és csapott le vele újra. A vállán, hátán megfeszültek az izmok, karcsú csípőjére feszes nadrág simult. Izabella elgyengült a látványtól, sokkal izmosabbnak tűnt a férfi, mint amikor először látta így. Még mielőtt elszégyelhette vagy meggondolhatta volna magát, megszólította a férfit.
- Atyám – szólalt meg a túlságosan is ismerős hang Gabriel háta mögött. Megakadt a mozdulatban, hirtelen erőtlenné vált a karja, majdnem elejtette a fejszét. Nagyot nyelt és hátrafordult. Izabella csodálatos tüneményként állt a kerítés mellett. A nap hátulról világította meg alakját, fényglóriát vonva vonásai köré. Apró kis ernyőjét összecsukva tartotta kezében, kiszolgáltatva hamvas bőrét a nap sugarainak. Halványkék ruhát viselt, mely kiemelte szeme színét, ujjai szorosan kulcsolódtak az ernyőre, kimutatva feszélyezettségét. Alsó ajkát beharapta zavarában, tartásából csak úgy sütött a feszültség.
- Izabella – bólintott Gabriel köszönésképpen – Mit keresel errefelé, és hol van a kísérőd?
- Beszélni szeretnék önnel Atyám, és egyedül jöttem.

Gabriel nem akart kettesben lenni a lánnyal. Korántsem sikerült még megszabadulnia a kísértéstől, és nem akarta megadni magának a lehetőséget, hogy elveszítse az önuralmát. Követte Izabella tekintetét, és rádöbbent, hogy a lány meredten nézi meztelen mellkasát. Hangtalanul szitkot mormolt, összeszorította állkapcsát, majd megfordult, és a fejszét belevágta a felállított fába.
- Kérlek, várj meg itt – szólt vissza a lánynak, majd besietett a házba, és a hálószobában lévő szekrényből tiszta inget vett elő. Belebújt, és elindult kifelé. Izabella ekkor csukta be maga mögött a bejárati ajtót.
- Arra kértelek, hogy odakint várj meg – torpant meg a pap a szoba közepén, a szabadulás útját elállta a veszélyt hozó fehérnép.
- Beszélnem kell önnel, és nem szeretném, ha valaki meghallaná. – Izabella konokul megállt az ajtóban, hátával nekitámaszkodott, esélyt sem adva az atyának arra, hogy esetleg magára hagyja.
- Akkor legalább sétáljunk át a templomba, ott is magunk leszünk, ráadásul Isten háza sokkal alkalmasabb a kötetlen társalgásra, mint ez a ház. – Gabriel kétségbeesetten igyekezett menekülni ebből a képtelen helyzetből.
- Ugyan Atyám! Ön pap. Senki sem kérdőjelezné meg a tisztességem, ha kitudódna, hogy pár percig felügyelet nélkül voltam önnel kettesben.
Ó, ha tudnád! – gondolta magában Gabriel – nagyobb veszélyben vagy itt, mint egy bordélyházban.

Látva a lány hajthatatlanságát, Gabriel nagyot sóhajtott, és megadta magát az elkerülhetetlennek.
- Foglalj helyet, kérlek, és mondd el, mivel kapcsolatban szeretnél velem beszélni… - intett a kicsi asztal felé a fejével, ő maga meg vizet öntött a lavórba, és megmosta az arcát. Szüksége volt a víz hidegségére, hogy visszanyerje önuralmát, és kötelességtudó egyházi személyként végezhesse el a dolgát.
Izabella elégedetten bólintott, a szíve a torkában dobogott ugyan, de eltökélte magát, hogy végrehajtja a tervét. Az asztalhoz sétált és letette az ernyőjét, de nem ült le. Kézbe vette a székre terített törölközőt és a férfihoz sétált.
Gabriel gondosan megmosta az arcát, majd lerázta a kezéről a vizet, és felegyenesedett. Majdnem beleütközött a lányba, aki ott állt mögötte, és feléje nyújtotta a törölközőt. Izabella szemébe mélyedve vette el a puha ruhát, és megtörölte az arcát.
Elgondolkodva nézte a lányt, akinek az arca a fürkésző pillantás hatására elpirult. Gabriel kapta el először a tekintetét, lehajtotta a fejét, aztán nagy ívben megkerülve a lányt az asztalhoz ment, és visszaterítette a törölközőt a szék háttámlájára.
Gondosan begombolta az ingét, majd csípőjével az asztalnak támaszkodott és karba fonta a kezét.
- Tehát? Miben segíthetek? – kérdezte.

Izabella feléje fordult, és Gabriel újra felfedezte mennyire szép is a lány. Pont a kellő helyeken domborodott, bármelyik férfi hálát adhatna a sorsnak, hogy megkaphatja a testét. Egy pillanatra becsukta a szemét, így próbálta meg kiűzni gondolataiból a meztelen és kívánatos Izabella látványát.
- Ígéretet tett nekem Atyám, és megszegte azt.
Gabriel őszintén megdöbbent.
- Hogyan? – kérdezte, hangja hűen tükrözte értetlenségét.
- Emlékszik, amikor először meséltem önnek az álmomról, ami feldúlja az éjszakáimat, tehát, amikor először meséltem önnek erről, azt mondta, nem fog megváltozni a véleménye rólam, de nem tartotta be, amit ígért.
- Ugyan, ne butáskodj… – kezdett el magyarázkodni a férfi, de megakadt a mondandójában, mert rájött, hogy a lánynak igaza van, még ha nem is a megfelelő okból jutott erre a következtetésre.
- Ne, … kérem, ne tagadja, hiszen érzem, hogy azóta másként viselkedik velem. – Izabella szomorúan lehorgasztotta a fejét, úgy folytatta fájdalmas vallomását. – Nem tehettem másként, mert tudtam, hogy nem helyesek az álombéli képek, és össze voltam tőlük zavarodva. Muszáj volt elmondanom önnek, és nem hazudhattam az álombéli férfi személyével kapcsolatban sem. De azóta nagyon megváltozott minden. Már nem sétál velem úgy, mint azelőtt, és igyekszik elkerülni, hogy beszélnie kelljen velem. Én pedig úgy érzem, egyedül maradtam, mert senki sincs az életemben, akinek olyan őszintén elmondhattam volna bármint, mint ahogy azelőtt önnek tettem.

Gabriel szörnyen elszégyellte magát. Itt áll előtte ez a fiatal lány, kétségbeesve és magányosan, ő pedig csak azért, mert rettegett attól, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek, önző érdekekből hátat fordított neki. Felnőtt, tapasztalt férfiként tudnia kellett volna, mennyire összezavarja a viselkedésével a lány ártatlan gondolatait, és mégsem volt képes uralkodni magán. Bűntudat szorította össze a mellkasát, és azon gondolkodott, hogyan terelje vissza a régi mederbe a dolgokat.
Izabella ráemelte a tekintetét, és Gabriel újra elgyengült a könnyben úszó szemek láttán.
- Ezért jöttem ma ide. Szeretnék tisztán látni, szeretném tudni, mit követtem el, amiért ilyen büntetést ró rám – csuklott el a hangja.
Gabriel nem tudott tovább távol maradni tőle. Pár lépéssel átszelte a szobát, és megállt közvetlen a lány előtt. Két oldalról megfogta a karjait, és kicsit megszorította, hogy magára vonja a lány figyelmét.
- Bocsáss meg nekem Izabella. Nem te követtél el hibát, hanem én. Csakis én…
Izabella megrázta a fejét, és szeméből kigördültek az összegyűlt könnycseppek.
- Ó, te… - sóhajtott fel Gabriel, és gondolkodás nélkül magához ölelte. Kezét a hajába fúrta, állát a feje tetejére támasztotta, úgy vigasztalta.
Izabella viszonozta az ölelést, arcát a széles mellkasra fektette, és átengedte magát a sírásnak. Most minden feszültség kiszakadt belőle, úgy zokogott a férfi karjaiban, mintha sosem akarná abbahagyni.

Végül csak csillapodott a könnyek áradata, reszketeg levegővételeknek adva át a helyét. Izabella nem akarta elengedni a férfit. Olyan jó érzés volt megbújni erős karjaiban, érezni a már megcsodált izmok keménységét a tenyere alatt. A testük teljes hosszában összesimult, és Izabella érezte Gabriel kezének simogatását a haján. A magány és a szomorúság érzése eltűnt, és Izabellának váratlanul eszébe jutott a legelső álma, és hogy abban hogyan ért össze a testük, és hogy milyen érzéseket váltott ki belőle az álom. Már nem a zaklatottságtól remegett, valami más, ismeretlen érzés vette át uralmát fölötte. Gabrielnek is feltűnt, hogy már nem hallja az elfúló lélegzetet, de annyira jó volt végre magához ölelni a lányt, hogy nem szívesen vált meg tőle, aztán mégis erőt vett magán, és finoman eltolta magától. Kezével az álla alá nyúlt, úgy emelte fel a fejét. Kérdő tekintete sírástól piros, könnyektől tündöklő szemekkel találkozott.
- Jobban vagy? – kérdezte, rekedt hangja idegenül csengett a kicsi szobában.
Izabella nem válaszolt, szótlanul nézte a szép arcot, amin most aggodalom felhője suhant át. Szemével végigsimogatta sima homlokát, sötét pillákkal övezett, viharos tengert idéző szemeit, egyenes orrát, és megakadt szép vonalú száján. Szerette volna ujjaival megérinteni az ajkait, körberajzolni, és aztán saját szájával megsimogatni, hogy érezhesse lélegzetét. Gondolatai kiültek az arcára, és Gabriel tapasztalt szakértőként egyből olvasott belőle. Teste megfeszült, elméje küzdött a vágy akaratával, de ahogy Izabella újra felnézett rá, és a tekintetük egymáséba mélyedt, az elme elveszítette a harcot.

Gabriel lassan hajolt lejjebb, időt hagyva a lánynak, hogy meggondolhassa magát, de cseppnyi ellenállást sem érzékelt, így megadta magát a sorsának, és végre birtokba vette azokat az édes ajkakat. A lány tapasztalatlan szája bezárult előtte, ezért nyelvével simított végig rajta, és finoman beleharapott. A mozdulat döbbent tiltakozást váltott ki a lányból, szétnyitotta ajkait, hogy a meglepetés jajszavának utat adjon, s Gabriel tétovázás nélkül csapott a kínálkozó lehetőségre. Nyelvével a megnyíló ajkak közé hatolt, és nekilátott annak felfedezésének. A lány szájának íze afrodiziákumként hatott rá, úgy ízlelte és kóstolgatta, mint valami ritka, egzotikus gyümölcsöt. Izabella pedig rendkívül hálás tanítványnak bizonyult, követte és ismételte mestere mozdulatait, édes kis nyelve hamarosan már irányítottan viszonozta a férfi csókját. Testében ijesztő változásokat tapasztalt, ami legalább annyira megrázta, mint az első álom utáni ébredés. Emésztő forróságot érzett maga körül, csontjai, mintha megolvadtak volna, lélegzete el-elakadt, melle megfeszült, ölébe fájdalmasan hasított a vágy. Belekapaszkodott a férfiba, aki szorosan ölelte magához, és elmélyítette a csókját. Izabella úgy érezte, örvény támadt körülötte, a férfi szenvedélye magával ragadta, mint sivatagban a szél a homokot.

Megszűnt körülöttük az idő, nem érzékelték annak múlását. Gabriel tért hamarabb magához. Teste követelte a folytatást, és tudta, hogy ha így döntene, Izabella készségesen hajtaná alá magát akaratának. Mégsem teheti meg….
Lassan fejezte csak be a csókot, sokkal nehezebben esett neki elválni a lány szájától, mint számította. Nehezen vette a levegőt, annyira kívánta Izabellát, hogy az már szinte fájt. Felemelte a száját a lány ajkairól, felegyenesedett, és lágyan a kulcscsontjához vonta Izabella fejét. Gyengéd puszit lehelt a feje búbjára, és szótlanul ölelte. Egészen addig tartotta így, amíg azt nem érezte, hogy Izabella testének remegése javarészt megszűnt, és mindkettőjük lélegzete vissza nem tért a normális ritmusba.

Lázasan gondolkodott, hogy hogyan javítsa ki ezt az óriási baklövést, de nem lett okosabb, akárhogy is igyekezett megoldást találni.
Lassan mozdult, finoman kibontakozott az ölelésből, és egy lépéssel eltávolodott tőle. Izabella zavarodottan nézett rá, a következő pillanatban megértette, hogy ami az imént kettejük között történt, az mennyire nem volt erkölcsös és megengedhető egy ifjú hölgy számára. Döbbenten az ajkaihoz kapta a kezét, aztán sarkon fordult és kiszaladt a szobából. Gabriel meg sem próbálta megállítani. Vállát óriási teherként nyomta tettének súlya, leroskadt a székre és tenyerébe temette az arcát.