Kockázat... 4.rész

04. rész – Laura

Nagy nehezen sikerült rávennem vőlegényemet, hogy menjünk el a jótékonysági estre és adományozzunk egy kisebb összeget az alapítványnak. Egy beteg gyerekeknek szervezett jótékonysági est. Ahol képeket lehet vásárolni, ha tetszik. Már a belépővel is hozzá járulunk, és az összes ott fogyasztott dologgal. Kapunyitás nyolckor van, mi nem sokkal utána oda is érünk. Rajtam egy fekete, combközépig érő kicsit szűkebb ruha van, ezüst fülbevaló és nyaklánc, fekete magas sarkú. Vőlegényemen pedig fehér ing, fekete nyakkendő és öltöny, a többi résztvevő is hasonlóan elegáns. Elindulunk körbe, hogy szétnézzünk a helyen. A felszolgálók fogadó italokkal várnak minket. Természetesen, ha esetleg adunk jattot az is mind az alapítványnak megy. Bemegyünk a kiállító terembe, ahol a megvásárolható képek vannak kipakolva állványokra. Az én kezemben egy pohárpezsgő, a pároméban csak narancslé, mivel ő vezet. Egyesével megnézzük a képeket, megbeszéljük melyikre fogunk licitálni.
Én is, és a vőlegényem is találkozunk ismerősökkel.  Le is állunk beszélgetni, de többnyire egymás mellett maradunk. Minden egyes képnél elmondom a véleményemet, de a párom többnyire csak hümmög. Nem igazán szól hozzá, így mutatja ki, hogy semmi kedve itt lenni, pláne narancslevet inni, de azért próbálok beszélgetni vele. Meglátok egy képet, egy párizsi kávézó teraszának tájképe, mögötte a háttérben az Eiffel torony. Szinte megigéz, egyből tudom, hogy nekem az kell! Megállok előtte, megszorítom a párom kezét.
- Drágám, ez szerelem első látásra! – mondom lelkesen.
A vőlegényem megint csak hümmög, de végül bólint. Megáll mellettem egy alak, először nem is figyelek rá komolyabban.
- Párizs… hmm, nem rossz választás, elég szép darab a kiállításról. Szerintem egy előszoba falán nagyon jól tud mutatni, vagy akár még a nappaliban is.
Rögtön ki hagy egy ütemet a szívem, amikor felismerem a hangot. Vőlegényem előrébb hajol, hogy lássa ki szólalt meg, kérdőn néz rá. Én elkerekedett szemekkel nézem végig. Fehér hosszú ujjú ing van rajta, fekete nyakkendővel. Az ingen egy fekete mellény van és egy sima egyszerű fekete szövetnadrágot visel, ami kellően kiemeli lábának alakját, ahogy rásimul. Fel sem fogom először, hogy Emese áll mellettem.
- Te… te meg mit keresel itt?
- Esetleg szolgálhatok még némi itallal? – a poharamra esik pillantása, amiben nagyjából már csak egy korty lehet.
Aztán Márkot méri végig mosolygó tekintettel. Még mindig nem ocsúdtam fel. Márk nem szólal meg, gondolja, úgyis bemutatom neki, ha fontos.
- Vagy akár egy kis narancslével is tudok szolgálni, ha esetleg az Úr azt, kíván fogyasztani.
Párom illedelmesen elmosolyodik, és Emese felé nyújtja a poharát.
- Köszönöm, elfogadom – teszi hozzá.
Emese elveszi, tőle a pohara felteszi a tálcára, és leemel egy teli poharat Márk felé nyújtja. Elveszi, bólint és bele is kortyol. Emese közben félszemmel engem figyel, de csak csodálkozást láthat rajtam. Zavartan a páromra nézek majd vissza Emesére. A kezében lévő tálcára teszem a poharamat.
- Köszönöm, én nem kérek többet.
Bólint egyet és fordít egy picit a tálcán, hogy ne az üres pohár legyen elől. Márk rögtön értetlenül néz, elvesz helyettem egy poharat és a kezembe nyomja.
- Ugyan ne viccelj. Úgysem te vezetsz – mosolyog rám.
Elmosolyodok én is, végül bólintok. Aztán Emesére nézek.
- A nappaliban pont lenne is helye a képnek.
- Ó igen? Hát, ha gondolja… - most magáz le először, baromi furcsa tőle. – Szólhatok az illetőnek, aki a képekkel foglalkozik.
Márk megelőz, mielőtt válaszolhatnék. Emesére mosolyog.
- Remek! Kedves lenne magától.
Kicsit idegesen pislogok kettejük között, végül bólintok. Emese is azonnal rábólint és azzal el is lép tőlünk. Márk még utána néz, de rögtön át is karolja a derekam és arrébb tol.
- Gyere drágám, nézzük meg a többit is.
Pár perc múlva meg is jelenik egy ötvenes körüli férfi. Elég hamar meg is beszéljük a dolgot vele, sokkal többet ajánlunk érte, mint amennyiért el akarták adni. Így nem kerül licitálásra. A miénk.
Szükségem van egy kis friss levegőre ezért a vőlegényemet kihúzom a nagy erkélyre. Ő a korlátnak dől, én kicsit hozzá. A képről és a rendezvényről beszélgetünk, ő nincs elragadtatva. Nyugisan beszélgetünk, de végül nem bírja tovább és rákérdez, hogy honnan ismerem Emesét. Elmondom, hogy ő az egyik védencem. Aztán az érdekes viselkedésemet kérdőjelezi meg. Próbálom tagadni, de emiatt még gyanúsabb lesz neki a dolog. Igyekszem csitítani, de sikeresen, összeszólalkozunk. Közelebb lépek hozzá, meg akarom magyarázni neki, hogy csak meglepődtem. Vitatkozunk még egy kicsit, meg is lep a kérésével, de amikor visszautasítom, csak legyint, és dühösen ott hagy. Beviharzik, aztán eltűnik a szemem elől. Nem megyek be utána. A tömegnek hátat fordítva dőlök a korlátnak és nézem a város fényeit. Nagyjából 5 perc telhetett el az eset óta Márk még mindig nem jelent meg mögöttem. Egy idő után megunom a hűvös levegőt, fázni kezdek, úgyhogy bemegyek, keresek egy felszolgálót és szerzek magamnak egy pohár italt.
Szinte minden ismerősöm eltűnt már, de a vőlegényemet nem találom sehol. Úgy érzem ideje nekem is lépnem, úgyhogy elindulok kifelé hátha a kocsinál vár. Hátra sem nézek, nehogy meglássam Emesét. Nem akarom, hogy még jobban összezavarjon. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet ez a rendezvény. Kimegyek, de a kocsinkat nem látom azon a helyen, ahol leparkoltunk. Döbbenten állok pár pillanatig a lépcső tetején, aztán lesétálok, szétnézek. Sehol a kocsi, sehol a vőlegényem. Hívom telefonon, de nem veszi fel. Szitkozódva körbejárom a parkolót, de nem találom. Próbálom még egyszer hívni, megint semmi. Kicsit tanácstalanul állok, hogy mégis mi legyen, de végül úgy döntök, jobban járok, ha taxit hívok. Írom is be a telefonomba a számot. Van egy taxi társaság, amit kifejezetten szeretek, őket szoktam hívni, ha kell. Nem igazán figyelek semmire, főleg nem a körülöttem levő emberekre.
- Szóval egyedül az éjszakába? – szólal meg mögöttem egy ismerős hang.
Meglepve felé fordulok. Nem hiszem el, hogy mindenhol ott van…
- Hát úgy tűnik – nyomom ki a telefont.
Kényelmesen mellém sétál, maga mögé fújja az utolsó slukkból származó füstöt és eldobja a csikket. Végig figyelem, ahogy közeledik. Nem változott rajta sok minden, a nadrágját cserélte le egy koptatott farmer nadrágra, ami ugyanúgy fekete és feszül rajta. Meg levette a mellényét.
- Tényleg? – picit meglepetten pillant rám.
Mindig is imádtam az ingeket és a nyakkendőket, meglepően Emesén is jól áll. Szinte már szexi is. Bólintok.
- Igen, épp most hívtam egy taxit.
- Hogy-hogy?
- Ööö… – nem gondoltam volna, hogy bárki is megkérdezi. Nem találtam ki fedő sztorit. – Csak… biztos közbeszólt a munkája.
- Ilyenkor is melózik? Kemény lehet az élet arra fele.
- Megesik – elmosolyodok. – Na és te? Végeztél?
- Na gyere, elviszlek – int a fejével a kocsija irányába – itt állok nem messze.
Alig bírom ki, hogy ne lépjek egyet hátra.
- Óó köszönöm, nem szükséges. A taxi… már úton van.
- Hát szegény taxisnak lesz egy rossz éjszakája. Megesik nem? Jobb, mintha neked lenne rossz éjszakád.
- Tényleg nincs rá szükség – rázom meg a fejem. – Meg nem is akarlak feltartani, gondolom elfáradtál kellően.
- Jajj ugyan már – mosolyodik el. – Csak nem szeretnél itt ácsorogni, amíg megjön a taxid. Egyáltalán nem tartanál fel, már semmi tervem sincs mára. Illetve, akad egy, de a hölgy nem akar belemenni a dologba. Pedig, ha nem makacskodna, már egy meleg kocsiban ülhetne. Ha jól látom, nincs meleged.
- Nem… Tényleg nem fogadhatom el – jobban összehúzom magam egy kicsit. – Hamarosan ide ér a taxi, Márk meg már otthon vár biztosan.
- Ez minden kifogás, amit fel tudsz hozni? Azt hittem egy ügyvédnő ennél jobb érvekkel áll elő – széles vigyor jelenik meg az arcán.
Összehúzom kicsit a szemeimet, észre sem veszem, de jobban kihúzom magamat.
- Mégis miért kellene kifogásokat sorolnom ellened?
- Amiért nem fogadhatod el az ajánlatomat. Valami oka ezek szerint csak van.
- Nem arról van szó, hogy nem fogadhatom el csak… - nem akarom? Na, az aztán szép lenne!
- Csaak? – válik érdeklődővé a tekintete.
- Mégis miért akarsz hazavinni? – sóhajtok fel végül.
- Hogy ne kelljen taxiznod? – láthatóan meglepi a kérdésem. Ő már elfelejtette a legutóbbi hazaviszlek esetet?
- Szoktam taxizni, nem lenne újdonság.
- De miért taxiznál, ha van sokkal jobb lehetőséged is. És még csak fizetned sem kell érte.
- Mióta vagy ennyire nagylelkű? – mosolyodok el picit.
- Veled, vagy a környezetemmel? Ez egy fontos szempont – nevet.
Gondolom, tudja mire értettem, de lehet nem is akarom tudni a választ. Úgyhogy nem válaszolok, csak a fejemet rázom. A közeledő fényszórók felé nézek aztán vissza Emesére.
- Akkor jó pihenést – és már indulok is a taxi felé.
- Komolyan inkább taxival mennél? – szól utánam.
Megtorpanok, és hátra nézek. Nem akarom megbántani, de nem akarok még több okot adni a páromnak a féltékenykedésre.
- Miért ne?
- Hosszú… zötyögős út, egy hátsó ülésen, egy vadidegennel az éjszakába, teljes csendben…kínosan?
Nem rajta akarom levezetni a párom okozta feszültséget, mégis kicsúszik a számon.
- Inkább, mint hogy a leszbikus sofőröm mindenáron meg akarjon csókolni – de mire kimondom meg is bánom.
Lecsukom a szemeimet és felnyögök. A fenébe! Mégsem kellett volna annyit inni. Emese sokkolódva áll előttem a reakcióm hallatán, de csak mosolyog.
- Ne haragudj, én csak… - zavartan a hajamba túrok.
Megcsóválja a fejét és a taxihoz sétál, ami épp most ért mellénk. De közben engem is figyel.
- És ha nem akarna minden áron megcsókolni? Vele mennél?
A taxis letekeri az ablakot és kérdőn pillant Emesére. Remélem nem azért ment a taximhoz, hogy elküldje.
- Ne csináld – szólok utána halkan.
- Ugyan Laura… semmi rossz szándékom nem volt csak gondoltam…
Nem fejezi be a mondatot, elnyeli a végét. Előveszi a tárcáját, kivesz belőle egy random pénzösszeget és odanyújtja a sofőrnek. A mennyiségből ítélve jóval többet adott neki, mint a fuvardíjam. Remek! Most küldte el a taximat, most majd hívhatok egy másikat. Aztán a kocsija felé veszi az irányt, vissza se néz rám. A taxira kapom a tekintetem, de megnyugodva tapasztalom, hogy még nem hagyott itt. Felsóhajtok, majd végül odasétálok és beszállok. A sofőr, ismerős, párszor már fuvarozott. Mosolyogva köszön és megjegyzi, hogy a barátom igen nagylelkű volt miattam. Értetlenül nézek rá, ő pedig még vár egy kicsit, hogy a járókelők utat engedjenek neki. Csak lépésben tudunk menni, persze, hogy mindenki most indult haza… így még gyalog is hamarabb haza érnék. Egyszer csak a sofőr teljesen lefékez és vár. Én oldalra figyelek, nem nézem, mi történik elől. Majd kis idő múlva a sofőr már a motort bőgeti, hogy menne.
- Direkt csinálja a barátja? – kérdi hátrafordulva.
Először nem értem mire gondol, de aztán előre mutat a keresztben álló kék Ford Mustang-ra. Felsóhajtok, közlöm, hogy nem a barátom és kiszállok. Odasétálok Emeséhez, de nem túl baráti az arckifejezésem.
- Miért csinálod ezt? – kicsit türelmetlen a hangom.
- Micsodát? – pillant rám a lehúzott ablakon keresztül. Az ő hangja viszont teljesen nyugodt.
- Nézd, nincs kedvem a játszadozáshoz. Engedj hazamenni. – nézek rá szigorú tekintettel.
- Rendben. Ülj be és már mehetünk is – nem veszi le rólam a szemét, úgy int a fejével az anyósülés felé.
Felsóhajtok, aztán körbenézek.
- Már a legelején sejtettem, hogy nem fogadsz el nemleges választ.
- És már meg is győzted magad erről? Sikerült megerősítselek ebben? – mosolyogva figyel.
Csak tudnám, miért fut végig a gerincemen a hideg a tekintetétől. Csak a fejemet rázom, inkább magamnak, mint neki.
- Rendben… hazaviszel, aztán lelépsz. Semmi trükk, érted?
- Gyere már – nevet fel. –  Nem lesz, semmi féle trükk ígérem – felemeli a két kezét védekezően a kormányról.
Megfordulok és visszamegyek a taxihoz. Megköszönöm neki, hogy kijött és bocsánatot kérek, amiért mégse megyek vele. Aztán visszasétálok Emeséhez és beszállok mellé. A ruha kicsit feljebb csúszik a combomon, ahogy leülök. Kicsit kínosan is érzem magam, de próbálok nem foglalkozni vele. Alig csukom be az ajtót Emese már tolat is, és azonnal ki is kanyarodik. Mind ezt nagyon nem megszokott gyorsasággal. Ráadásul, most sokkal nagyobb gázzal indít és gyorsít fel, mint legutóbb. Az ajtón levő fogóba kapaszkodok meg, és fel is nyögök. Érzem a gyomromat a torkomban. Nem szoktam hozzá az ilyen sebességekhez.
- Szóval, most kellő kép dühös vagy rám? – fordul felém miután egyenesbe hozta a kocsit.
- Ezt akartad elérni? – nem nézek rá, csak a szemem sarkából látom.
- Azt mondják, hogy a békülő szex mindig jó… na jó, bocs – teszi hozzá egy kis szünet után.
Áthaladunk a kapun is és ráfordulunk a főútra. A sebességet kanyarodás közben sem igazán csökkenti le. Majd az egyenesben még inkább odalép a gázra. Felhúzza az ablakot, aztán benyomja a fűtést. Továbbra is kapaszkodok, a gyomrom még mindig összeszűkülve.
- Mindig így száguldozol?
- Ohh…
Lelassít kicsit miután felmérte a helyzetem. Fellélegzek, mikor érzem, hogy lassul a kocsi.
- Nem, ennél sokkal gyorsabban szoktam csak menni. Kivéve, amikor nagy a forgalom.
- Csoda, hogy még élsz – nem tudatom vele, de hálás vagyok a lassításért.
- Még csak karambolom sem volt úgy, hogy én ültem a volán mögött. Úgyhogy ettől nem igazán félek.
- Miért máshogy már volt? – most már rá nézek.
- Volt… - halkabban mondja, mint az eddigieket. – De el se hinnéd, hogy ez a vasdarab mennyit felfog és véd az egészből.
- Hm… - csak bólintok.
Még félúton sem járunk, de már le is nyugodtam. Csak tudnám miért… Az arcát figyelem, párszor az útra nézek, majd vissza rá.
- Te tényleg élvezed ezt? – kérdezem meg végül.
- Mármint mit? – néz rám kérdőn.
- A száguldozást.
- Igen, imádom.
Egy hosszabb kivilágítatlan részhez érünk. Az útból semmivel többet nem lehet kivenni, mint amennyit a kocsi fényszórója megvilágít. Jártam már erre, de nem túl gyakran. Habár ez a rövidebb út.
- Miért erre jöttél? – kérdezem.
- Mert erre rövidebb – vonja meg a vállát.
Most fokozatosan gyorsítja fel a kocsit, nem olyan hirtelen, mint az imént.
- Te nem élvezed? Vagy élveznéd?
- Tisztában vagyok a törvényekkel, nem szoktam megszegni őket – felkuncogok.
Aztán megint megmarkolom a kapaszkodót, még a lélegzetem is eláll.
- Azt hittem a törvények azért vannak, hogy megszegjük őket. Vagy nem?
- Miért? Mi az élvezetes? – amint megkérdem, el is húzom a számat. Remélem nem jutott eszébe, ami nekem.
A mérő órára pillant… 130… majd megcsóválja a fejét.
- Áhh… az élvezet az 200 felett kezdődik. Rendes kocsin azt hiszem, 180-ig van? Talán… de van olyan kocsi, amelyik már 140-nél is rángat.
200? Nem tudom, milyen lehet, de már a gondolatától is megszédülök.
- Ahh… remélem, nem most akarsz élvezkedni.
- Nem, nem nyugi – mondja nevetve. – Azt majd esetleg máskor, ha te is szeretnéd.
A kanyarokat zökkenő mentesen veszi be, pedig alig lassít le egynél-egynél. Végül kiérünk a már lámpás területre, innen már kb. 20 perc hozzám. Bár… lehet ilyen tempóban nem lesz annyi. Közben győzködöm magam, hogy nem lesz legközelebbi alkalom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, inkább csak az éjszakát figyelem. Körülbelül 10 perc alatt meg is érkezünk. Sejtettem én, hogy kevesebb lesz ez, mint húsz. A végén legalább már csak 40-el megyünk. Aztán leparkol a ház előtt.
- Akkor további jó szórakozást – mondja mosolyogva és hátradől az ülésbe.
Előre hajolok, végig nézek az udvaron és felsóhajtok. Csalódottan lehajtom a fejem egy pillanatra. Sötétség mindenhol, kocsi sehol… Márk nincs itthon.
- Szórakozás nem lesz, de azért kösz, és a fuvart is – nyitom az ajtót, hogy kiszálljak.
- Nem kell megköszönnöd a fuvart. Nekem kéne megköszönnöm, hogy haza hozhattalak, hisz valljuk be elég bunkó módon bírtalak rá.
Rá nézek, majd bólintok.
- Mondhatni erőszakosan – teszem hozzá.
- Igen, és kellőképp hatásosan – elvigyorodik.
- Élvezted? – nézek rá összehúzott szemekkel.
- De még mennyire – mondja még mindig vigyorogva – és el is értem, amit akartam. Kész főnyeremény vagy. Ne mondd, hogy te egy kicsit sem élvezted.
Felnyögök és csak a fejemet rázom, de már én is mosolygok. Aztán elkomorulva a házra nézek.
- Amúgy… nincs itthon.
- Még biztos dolgozik nem?
- Nem munka miatt lépett le – rázom meg a fejem.
Nem tudom, miért maradok és beszélek. El kéne köszönnöm és bemenni a házba, mégsem tudok… vagy nem akarok.
- Összevesztetek? – kérdezi kicsit félénkebben.
Csak bólintok, de nem nézek rá.
- Gondolom, ezt nem velem szeretnéd megbeszélni…
Aztán végül mégis rá pillantok.
- Miattad – a fenébe is! Csak tudnám, miért osztok meg vele ilyesmiket.
Meglepi a válaszom, biztos nem számított erre a tényre.
- Öööh… - értetlenül rázza meg a fejét – Miattam?
Bólintok. – Azt hiszi, van köztünk valami. Pedig én soha – nem fejezem be. Csak felsóhajtok, és a fejemet rázom hitetlenkedve.
- Soha nem feküdnél le velem? – fejezi be helyettem. – De miből gondolja, hogy… Hisz csak most találkozott velem és… - egyre értetlenebbül néz rám.
Elkerekednek a szemeim, leragadtam az első mondatánál. Pár pillanatig csak nézek tátott szájjal, aztán elnevetem magam.
- Ez jó! Nem így akartam befejezni a mondatot, de végül is.
Csak mosolyog rajtam és a fejét csóválja.
- Ha nem így, akkor hogy?
Megvonom a vállam miután kinevettem magam.
- Hogy soha nem akartam megcsalni.
- Áááh… vagy úgy! – megtúrja kicsit a haját, de közben engem figyel. – Akkor ezt nyilván ő is tudja.
Bólintok. – Biztosan – a sötét házra nézek, majd ismét rá. – Bejössz?
- Őőő… most csak szívatsz ugye? – nevet fel most ő hangosan. Valószínűleg nem tudja, hova tenni a kérdésem.
Magam sem tudom, hogy komolyan kérdeztem-e, de nem fogom győzködni, hirtelen jött ötlet volt. Megint megvonom a vállam és szó nélkül kiszállok, a kapuhoz sétálok. Hallom, ahogy leállítja a motort, de semmi mozgás. Előkeresem a kulcsomat, de nem nyitom ki a kaput rögtön. Hátra nézek rá. Erre már kinyitja az ajtót és kiszáll, felém sétál, közben bezárja a kocsit egy gombnyomással. Végig engem néz, míg közeledik, de nem szól semmit. Amikor már csak pár lépésre van, nyitom a kaput és előre megyek, de meg is várom, hogy bezárjam mögötte. Amint beér, rögtön bezárom a kaput.
Egyszerű egyszintes ház, semmi extra. Teszek pár lépést előre, majd megállok, szétnézek.
- Ö… ne ijedj meg – szólok hátra Emesének.
Csendben várok, de semmi mozgás. Meglep, hogy nincs itt, rögtön szalad hozzánk amint hazaérünk. Lehet alszik.
- Shiva?! – szólok hangosabban.
Emese mellém sétál és kérdőn néz rám.
- Mit keresünk?
Bokorzörgés hallatszik, majd futás a füvön. Pár pillanat múlva egy barna dobermann jelenik meg. Szinte nekem ugrik örömében.
- Őt – mutatok rá a tekintetemmel, miközben megsimogatom.
- Látom igazi fenevad házőrző.
Eltolom magamtól, és az ajtó felé indulok.
- Ha a kapun kívül lennél szétszedne.
Most csak lihegve szaladgál körülöttünk.
- Ilyen rossz lenne a kerítés? A kocsimat, akkor lehet inkább kapun belülre helyezném – teszi hozzá nevetve.
- Ne aggódj, nem lesz baja – mosolygok.
Nyitom az ajtót, a kutya már ott is van. Lábammal próbálom hátra tolni.
- Shiva, te nem. Kint maradsz!
Résnyire nyitom az ajtót, már dugja is be az orrát.
- Shiva, nem! Mara…
Erőszakosan előre nyomul, és már bent is van. Felsóhajtok.
- Na, mindegy.
- Szóval nála is beválik a szigor mi? – kuncogás a hátam mögül.
- Lehet, nem látszik, de többnyire én vagyok a főnök – kinyitom az ajtót és előre engedem.
- Oh… értem, értem.
Egy kis előszobába lépünk, semmi extra. Csak egy cipős szekrény, egész alakos tükör és fogas. Kis folyosó jobbra az amerikai stílusú nappali, konyha, étkező egyben. Ízlésesen berendezve, többnyire a barna színárnyalatai dominálnak, fehérrel keverve. A folyosón egyenesen még nyílik három szoba. Balra az első a fürdő, egyenesen a hálónk, jobbra pedig egy vendégszoba. Mosolyogva lerúgom a cipőmet és a konyhába megyek.
- Hát igen, nagyobb rend van, mint amiben legutóbb én fogadtalak, maradjunk ennyiben – jegyzi meg miközben végigsétál a folyosón.
- De ezt nem is túrta fel senki drog után kutatva.
- Jó, ebben lehet, van valami – felkuncog. – Amúgy jól néz ki.
- Köszönöm, kérsz valamit inni?
Magamnak vizet veszek elő a hűtőből, úgy érzem elég volt az alkoholból mára.
- Öhmm… egy pohár vizet elfogadok én is – néz a kezemben levő flakonra.
Bólintok és előveszek még egy poharat. Töltök mindkettőbe, visszateszem a maradékot a hűtőbe, majd a poharakkal a kezemben felé sétálok. Az egyiket neki nyújtom. Elveszi, és fordul is utánam.
A kutya már lenyugodott, a kanapé előtti szőnyegre feküdt, onnan figyel.
- Nem szoktam közelebbi kapcsolatot kialakítani a védenceimmel, de szerettem volna viszonozni a múltkori meghívásodat.
- Éértem… vagyis, nem. Nem értem. Mármint…
Elmosolyodok, felhúzom a szemöldökömet.
- Pedig nem olyan bonyolult.
- Ha azt veszem alapul, hogy „Rendben, haza viszel, aztán lelépsz. Semmi trükk érted?” – fel is emeli a hangsúlyt a kérdés végén pont, ahogy én tettem. – Akkor azért elég bonyolult.
- Igaz – bólintok. – Aztán rájöttem, hogy ha többet nem hozol haza, akkor nem fogom tudni viszonozni. Ezért meggondoltam magam.
- De miért akartad viszonozni?
- Mert jó nevelést kaptam – mosolygok.
- Ez azért nem mindig múlik jó nevelésen nem?
Megindul felém, aztán csak elsétál közvetlen mellettem. A nappaliba megy és körülnéz. Szememmel követem, majd utána indulok.
- Igazából… lelkiismeret furdalásom van kicsit – mondom végül.
- Lelkiismeret-furdalás? – megfordul, és ismét engem néz. – Azért, hogy megpróbáltalak lesmárolni? Vagy, mert hagytad magad? – elvigyorodik.
Zavarba jövök, nagyokat pislogok. Remélem nem pirultam el annyira amennyire érzem.
- Nem…nem – dadogom.
- Már majdnem megijedtem. Akkor ugyan miért?
A szemeibe nézek. Kínosnak érzem, de muszáj tudnom.
- Te tényleg… - nagyot nyelek – tényleg leszbikus vagy?
Az elején még egész komolyan néz rám, mutatkozik valami remény, hogy lehet vele komolyan is beszélni… de nem. Pofátlanul kinevet a végén.
- Hát bevallom, erre a kérdésre nem számítottam – küzd meg a mondattal nevetés közben. – De igen, az vagyok – mondja ezt már valamivel komolyabban.
Látszik az arcomon, hogy elgondolkozok. Mintha megemészteném a tényt. Végül bólintok.
- Miért kérdezted? – ez a kérdés most némi komolysággal hagyta el a száját.
- Csak érdekelt, hogy jogosan vágtam-e a fejedhez – akaratlanul elmosolyodok, végül vállat vonok. – Tényleg sajnálom. Nem tudom, hogy csúszhatott ki ilyen a számon.
- Ne sajnáld. Dühös voltál – elmosolyodik. – Ha nem is rám, akkor is az utadba álltam.
- De akkor sem volt jogos.
- Valami alapja csak volt.
- Igen, a kényszerítésed – nevetek fel, a kanapéhoz sétálok és leülök.
Emese a vízébe kortyol, de végig követ a szemével.
- Szóval, kényszerhelyzetben olyanokat mondasz, amiket később majd meg kell bánnod?
Felhúzom az egyik lábam, a másikat magam alá teszem. Mosolygok.
- Meglehet, nem gyakran vagyok ilyen helyzetben.
- Ezek szerint nem gyakran találkozol olyan kitartó emberekkel, mint én? – ismét vigyorog.
- És nem is találkozom ilyen gyakran a védenceimmel – rázom meg a fejem – pláne nem a bíróság falain kívül.
- Mentségemre szóljon, az elmúlt két alkalommal nem én akartam találkozni veled, és előtte meg te ajánlottad fel, hogy hazaviszel.
Francba, hogy egész jó érvei vannak!
- Lehet, hogy ott rontottam el. De akkor is jöttem neked eggyel, úgyhogy te kezdted.
- Ja tényleg, bocsi, hogy nem hagytam, hogy péppé verjenek. Ígérem, többet nem fordul elő.
- Most már mindegy, ami megtörtént, az megtörtént – nevetek.
Lassan mellém sétál, leül egész közel, de még kényelmes távolságban.
- Mindenről így szoktál vélekedni?
Elgondolkozok, végül vállat vonok.
- Többnyire igen. Változtatni már úgysem lehet rajta.
- Ez igaz…
- Hm, van, aki abban hisz, hogy minden jóvátehető. Van, aki abban, hogy az emberek meg tudnak változni.
- Gondolom, akkor ez rád nem vonatkozik.
Nemet intek. – Mindent nem lehet.
- Mi a véleményed az elrontott alkalmakról?
- Az attól függ…  - szemeibe nézek – szerencse, hogy el lett rontva vagy sem?
- Tegyük fel, hogy nem volt szerencsés. Mondjuk, hogy az illető úgy gondolta utána, hogy egy nagy lehetőséget hagyott futni.
Az arcát figyelem komolyan. – Akkor… ha szerencséje van és a sors is úgy akarja, akkor újra kap lehetőséget. Hiszel a sorsban?
- Talán az az egyetlen dolog, amiben hiszek – elmosolyodik és állja a tekintetemet. –Te hiszel benne?
- Szerintem semmi nem történik véletlenül – bólintok rá.
- Na, akkor ebben legalább egyet értünk.
Megissza a vizet, és a kezében levő üres poharat az előttünk levő kis asztalra teszi. Figyelem a kezét.
- Ebben legalább – ismétlem meg.
Elmosolyodik az ismétlésem hallatán. Végig tekint rajtam.
- Amúgy baromi jól áll rajtad ez a ruha, ugye a párod is megjegyezte?
Lesütöm a szemem egy pillanatra, aztán bólintok. – Csak ő nem így.
- Miben volt más? – érdeklődővé válik a tekintete.
- Ő a dögös és a szexi szavakat használta – mosolygok zavartan.
- Hát, hogy is mondjam. Azért ezeket a szavakat a mai után… már ha szeretném, se merném használni.
Mosolyogva megvonom a vállam. – Nem baj, úgysem hinném el.
- Ugyan miért nem? Talán első körökben nem volt hiteles az állítás, és a megerősítés sem erősített rajta?
- Maradjunk annyiban, hogy sosem voltam annyira, nagyra magammal.
- Pedig… - felpillant rám, de végül nem fejezi be a mondatot.
Nem tudom eldönteni, hogy akarom-e hallani a befejezést, vagy sem. Nem tudom, mit mondjak, elfordítom a fejem, a kutyára nézek, aki álmosan pislogva figyel minket. Végül megvonom a vállam.
- Mindegy is.
- Senkinek nem sikerült még meggyőznie az ellenkezőjéről?
Először ő is rápillant a kutyára, majd az üres poharat veszi szemügyre, végül már csak maga elé bámul.
Elmosolyodok. – Attól még, hogy meg tud győzni valaki, még nem fogom elbízni magam.
- Az egészséges önbizalom, azért még nem egyenlő az elbízással nem igaz?
- Meglehet – bólintok. Aztán rá nézek. – Gondolom neked nincs ilyen problémád. Kellő önbizalommal rendelkezel nem igaz? – kérdezek vissza én is.
Az egyik kezével a térdére könyököl, rátámasztja a fejét és felém fordítja.
- Nekem sem ment ám ez mindig ilyen jól. Meg azért az sem mindegy milyen téren nézzük… külsőleg vagy belsőleg. Gondolom a munkád során neked is elég sok önbizalommal kell rendelkezned.
- Azért azt nem fogom elhinni rólad, hogy valaha visszahúzódó szerény kislány voltál – felnevetek. – Munka terén valóban.
- És milyen oknál fogva nem hiszed el? – előredőlve figyel.
- Nem úgy nézel ki.
- Háát, de honnan tudod anno, hogy néztem ki? Még az is lehet, hogy kétcoffos, szoknyás kislány voltam, szőke hajjal.
Felhúzom a szemöldökömet, majd megrázom a fejemet.
- Borzalmasan hazudsz.
- Csak ugyan? És ha emellett még kis törékeny lelkű is voltam?
Az arcát fürkészem a tekintetemmel.
- Most az jön, hogy borzalmasan összetörték a szívedet, és azért lettél ilyen vagány nagylány?
- Neeem… nem, nem, nem. Az nem jön – felnevet. – Ahhoz passzolna az is, hogy egy srác törte össze, és akkor minden kerek, de azt nem vállalnám be.
Én is nevetek. – Lány is összetörhette – elgondolkozok – de persze az hihetőbb lenne, hogy egy srác kihasznált aztán kidobott.
- Na és te voltál már lánnyal? – kezdetben még maga elé bámul, majd lassan felpillant rám.
Eltűnik a mosoly az arcomról, megint zavarba jövök.
- Nem…öö…nem sose – összehúzom a szemöldököm – Miért? Kinéznéd belőlem?
- Persze, simán. De ha nem is belőled, biztos nem én vagyok az első lány, aki meg mert környékezni. Na meg aztán az ember kíváncsi természet nem?
Állom a tekintetét, de kicsit zavartan az ajkamba harapok.
- Őszintén? De. Te vagy az első.
- Akkor ezek szerint nagyon bátortalan lányokkal lehettél körülvéve.
Mosolygok, de csak a fejemet rázom. A poharakra téved a tekintetem.
- Kérsz még inni?
- Tématerelésből ötös – vigyorodik el. – Ezt tanítják az egyetemen, vagy külön adottsággal kell rendelkezni? Egyébként nem kérek, köszi.
Lesütöm a szemem, sejtettem, hogy ennyire átlátszó lesz. Nem nézek rá, de azért válaszolok.
- Nem, ilyet nem tanítanak.
- És sose fordult még meg a fejedben? Attól függően, hogy nem volt konkrét személy – tereli vissza a témát, nem hagyja magát könnyen lerázni.
Felpillantok rá. De igen, és százszor elátkoztam, amiért nem csókolt meg akkor… Megrázom a fejem.
- Nem.
- Áhám… biztos? Egyetlen egyszer sem? Egy nagyon kicsit sem?
A kanapé háttámlájára könyökölök, megtámasztom, a fejem. Összehúzott szemekkel nézem.
- Miért fontos ez?
- Azt próbálom kisakkozni, hogy legutóbb miért nem toltál félre azonnal felháborodva és léptél le. De ha nincs semmi előző nő a dologban vagy fantáziálgatás…
Megfeszülök kicsit, de nem veszem le róla a szemem. Kinyílik a szám, de csak tátogok, végül bezárom. Nem tudom, erre mit lehetne mondani. Aztán megint kinyitom, de csak nagy nehezen jön ki a kérdés a számon és sokkal halkabban, mint eddig.
- Akkor…?
- Akkor fogalmam sincs, hogy miért nem, a várt reakciót kaptam.
Meglazítja a nyakkendőjét és a legfelső gombot kigombolja. Figyelem a kezét. A fenébe is! Tényleg ennyire meleg van itt? Baromi szexi, mikor egy pasi csinálja ezt, de basszus, még így is.
- Talán csak… - nagyot nyelek – megleptél.
Visszateszi a kezét a combjára.
- Talán csak? Hát, végül is az volt a cél. Akkor vehetjük úgy, hogy meglepettségedben lefagysz? Vagyis akár simán le is smárolhattalak volna.
Erre már elmosolyodok kicsit. Bólintok.
- Végül is…
- És az esetek hány százalékában viselkedsz ugyanúgy egy adott szituációban?
Oldalra döntöm a fejem. – Másodjára már nem lenne meglepő… tőled.
- Azt állítod, hogy már nem tudnálak meglepni vele?
Kicsit szomorkás arcot vág, amire én fel is nevetek.
- Nem tudnál, sőt most már nem is hagynám magam.
A második mondatomon elmosolyodik. – Ó igen? És mit csinálnál? Azon kívül, hogy nagyon dühös lennél, amiért ismét bepróbálkoztam.
- Esélyt sem adnék rá, hogy olyan közel gyere. Főleg nem nyilvánosan. Ilyen pletykák mellett nehéz lenne karriert építeni – mosolygok.
Felnevet. – Ki mondta, hogy nyilvánosság előtt szeretnék olyan közel kerülni hozzád?
Megemelkedik a kanapén mellőlem és az egyik keze már a derekamon is van. A tekintetemet figyeli közbe.
- És mondd, ebben a pózban, hogy menekülnél olyan gyorsan? – végignéz a testhelyzetemen lassan aztán vissza a szemembe.
Reflexből a karjára fogok, megszorítom. Sehogy mert nem akarok menekülni, jut először eszembe. A fenébe, tényleg sok volt az a pezsgő. Lepillantok a szájára.
- Nem… nem tudom.
- Mire kiszednéd az egyik lábad a másik alól… - mosolyogva néz, aztán elengedi a derekam, bár én még mindig fogom a karját.
Lenézek a lábaimra aztán vissza rá. Karjánál fogva visszahúzom kicsit, de én is hajolok előre. Kavarognak a gondolatok a fejemben. Hozzá hajolok és megcsókolom határozottan. Visszaengedi magát a húzásomra, de először mintha fel sem fogná, mit akarok. Aztán megfeszül az érintésemre, de azonnal reagál és visszacsókol. A keze ismét a derekamon landol. Felsóhajtok, úgy csókolok, mintha csak a párom lenne. Szinte rutinból, nem úgy, mint egy első csóknál. Megszívom az ajkait, óvatosan meg is harapom. A harapásra kicsit felszisszen. Körmeimet kicsit a bőrébe mélyesztem, kezdem visszafogni magam, mint aki rájön, hogy mit is csinál, de egyelőre nem merem abbahagyni a csókot. Nem tudnék ránézni utána. A derekamon levő keze kicsit határozottabban markol meg. Ismét ő csókol, de most a nyelvét is átcsúsztatja és végigsimít vele az enyémen. Felnyögök halkan, mikor megérzem a nyelvét, de nem bátorítom tovább. Érzem, ahogy elmosolyodik. Abbahagyja a csókot, de nem húzódik el, szinte még összeérnek az ajkaink. Lejjebb hajtom a fejem mikor véget ér.
- Jobb lenne, ha most elmennél – suttogom csukott szemmel.
Még pár másodpercig nem mozdul, aztán elengedi a derekam. Lassan visszaül az eredeti helyére.
- Azért érdekelne az a rész, amikor épp nem hagytad magad – jegyzi meg piszkálódva.
Feláll mellőlem és az előszoba fele megy. Lehajtott fejjel ülök tovább. A kutyám nyüszítve feláll, ő utána megy. Én hátra sem nézek, képtelen vagyok rá. Csak akkor nézek hátra, mikor becsukódik az ajtó. Nem bírok tovább várni, felállok, és a hálóba sietek. Fogom a törülközőm és úgy döntök, veszek egy forró fürdőt. Még a hálóba leveszem a ruhámat és fehérneműben indulok a fürdő felé. A kutya nagyban ugatni kezd, rá is szólok, hogy maradjon csendben, de persze tovább ugat. Márknak szokott így örülni, gondolom ő ért haza. Bár a kocsit nem hallottam, biztos akkor parkolt le, míg a hálóban voltam. Remélem azért Emesét elkerülte. Már zárnám be a fürdőszoba ajtaját, amikor összerezzenek a csengőre. Felsóhajtok, elhagyta a kulcsát? Vagy mi van!? Magamra tekerem a törülközőt és megyek ajtót nyitni.
- Azt hittem már sosem… - kezdem, de a levegő is megakad bennem, mikor Emesét látom meg az ajtóban.
Látható, hogy ő is lefagy mikor így egy szál törülközőben lát meg. Nagyot nyelek.
- Itt… hagytál… valamit? – dadogom zavartan.
Végig tekint rajtam, aztán elmosolyodik. A kinti hűvös levegőtől a hideg is kiráz, tiszta libabőr leszek.
- Lehet, hogy erre megfelelőbb inkább a valakit… de igazából, megpróbáltam kijutni, de zárva van.
Oldalra döntöm egy kicsit a fejem, válla felett a kapura nézek.
- Óó… reflexből bezártam – kicsit tanácstalanul nézek, érzem, hogy elpirulok. – akkor egy pillanat és kiengedlek.
Hátralépek egyet, de mégsem akarom, az orrára csukni az ajtót bár lehet, az lenne a legjobb döntés. Törülközőmet magamhoz szorítva a hálóba sietek. Annak az ajtaját már becsukom. Gyorsan felkapom az első ruhát, ami a kezembe akad, egy egyszerű farmer és egy ujjatlan felső. Aztán visszamegyek hozzá. Lesütött szemmel közeledek. Ahogy közeledek, ő a kapuhoz sétál, kulccsal a kezemben megyek utána. Egyenesen a kapuhoz, persze, hogy nem találok bele először a kulcslyukba. Másodjára már sikerül… nyitom a kaput, majd rá nézek, de nem tudom, mit mondjak.
- Akkor gondolom a tárgyaláson találkozunk – mondja és ellép mellettem ki a kapun. – Köszi az estét, aztán meg ne fázz nekem – mondja már nekem háttal a kocsi felé haladva.
Csak bólintok, de végig figyelem, csak akkor zárom be a kaput, amikor a kocsijához ér. Aztán visszasietek a házba, a bejárati ajtót is kulcsra zárom. Felsóhajtok, mikor már halkul a kocsi hangja. A fürdőbe megyek és megnyitom a csapot. Engedek egy kád forró vizet magamnak. Be se csukom az ajtót, levetkőzök a ruháimat a fürdő közepén hagyom, és úgy szállok be a kádba.