Félévkezdés 5-6. rész

5. rész

A dübörgő zene betöltötte a helyiséget. El sem hiszem, hogy megint elrángattak ide! A villódzó fények, a mindenfelé vonagló testek érzése és a lüktető zene... Már akkor se viselném jól, ha a kedvenc számaimat játszanák, de így...
Gazellának viszont valahogy mégis sikerült mindig elrángatnia ide. Ez is azt bizonyítja, mennyire nem tanulok a saját hibáimból. Ő persze élvezte a helyzetet. Azonnal benevezett a hely szokásos kis sorsolásába, amit én ismét egy gyors "Majd egyszer, lehet"-kézmozdulattal hárítottam el. Szinte már szokásos koreográfiává vált ez köztünk az elmúlt fél évben, mióta Gazella először ide hozott. Utána meg, ő belevetette magát a forgatagba, én meg elfoglaltam a helyem a bárpult mellett.
Ezért felesleges volt eljönni. Mindig ez visszhangzott a fejemben. Nem is éreztem túl jól magam. De ha ezzel Gazellának örömöt szerezhetek... Azon kívül meg, miután alaposan kitombolta magát, általában leült ő is mellém, hogy az italunkat kortyolgatva stíröljük együtt a csajokat. Talán titkon azt remélte, ezzel feloldhatja annyira a feszültségemet, hogy végül én is belemenjek a játékukba. Őszintén, nem sok esélyt láttam rá, de tényleg jól esett néha kimozdulni az Infernóból és betérni ide, ahol senki nem ismert, és a jótékony félhomályban megbújva élvezhetem a látványt.
Ahol senki nem ismert. Vagy legalábbis majdnem senki.
- Megint egyedül ücsörögsz itt? - Ahogy hátra elfordítottam a fejem, azonnal szembe találtam magam Vǔlk csinos arcával, ahogy a pultra könyökölve engem figyelt és szája mosolyra húzódott.
- Gazellával jöttem - intettem arrafelé, ahol barátnőmet sejtettem a táncoló tömegben.
- Vagyis megint elrángatott? - nevetett fel Vǔlk.
- Hé! Azt feltételezed rólam, hogy nem szívesen jöttem? - játszottam a sértődöttet.
- Ki tudja? - vont vállat, és közben arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. - Gazella élvezi a hangulatot - bökött állával az előbb mutatott irányba. - El nem tudod képzelni, a régi helyen is mekkora bulikat csapott, ha ahhoz volt kedve. És ha még a végén valakit ágyba is vihet...
Ritkán beszéltek a "régi helyről". Éreztem, nem szívesen idézik fel az emlékeket. Bár néha elfogott a kíváncsiság, inkább nem feszegettem. Amúgy is csak szomorúság lett volna a következménye, meg pár kényszeredett szó, amit kinyögtek, hogy azért mégis. Inkább hagytam, hogy azt és akkor mondják el, amit és amikor jónak látják. Gazellára és Vǔlkra néha rá is jött a sztorizgatós hangulat, de a helyet akkor se nevezték soha nevén. Rosetta és Hosszúláb pedig egyenesen úgy viselkedett, mintha soha nem is létezett volna.
- Ő szereti az ilyen bulikat - térített ismét magamhoz Vǔlk hangja. - Meg a játékot, az izgalmat, hogy kivel is vonul majd végül hátra. De te nem az a típus vagy - nézett rám.
- Valóban nem - vontam vállat. Erre egyből következhetett volna az "Akkor miért vagy itt?"-kérdés valami megfelelően udvariasan megfogalmazott változata, de azt nem akartam kivárni. Talán azért, mert magam sem tudtam volna megmondani, és kényelmetlen lenne úgy kiszenvedni valami választ. - De te sem nagyon veted bele magad az élvezetekbe - ütöttem vissza a labdát. Persze gyenge próbálkozás volt, hiszen munkaidőben neki amúgy is a pult mögött kell ácsorognia, ha akarna bulizni, ha nem, szabadidejében pedig , bármennyire jónak tartja a helyet, nyilván nem ide fog visszajönni szórakozni.
- Mindig is Gazella volt az aktívabb - vont vállat. - Na meg persze Rosetta.
- Na igen - nevettem fel. - A kis porontyot mintha minden reggel felhúzták és estig megállás nélkül pörög.
- Valahogy úgy - kuncogott Vǔlk is. - Nekem nincsenek ilyen nagyra törő igényeim. És nem is kell, ha az ide járó legszebb lány szórakoztat el.
- Mi? Ki? Hol? - néztem körbe, igyekezve elleplezni zavaromat. - Csak szólj, ha zavarok, és már itt se vagyok!
- Hülye vagy - nevetett.
- Ööö... tudom. - Ha egy animében lennénk, most egy arasznyi átmérőjű izzadtságcsepp jelent volna meg a halántékomon, de speciális effektusok hiányában inkább csak vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- De azért te sem panaszkodhatsz. - Hú, ez mennyire gagyi szöveg volt! Úgy tűnik, nem vagyok formában. Még a végén örülhetek, ha nem röhög körbe. Ő azonban továbbra is csak barátságosan mosolygott rám.
- Ugyan! A híres-neves Infernóban biztos megfordulnak nálam sokkal szebb csajok is.
Nyitva állt a lehetőség, hogy lecsapjam a magas labdát, és bizonygassam, nem, bizony az összes nő nemű egyed, aki valaha megfordult ott, mind elbújhat mellette. Talán valahol belül ő is ezt a reakciót várta, még ha nem is ezzel a szándékkal mondta ki. De hát ő is nőből van, és mind tudjuk, mire képes a női hiúság és kishitűség. Így hát inkább más taktikát választottam. Hiszen talán az a leghatékonyabb visszavágás is, ha említésre se méltatom a megjegyzését.
- Híres-neves? - mosolyogtam hát rá.
- Aha. Jó sokat hallottam már róla.
- A csajoknak eljárt a szája? Na, halljam, miféle rágalmakat hordtak össze?
Ő is velem együtt nevetett és megcsóválta a fejét.
- Jól érzik magukat ott - jelentette ki.
- Tényleg? - lepődtem meg. - De ezt úgy mondod, mintha te nem éreznéd itt jól magad.
- Nem. Nem erről van szó - nevetett. - Csak itt nem a legjobb a társaság. - Sejtettem mire gondol. Eddig rajta kívül nem láttam itt ötven évnél fiatalabb alkalmazottat, legfeljebb pár egérarcú technikust és börtöntöltelék-küllemű kidobó embert. Nem épp széles választék. - Na és persze nekünk nincs Madam B-nk - kacsintott rám.
Már megint ez a Madam B. Kezdtem azt hinni, ez nekik valami vesszőparipájuk. Pedig egy olyasvalaki mellett mint Vǔlk, még a szokásosnál is szívesebben lennék egyenlő fél. Nem mintha amúgy is kevésbé lenne az ínyemre, ha én dominálok egy kapcsolatban.
Már épp készültem is visszavágni, amikor éreztem, hogy két kar átöleli hátulról a derekamat és egy áll nehezedik a vállamra.
- Hé, Vǔlk! Ellopod a főnökömet? - viccelődött Gazella.
- Ugyan. Eszem ágában sincs - nevetett a másik is.
- Akkor, remélem nem bánod, ha ellopom egy időre.
- Miért? Hová megyünk? - néztem hátra rá.
- Van még bőven idő a sorsolásig - tájékoztatott Gazella. - Te meg eleget ücsörögtél már itt. Ideje egy kis mozgásnak. - Combjaim közé simította a kezét és gyengéden megmarkolta az ágyékomat.
Szinte minden izmom megfeszült és, talán egy kicsit ijedten is, Vǔlk felé néztem.
- Menjetek csak! - kacsintott rám biztatóan. - Jó szórakozást!
Gazellának nem is kellett több, kézen fogott és máris az egyik hátsó szoba felé vezetett. Egy pillanatig sem ellenkeztem. Sőt, testem szinte magától vitt előre. Ágyékom bizsergett, és már teljes készenléti állapotban voltam, amikor Gazella becsukta mögöttünk az ajtót, hogy neki lökjön és ajkaimnak tapassza az övéit. Az agyam szinte azonnal lángra lobbant, és gyorsan követte a testem is, felkészülve az élvezetre.
A dübörgő zene hangja szinte teljesen elhalt számomra. Nem létezett már más, csak Gazella forró ajkai, enyémhez simuló teste és keze, ami lassan kibontotta az övemet.

6. rész

Fáradtan dőltem hátra a székemben és az arcomat dörgöltem. Fárasztó volt ez a tegnapi nap. Ráadásul pont a félév első hetében... De hát mikor máskor lenne értelme egy kiadós félévkezdő hepajnak? Ennek viszont persze mindig megvan a böjtje. Az ital szerencsére nem szállt a fejembe, de a mozgalmas nap után, kiadós pihenés hiányában, olyan voltam, mint az a bizonyos vízbe áztatott végtermék. Az ágyékom még mindig lüktetett. Szinte most is éreztem, ahogy Gazella becsúsztatja a kezét a bugyimba és végigsimít nedvességtől lucskos bőrömön.
Megborzongtam és körbe néztem. Mindig különös érzés társaságban ilyesmire gondolni. Bár még életemben nem találkoztam gondolatolvasóval, mégis az az érzés fog el, mintha ilyenkor a körülöttem lévők pontosan tudnák, mi is jár a fejemben.
És még ha csak emiatt kellett volna is aggódnom! Ha az lett volna az egyetlen problémám, hogy egy végigflörtölt és huncutkodott este után hogy élem túl a másnapot. Bár az aggodalom és a probléma nem épp a legmegfelelőbb szavak. Nem éreztem én ezt problémának, de a környezetemet már szemmel láthatóan annyira izgatta, hogy az én agyam is kezdett erre ráállni.
Gazella is, miután kitapogatott mindent a bugyimban, amit a klub hátsó szobájának rejtekében ki lehetett kutatni, rögtön arról érdeklődött, és mi van Laylával?
Layla.
Csak ez volt a téma azóta, hogy egyáltalán szóltunk egymáshoz. Nem mintha én nem akartam volna, de... Szerencsére sosem voltam a pletykák középpontjában. Vagy legalábbis annyira jól titkolták előlem, hogy máig nem tudok róla. Mindenesetre most meg tudtam érteni azt a helyzetet, amikor az ember csak jól érzi magát valakivel, a háta mögött mégis mindenki azon csámcsog, mikor jönnek össze. De ez se fedte teljesen a viszonyomat Laylához. Szerettem volna én is, ha lenne valami, felesleges volna tagadnom. De ez más volt. Az egész helyzet más volt.
Úgy éreztem, szétrobban a fejem a sok agyalástól. Még szerencse, hogy erre a napra csak könnyebb óráim voltak. Bár persze rögtön a reggeli nyelvóra... Magam sem tudtam, miért vettem fel a kezdő olaszt. Oké, mindig hasznos, ha az ember nyelveket tanul, de az én nyelvérzékemmel... Annak is örülhetek, ha különösebb szenvedés nélkül elvégzem a tárgyat. De ez mégis csak az első óra. Persze, távolról sem vagyok egy nyelvzseni, de az olaszhoz azért konyítok némiképp. Az első pár órát csak túlélem javarészt a hozott tudásommal, aztán meg majd meglátjuk. Amellett meg, a tanárról is azt rebesgették, hogy nem kell véresen komolyan venni. A vén lókötő nyilván kiváló nyelvtanár, de nem képes egyetemi szinten megfingatni a hallgatóit, hogy azok dolgozzanak is. Nem képes, vagy nem is akarja. Így meg csak lehet valami esélyem nekem is.
De persze a nem várt fordulatok mindig ilyenkor jönnek.
Az órának már percek óta el kellett volna kezdődnie, amikor, egyszer csak nyílt az ajtó. Teatralitásból ötös, de ennek még nem kellene semmit sem jelentenie. Ez az egyetem, ráadásul a félév első hete. Az, hogy valaki pár percet késik, senkinek se okoz meglepetést. De amikor a szemem sarkából megpillantottam az üde barna bőrt, a csillogó fekete szemeket és a hátra fogott fényes hajkoronát, egy pillanatra a levegő is a torkomra fagyott.
Mit kereshet itt Layla? Jó, persze, az egyetem egyik tulajdonsága, pláne a bolognai rendszerben, hogy az évfolyamok nagyon szabadon kezelendők. Pláne a még csak nem is megszabott félévekhez ajánlott nyelvórák esetében. Itt simán összetalálkozhat az elsőéves a végzőssel. Kinek mikor támad kedve elkezdeni egy nyelvet. De abban erősen kételkedtem, hogy a nagy, komoly tanársegéd itt keresné egy új nyelv elsajátításának lehetőségét. Vagyis nem lett volna különösebb oka itt lenni, hacsak nem...
- Bon giorno, tutti! - mosolyodott el, végigfuttatva tekintetét a kis társaságon. - Come stai?
Az emberek nagy többsége persze már erre is úgy nézett rá, mintha kínaiul beszélne. Sosem éreztem magam igazán magabiztosnak a tudásomat illetően, különösen ha nyelvtanulásról van szó, de ilyenkor éreztem, hogy nekem is van itt keresni valóm. De ha Layla...
- Üdvözlöm a csoportot - szakította félbe a gondolataimat vidám hangon, most már magyarra váltva, hogy még a legnagyobb tökfilkók is értsék, hogy azonnal választ is adjon felmerülő kérdésemre. - Kovács tanár úr bokros teendői miatt nem ér rá ezt a kurzust megtartani, úgyhogy megkért, hogy én vegyelek kezelésbe titeket. Capisi? - tette hozzá viccelődve, de persze pont ez a szó nem volt nagyon sokaknak capisi.
A szívem a torkomban dobogott. Alig fogtam fel néhány szót az elhangzottakból. Bár persze abból, hogy az olasz, mily meglepő, egy nyelv, amit Olaszországban beszélnek, a latinnal áll rokonságban és a többi, nem is igen volt szükséges mit felfognom. Az óra nagy részében csak meredten bámultam Laylát. Úgy van, okos húzás, B, így már mindenki azon fog csámcsogni, mi van közöttünk! De akkor is, olyan irreálisnak tűnt a szituáció. És ahogy néztem... Gondolom mindenki ismeri azt a jelenséget, hogy minél tovább koncentrálunk valamire, annál inkább lekopik róla a kultúra adta hatás. Minél tovább ismételgetünk egy szót, annál jobban elveszíti az értelmét, és minél jobban bámuljuk, annál nehezebb felfogni, ahogy egy fiatal, csinos nő áll a csoport előtt és magyaráz. Még ha tanársegéd is az illető.
Még az is csoda volt, hogy felfogtam, amikor az óra véget ért. Az lett volna csak igazán kínos, ha ott maradok ülve és tovább bámulom őt, még az után is, hogy befejezte a magyarázást. Inkább igyekeztem nem foglalkozni semmivel, csak az előttem álló feladatokra koncentrálni, legyenek azok bármilyen egyszerűek is. Összepakolni a cuccom, kimenni a teremből és eltűnni a közelből, amennyire feltűnés nélkül csak tudok. De így sem lehettem elég gyors.
- B! - hallottam meg csilingelő hangját a hátam mögül. Azonnal megmerevedtem, és amikor egy pillanat múlva oda néztem, mintha csak meg akarnék bizonyosodni róla, hogy tényleg nekem szólt, már ott is állt mellettem, könyveit a melléhez szorítva, és vidáman mosolygott rám. - Nagyon jól éreztem magam tegnap este.
Egyre jobban feszengtem. Bár igyekeztem minden áron úgy beállítani, hogy nincs köztünk semmi, és úgy is éreztem, neki is csak egy flört az egész egy szimpatikus emberrel, akinek élvezi a társaságát, de ennyi, viszont most... Minden szava úgy csengett a fülemben, hogy lehetne ezt félreérteni. Bár már abban se voltam teljesen biztos, hogy az félreértés lenne.
- Köszönöm - nyögtem ki végül, bár magam sem tudtam, mit köszönök. - Én is jól éreztem magam... veled.
Valahogy tegezni is fura volt most. Sosem tudtam könnyedén rávenni magam, hogy tegezzem a tanáraimat. Sőt, többnyire sehogy nem tudtam rávenni magam. De azért ez a helyzet így mégis csak abszurd volt.
Ő viszont csak mosolygott, és szemei mintha még fel is csillantak volna a szavaimra.
- Jó hely az az Inferno. Lehet, máskor is beugrok - kacsintott rám.
Erőt vettem magamon, hogy kierőszakoljak egy mosolyt, és igyekeztem valami választ összehozni, de megelőzött.
- De most rohannom kell - nézett az órájára. - Remélem, hamarosan megint összefutunk.
- Legkésőbb jövő héten ugyanitt - válaszoltam mosolyogva.
- Ez egy randi? - kuncogott, mire éreztem, hogy arcom elönti a pír. Ő viszont csak nevetett. - Akkor legkésőbb jövő héten.
Búcsút intett, én meg, amilyen lassan reagáltam, mire felemeltem a kezem, már el is sietett.
Őszintén nem tudtam, mi lesz ez után. A környezetemben nyilván mindenki azt hitte, itt kezd valami bimbózni, de én az ébresztett a szőnyeg alá söpörtem. Talán még magam előtt is. Most viszont...
Fura volt ez. Sokaknak a fétise, csúnya szóval, amikor az erőviszonyoknak ennyire a két végletén lévők kerülnek össze. Főnök és beosztott, tanár és diák. Megértem én, de valahogy ez nekem mindig idegen volt. Képtelen voltam úgy nézni a tanáraimra. Még ha egy olyan csinos teremtésről is volt szó, mint Layla. Még úgy se, hogy külön válasszam, azt a Laylát, akivel a mosdóban flörtöltem és aki meglátogatott az Infernóban, meg azt a Laylát, aki az olaszórámat tartja. Bármennyire is szerettem volna, és bármennyire is éreztem, ő is szeretné. És nem azért, mintha egy diákfaló nimfomániás lenne. De ez így akkor is... furcsa volt. De meg kell birkóznom vele, ha el szeretnék érni valamit, mert ez már nem fog változni, ha én nem akarok tenni érte. Mindenesetre, ez egy érdekes félév lesz.