Az Irányítás

Esős nap volt. Igazi borús, felejtenivaló, esős nap. De ennél talán kicsit még több is. Az égen riasztó villámok csapkodtak, robajos mennydörgések kíséretében. Hallani lehetett, ahogy a szomszéd kislány zokog. Érezhetően megijedt a szokatlanul csúnya időjárástól. Mi (a kedvesem és én) csak ültünk a szobánkban, nem csináltunk semmit, valószínűleg azért, mert nem is nagyon tudtunk. A TV-t már rég kicsapta a villám, zenét hallgatni talán a rossebnek van kedve ilyen időben, de nem nekünk. Egyszer csak eszünkbe jutott, hogy ez a helyzet éppen alkalmas egy pikáns, díszes vacsora összedobásához, amiben mostanában a sok munka miatt úgyse volt részünk. Nagyon sajnáltuk, hogy pont egy szabad vasárnapon, amikor végre együtt lehetünk, a körülmények ennyire lelombozóak lettek. De nem baj – gondoltuk –, estére talán alábbhagy a vihar, így el tudunk már vonatkoztatni az egész napos unalomtól és lehangoltságtól, és a gyertyafénynél valami bepótolhatunk. Így kezdtünk hát gondolkodni azon, hogy mit lehetne sütkérezni.

- Olyan régen ettem már valami eredeti olasz kaját! – mondtam.
- Igazad van, én is kívánnám, de tudod jól, hogy az olasz konyha kihagyhatatlan eleme a paradicsom, legyen szó bármilyen formájáról, és jelenleg egyik sincsen itthon. A bevásárlástól pedig kíméljük meg most magunkat! – javasolta.
- Persze, persze! Akkor mi legyen? – kérdeztem egyre inkább aggódva azon, hogy ahogy belegondoltam, túl sok minden nem is volt itthon.
- Tudod mit? – fakadt ki hirtelen. Legyen inkább mégiscsak egyszerű, de azt most a szokásosnál stílusosabban tálaljuk, és tegyük saját magunk emlékezetessé a vacsorát!
Jó ötletnek tartottam. Kitaláltuk, hogy túrós palacsintát fogunk készíteni, mert azt mindketten imádjuk, és volt is hozzá alapanyagunk. Öt óránál járhatott az idő, amikor elkezdtünk készülődni a konyhában. De ekkor hirtelen nekem máshoz támadt kedvem. Odaléptem mögé, és hátulról váratlanul megpusziltam a nyakát, aztán határozott mozdulattal magam felé fordítottam, és megcsókoltam. Láthatóan nem esett ellenére cselekedetem, de hirtelen beindulásomat látva egy kicsit elcsodálkozott:
- Hoppá! Mitől lettél ennyire csibész ilyen előzménytelenül? – kérdezte nevetve. A kaja előillata hozza ki belőled?
- Ha mostanában így nevezed magad! – válaszoltam kihívóan, bár tény, hogy nem kellett túl sok előjáték ahhoz, hogy bármilyen ételnél jobb illatokat érezhessek hamarosan, ha jófelé keresgélek.

Ekkor már visszafordíthatatlan volt a folyamat, és mindketten nagyon akartuk, hogy beteljesedjen, amit elkezdtem, így még a szobába sem tartottuk szükségesnek visszamenni, ott a konyhaasztalon szerelmeskedtünk. Meglepően jó volt, talán a legjobb az eddigi hat együtt töltött évünk során, ráadásul egyszerre élveztünk el, pont minthogyha valami miatt ez lenne az utolsó együttlétünk, és az élet valamiféleképpen ezt megjutalmazta volna…
Hirtelen már nem is gondoltunk a rossz időre, csak utólag villant az agyamba, hogy már-már meseszerű ajándék volt ez a mai nap előzményeit figyelembe véve, és hogy nem túl logikus, hogy ilyen hirtelen kívántam meg őt és jutottunk gyakorlatilag mindketten a teljes kedvtelenségtől a gyönyörök legmagasabb fokára.

Már hét óra közeledett, mire végre nekiláthattunk a tészta kikeverésének és megsütésének, mert így természetesen egy gyors (közös) zuhanyt is meg kellett ejtenünk. Közben elővettük a túrót, és beízesítettük úgy, ahogy mi szeretjük: sok cukorral és tejföllel. Elővettünk egy bontatlan díszszalvéta-csomagot, az ünnepi terítőnket, három gyönyörű díszgyertyát, majd megterítettük az asztalt két személyre. A szobában találtam egy régebbi, de még tökéletesen működő piros villanykörtét, ezt beszerelve a hangulat már tökéletes volt.
Nagy nehezen végre elkészült a palacsinta, beleraktuk a tölteléket, leporcukroztuk, és a már kész tekercseket egy nagy dísztálra helyeztük hűlni. Ezt az időt kihasználtuk a mosogatásra, hisz mégse rondíthat bele pár mosatlan edény az idillinek tervezett vacsorába…

Mire ez is elkészült, már minden adott volt egy felejthetetlen estéhez. Emlékszem, gyerekkoromban nagyon utáltam az ilyeneket: nem értettem, mi lehet ebben jó, az egész unalmas és tulajdonképpen semmi értelme, hisz a lényege így is, úgy is csak az, hogy megtömjük a bendőnket, de azt pár perc alatt is elintézhetjük sokkal gyorsabb és egyszerűbb úton. Aztán egyszer csak meghívtam az első barátnőmet egy szabad nap eltöltésére. Tizenöt éves múltam és már több mint hat hónapja jártunk. Egy ideje már tervezgettük azt, ami nekem és neki is az első lett volna. Egész nap mienk volt a lakás, és annyira szép volt a délután, hogy aznap meg is történt. Életem legszebb élményét éltem át, és a legvégén egy teljesen váratlan fordulat történt: a lány megéhezett, és ezt súgta a fülembe:
- Olyan éhes vagyok, annyira jó lenne, ha tudnánk főzni, és egy csodálatos gyertyafényes vacsorával koronázhatnánk meg ezt a napot!
Persze nem tudtunk főzni, így maradt az addig általam olyannyira preferált gyorsétkezés. De azt hiszem aznap értettem meg, hogy mi is a jó ezekben a vacsorákban, mert valami mintha tényleg hiányzott volna, ami megkoronázza az amúgy csodaszép napot.

Szóval elkezdtük a vacsorát, amit annyira vártunk már, és amiben sajnos sokszor nem nagyon lehetett részünk. Természetesen a ruhában is a kedvenceinket választottuk ki. Nagyon szép volt azon az estén, és én is jól festhettem, mert egész végig elvesztünk egymás szerelmes tekintetében. Aztán egyszer csak nem várt zajra lettünk figyelmesek. A vihar számításaink ellenére nem szűnt meg (bár ekkor már nem érdekelt minket), de erre mindketten egyből felfigyeltünk. Éles, sikoltó, fültépő zaj volt, de először csak néhány másodpercig tartott, így azt hittük, biztos valami farkas. Ez nem szokatlan ezen a környéken, hisz egy erdőszéli tanyán éltünk Mirával lassan már négy éve. Meg is nyugodtunk, de éppen mire ezt megtettük, többé már nem volt nyugalom…

Újra meghallottuk ezt a fülsüketítő sikítást, de most úgy, hogy az előző ehhez képest kisbabák játékához hasonlítható. Ezt rögtön hatalmas robaj követte, ami többszörös erővel szólt a mennydörgésnél. Iszonyatosan megrázó volt, és nagyon megijedtünk. Eleinte szólni sem tudtunk, aztán amikor a bénító sokk elmúltával Mirából kitört pár jajveszékelő hang, akkor süllyedtünk a teljes tehetetlenség tudatának birtokába: tökéletesebben hallottam minden szavát, hangjának minden rezdülését, holott átlagos erővel mondhatta, de még ha üvöltötte volna is, nyilvánvalóan fizikai képtelenség ekkora hangzavar mellett bármit mást is meghallani. Ekkor már tudtuk, hogy valami földöntúli dolog készül, valami olyasmi, aminek irányításához olyan picik vagyunk, mintha egyetlen vízmolekula próbálná meg befolyásolni a tenger mozgásait. Azonnal átöleltük egymást, és nem engedtük el a másikat. Aztán kinéztünk az ablakon. Minden teljesen üveges volt, nem tárult elénk semmilyen látvány, csak a zavaros szürkésfehér semmiség. Aztán észrevettük, hogy házunk egyszer csak elkezd elfogyni. Szép lassan szinte elmállott és semmivé veszett minden fal és bútor.

- Jocó! Mindig is szerettelek! Amióta ismerlek, soha nem tudtam volna mással elképzelni az életemet! Akármi is történjen most, örökké szeretni foglak!
- Szívemből szóltál picim! – tettem hozzá.

Eljutottunk oda, hogy valóban a nagy semmi közepére kerültünk. Minden elfogyott körülöttünk. Ami a legmeglepőbb volt, hogy akármilyen testhelyzetben erőkifejtés nélkül tudtunk lenni, de nem lebegés állapota volt ez, annál sokkal szilárdabb. Nem tudtuk, hogy mi a helyzet, de én már nem is voltam benne biztos, hogy ez feltétlenül rossz. Vártam, hogy mi történik, és valami hasonlót fedeztem fel Mirán is. Eltelhetett úgy két-három óra, nem tudom pontosan. Szépen lassan elmúltak bizonyos emberi érzékeink, nem éreztünk hőt, éhséget, fájdalmat, fizikai ingereket. Nem szűntünk meg azonban szerelmesnek lenni. Ugyanazt éreztem Mira iránt, mint eddig.

Aztán egyszer csak beszélni kezdtek hozzánk. Alakot nem öltött a lény, de jól hallható volt a hangja.
- Üdvözlünk titeket nálunk!
- Kik vagytok ti? Hol vagyunk? – kérdeztem egyből.
- Miért jutottunk ide? – toldotta meg Mira.
- Csak lassan a testtel! – így az idegen hang. Majd mindent időben meg fogtok tudni!
Vártunk. Megint jó darabig nem történt semmi. Már biztosan rettenetesen ideges lettem volna a normális életben, de itt nem tudtam az lenni. Egyszerűen már tudni szerettem volna, hogy mi volt ez az egész.
- Álljatok fel és tegyetek meg pár lépést! – kaptuk végre az utasítást.
Megtettük, és teljesen hirtelen átkerültünk egy másik környezetbe. Emberileg leírhatatlan volt amit ott láttunk, ilyet élő lény még nem láthatott, így szavakkal sem lehet leírni. Talán úgy, hogy olyan, mintha a mennybe kerültünk volna. De dehogy volt ez a menny! Ez a valóság volt. És végre embereket láttunk. Legalábbis embernek kinéző valakiket. De nem voltak ők emberek. Tizenhárom emberkinézetű Irányító. És ekkor a Vezér így szólt hozzánk:

- Itt vagytok hát, emberek! Különleges nap ez a mai! Amit itt láttok, az nem más, mint magyarázat. Magyarázat mindenre. Ez a negyedik dimenzió. Mi alkottunk mindent, amiről ti tudhattok. Ami itt található, az a három dimenzióban élők számára nem érzékelhető. Valahogy úgy működik ez az egész, hogy ha elképzelsz egy síkbeli világot, ők sem fogják soha érzékelni a teret, a harmadik dimenziót. Tizenhárman vagyunk összesen, mi, az Irányítók. Felettünk már csak egyetlen lény található, az Uralkodó. Ő ül az ötödik dimenzióban, amit rajta kívül soha, senki nem tapasztalhatott meg. Valahogy úgy képzeljétek el, mint egy vállalatban a teljhatalmú elnököt. Nekünk ő olyan, mint a ti világotokban Isten. Tulajdonképpen nevezhetnénk őt Istennek is, de nem egészen úgy van, ahogyan ti hiszitek, még kitérek erre. Abban feltétlen különbözik tőle, hogy mi mindent pontosan tudunk róla, és minden instrukciót tőle kapunk. Teljes engedelmességgel tartozunk neki, de nem is tudnánk ellenszegülni, így vannak a génjeink kódolva.

Mentesek vagyunk minden emberi lelki jellegű tulajdonságtól, jótól és rossztól egyaránt, tulajdonképpen mi vagyunk a tökéletes élő gépek. Ezekkel álltok tehát szemben, egyben a világotok teremtőivel. Minden, amit ti tudhattok, az Uralkodó parancsára készült általunk. Ti vagytok az utolsó életrendszer a létben, helyetek az első térszektorban van. Az ember a legintelligensebb lény a világon, természetesen minket leszámítva. Nagy kihívás volt megalkotni. Saját alakunkra formáztunk titeket, és mivel az embereknek szabad akaratot kellett adnunk, vigyáznunk kellett, hogy soha ne tudják meg létezésünket. Egy dolog, hogy nem tudnátok soha az akaratunk nélkül ide eljutni, de még tudnotok sem szabad rólunk. Pedig persze, hogy akartok! Ezért van annyi, de annyi vallás! Mind minket keres. De gondoskodtunk róla, hogy mindegyiknek meglegyen a maga sziklaszilárd alapja, ami távol tartja az embereket a negyedik dimenzió gondolatától is.

Ilyen például a kereszténységben a Biblia, amit mi írtunk. A világba nem avatkozunk be csodákkal, pedig megtehetnénk, csak ilyen apró trükkökkel, amelyek már az elején elkészültek. Illetve jogos lenne a múlt idő, hisz a megalkotásotok óta most először léptünk közbe azzal, hogy idehoztunk kettőtöket. És hogy ez miért történt? Természetesen az Uralkodó parancsára. Ne kérdezzétek miért, de az a parancs érkezett, hogy az elolvasástól számítva az első olyan szerelmes emberpárt hozzuk ide, aki túrós palacsintát vacsorázik. Csak az volt kitétel, hogy szerelmespár legyen (valóban szerelmes pár). Ti voltatok az első megfelelő egyedek. Ezért vagytok tehát itt, az első emberek, akik megvilágosodtak. Ne aggódjatok, a Földön egyelőre nem fog rátok találni senki. Ha van kérdésetek, válaszolunk rá, de előtte ismerjétek meg a tizenhárom Irányítót!
Ekkor szép sorjában bemutatkoztak. Így lettünk figyelmesek arra, hogy mindenkinek magyar neve van. Mira meg is kérdezte:

- Magyarok vagyunk, magyarul beszélünk. De ti is tökéletesen beszélitek a nyelvünket, és még a nevetek is magyar. Hogy lehet ez? Hisz annyi fontosabb ország van nálunk a Földön, mint piciny hazánk!
- Mint mondtam, a Föld is, mint az egész univerzum a mi alkotásunk. Minden rajta a mi művünk, így a nyelvek is. Értelemszerű hát, hogy minden nyelvet ismerünk, hisz mi alakítottuk ki őket. Nekünk külön nyelvünk nincs. Minden földi beszédet ismerünk, így ezeket vegyítve társalgunk. A neveink pedig sokfajták. Nevünk is minden nyelvből van. De nektek direkt mindent magyarul mondunk, magyar nevekkel, hogy jól értsétek. – hangzott a válasz.

- A Földön kívül van élet? Figyeltem elmondásodat a dimenziókkal kapcsolatban, de ebből az következik, hogy végtelen sok tér van, és így akár mindegyikben lehetne élet! És különben is azt mondtad, hogy az utolsó életrendszer vagyunk, ezek szerint előttünk is kellett lennie élőknek. Miért nem fedeztük még fel őket? – tettem fel a bennem motoszkáló kérdéseket.
- A végtelen földi tévedés. Ez valószínűleg még nagyon sokáig kimutathatatlan lesz a Földön. Elképzelni el lehet, de nincs valóságalapja. Kérdem én: próbált valaki már végtelen hosszú vonalat húzni? Próbált valaki már folyamatosan felezni egy atomot? Nem. Nem az atom a legkisebb elem a Földön, nehogy azt hidd, ennél a ti mértékeitekkel mérve körülbelül tizenötezerszer kisebb elem létezik, de annál kisebb nincs. Elméletben el lehet képzelni, de gyakorlatban nincs. Minden anyag ezen részecskékből és módosulataikból áll. És ahogy a legkisebb, úgy a legnagyobb is meg van határozva. Nincsen nagyobb méretű tárgy annál, mint ami egy bizonyos számú legkisebb részecskét tartalmaz. Ez a bizonyos szám persze a ti mértékeitekkel kifejezhetetlenül nagy, de létezik.

Ebből kifolyólag nincs se végtelen vonal, se végtelen sík, és nem végtelen a világűr sem. Hangsúlyozom, végtelen csak elméletben, gondolatban létezik. És mivel nem végtelen a három dimenzió sem, így a negyedik sem az. Minden hely jól meghatározható itt. Ezért említettem, hogy ti az első térszektorban helyezkedtek el. És igen, van élet rajtatok kívül is. De nem fejlettebbek, ahogy ti gondoljátok, hanem éppen hogy kevésbé fejlettek. Ti nem tudjátok az eszetekkel az ő életüket felfogni, és ők sem a tiéteket, ezért sem fedeztétek még fel egymást, és nem is fogjátok. Ezen kívül már csak azért sem, mert ne feledjétek, ők másik térszektorban is vannak. – válaszolta a Vezér.
Most Mira kérdezett:

- Mennyi idősek vagytok? Mennyi idő világot alkotni? Nem unalmas az élet itt?
- Értelmetlenek ezek a kérdések, mert teljesen más mértékekkel mérünk mi, mint ti, és a mi mértékeink nem felfoghatóak emberi ésszel, nincs köztük váltószám, vagy hasonlók. Egyébként halhatatlanok és sebezhetetlenek vagyunk. Minket az Uralkodó a gyakorlati szervezésre teremtett, és nem cserélődünk. Már mondtam a vállalati példát, olyan, mintha ő lenne a teljhatalmú elnök, mi meg a közvetlenül alatta lévő osztályvezetők. Csak ez egy kicsit más. És nem unatkozunk, mert mentesek vagyunk az emberi érzelmektől, ahogy már említettem – szólt a felelet.
- Gondolom ebből ered – elmélkedtem ismét –, hogy csak férfiak vagytok, hisz nem tudjátok, mi az a szerelem. Így szexre sincs igényetek. De akkor miért volt fontos, hogy az idekerülő ember szerelmespár legyen? Mi hogy érezhetünk még mindig valamit egymás iránt? És mi sem tudunk itt egymáséi lenni?
- Nem, nem tudtok, de nincs is szükségetek rá. Az egyetlen érzés, amit meghagytunk nektek, a szerelem, mert az Uralkodó így kívánta (tudom, hogy a parancsnak ezt a részét eddig még nem mondtam el nektek, csak a lényeget, az egész paranccsal nem untatlak titeket, olyan ez, mint egy jogi szöveg a Földön). Nem lesz igényetek szerelmeskedni, ebben a világban máshogy is lehettek teljesen boldogok. És hogy miért kívánt Ő szerelmespárt, szerelmet? Ezt még nem tudjuk, de nem is vagyunk rá kíváncsiak, nekünk az a dolgunk, hogy teljesítsük a kiadott parancsokat. – kaptam a nem túl kielégítő választ.

- Tizenkét „sima” Irányító mellett te vagy a Vezér, miért van szükség erre a megosztásra? Ti miért nem vagytok egyenrangúak? És meddig nem találnak ránk a Földön? Ha ránk találtak, mit látnak majd? – tapintott a lényegre Mira.
A megosztás csak abból ered, hogy engem az Uralkodó egy picivel több képességgel ruházott fel, mint tizenkét társamat, így a munkamegosztás is ebben az arányban teljesül, logikus hát, hogy én legyek a Vezér. Ezért kaptok minden választ tőlem. A miértre megint csak az Uralkodó tudja a választ. De ez minket nem érdekel (a kíváncsiság is emberi érzelem!). És azt még mi sem tudjuk, hogy mi lesz majd, ma megtalálnak titeket, mert nem tudjuk, mi a szándéka az Uralkodónak veletek. Ez majd kialakul.
Ezzel minden kérdésünkre megkaptuk a választ. Nem volt semmi más dolgunk, csak várni. Hihetetlenül szerencsésnek éreztük magunkat, hiszen betekintést nyertünk a negyedik dimenzió, azaz az Irányítás menetébe. De éreztük, hogy nem lesz minden habostorta. Nem tudtunk mást tenni, mint vártuk az Uralkodó parancsát. Ami kisvártatva meg is érkezett. Így a Vezér:

- Emberek! Ha mi most földi lények lennénk, megpukkadnánk az irigységtől, de szerencsére nem vagyunk azok. Az a parancs érkezett, hogy kettőtök közül válasszunk ki egyet, mindegy hogyan. Amelyikőtök kiválasztatik, az bebocsátást kap az ötödik dimenzióba az Uralkodó mellé, ahol soha senki sem járt még. Azért nem mi kapunk előresorolást, mert a számotokra szinte végtelen hosszúságú munkásságunkkal Ő maximálisan elégedett, és ezt megtanulni ember úgysem tudná, ezért nekünk itt a helyünk. Viszont az Uralkodó akar maga mellé valakit, két részre osztja az ötödik dimenziót, és a másik felét egy teljesen új világ formálásának lehetőségével odaadja a választottnak. Ő saját maga azt lényegít át mindenhatóvá, akit akar. Minket is át tudna, de akkor űr támadna a helyünkön. Egyszerűbb a harmadik dimenzióból választani valakit, és mivel mindegy, hogy kit, ezért jött a véletlenszerű sorsolás a túrós palacsintával. A szerelem pedig azért volt fontos, hogy a szerelmet, mint egyetlen emberi érzelmet feljebb rangsorolja az Irányításba. Most jött el az ideje, most kívánja az Uralkodó bevenni világába a szerelmet. Mivel ti tiszta érzelmeket tápláltok egymás iránt, alkalmasak vagytok. Íme tehát: az egyikőtök előtt adott egy egész világ urának lenni, de a másiktoknak nincs lehetősége vele tartani, el lesztek választva. Döntsetek!

- Neeeeeeeeee!!! - sikoltott fel Mira. Milyen lény a ti Uralkodótok?? Egy gép! Igen, egy ostoba gép! Hogy lehet a szerelemmel ilyen szinten játszani??
Ezt az egyetlen megmaradt emberi érzelem, a szerelem hozta ki belőle. Az Irányítóknak teljesen új volt ez a fajta dühkitörés, hisz ilyet még nem tapasztalhattak. Nem értették, hogy lehet kétségbe vonni az Uralkodó parancsát, és a tetejébe még meg is sértették őt!
- Az Uralkodó parancsát teljesíteni kell! Válasszatok magatok közül! – szólt az egyértelmű utasítás.

És ekkor jutott eszünkbe, hogy a legfontosabbat még nem kérdeztük meg. Azt, hogy hova kerülünk a halál után. Mi lesz velünk vajon akkor? Megkérdeztük hát ezt is.
- Az élet tulajdonképpen úgy értelmezhető, mint egy program. Ha meghaltok, az a program megszűnik létezni. Gyártunk helyette másikat, és ez megy folyamatosan.
Amikor ezt meghallottuk, hihetetlen érzés kerített hatalmába minket. Hirtelen olyan erős lett szerelmünk féltése, hogy eluralkodott testünkön, és ez ellen sem az Irányítók, sem az Uralkodó nem tudott tenni, hisz ők engedték be ide ezt az érzelmet, ami így erősebbé válhatott mindennél. Ezzel együtt teremtőink ellen nem volt esélyünk bármit is tenni, ez nyilvánvaló. De felfogtuk, hogy a kezdeti maszlag milyen érzéketlen, lelketlen világot takar. Ez lenne hát az élet? Ez lenne hát a csodálatos életünk, amihez annyira ragaszkodunk? Egy program? Semmi lélekvándorlás, semmi mennyország, semmi, amiért érdemes lenne ragaszkodnunk az élethez? Egy nyavalyás program?

- De nem kell megijednetek – folytatta a Vezér. – Ti egymástól már mindenképp el lesztek választva. De amelyikőtök nem kerül fel az Uralkodó mellé, az sem hal meg, hanem választhat: vagy örök vendégünk marad itt, vagy visszamehet a harmadik dimenziós életébe és rendesen élhet tovább (a párját halottnak fogja találni, és a történtekre nem fog emlékezni), de így viszont elkerülhetetlen lesz a halál. Ha az első variációt választja az illető, akkor az új világ Uralkodójának az a tudata lesz, hogy szerelme örökké élni fog, ha viszont a másodikat, akkor az Uralkodó által vigyázhat szerelmére egész földi életében.

Nálam itt szakadt el a cérna. Felmértem, hogy az első variáció esetén soha többet nem láthatom Mirát, a másodiknál pedig hiába vigyázok én rá, ha maximum hetven-nyolcvan év után örökre megszűnik létezni. Nem érdekelt már a nagy hatalom, isten lehettem volna egy új világban, de nem bírtam belenyugodni Mira elvesztésébe, így megtaláltam a módját, hogy öngyilkos legyek. Bár nem volt semmi eszköz, tudtam, hogy ha elkezdek mindent ütni-vágni, amit csak találok, meg fognak semmisíteni. Így is lett, persze nem tudtam nagy kárt okozni nekik, de nem is ez volt a célom. „Ha már Mira nélkül, akkor ne tudjak róla!” – ez motivált engem. Örökre meghaltam.

Ennek csak örültek az Irányítók, hisz nekik mindössze az volt a feladatuk, hogy valahogy a két ember közül válasszanak egyet, ami így meg is történt. De arra nem számítottak, hogy Mira ugyanúgy fog gondolkozni, mint én: sokkal jobbnak látja az örök halált a nélkülem való örök életnél, de annál is, hogy akár hetven-nyolcvan évig próbáljon nélkülem boldog lenni. Követte a példámat. Az Irányítók nem tudták, mitévők legyenek, nem engedhették a kedvesemnek sem, hogy nagy kárt okozzon, de őt nem lehetett olyan könnyű szívvel megölni, mint engem, hisz akkor nem tudnák teljesíteni a parancsot. De hiába voltak ők a teremtők, nem tudták megakadályozni, hogy el kelljen őt is pusztítani. Beengedték a szerelmet, mint emberi érzelmet a birodalmukba, és az erősebbnek bizonyult minden hatalomnál. Megsemmisítették Mirát is.

Mindketten meghaltunk, örökre. Örökre, de igaz szerelemből. Az egymásért érzett igaz szerelmünkből. Lent a Földön másnap reggel megtalálták a holttesteinket. A diagnózis szívroham lett. „Simon József – élt 25 évet; Bükkös Mira – élt 22 évet” – állt a sírkövünkön. Az emberek bizonyára furcsának találták, hogy egy pár ilyen fiatalon szívrohamot kapjon, ráadásul egyszerre, de a tények megcáfolhatatlanok voltak. Az Irányítók pedig olyannal találkoztak, mint még soha: nem tudták teljesíteni az Uralkodó parancsát. Legyőzte őket a saját teremtményük. Súlyos áron, de legyőzte. Innentől kezdve nem világ a világ. Az úgy nem működik, ha a teremtőt legyőzi a saját műve. Nem tudom, hogy végül mi lesz így a léttel. De valami örök változás elindult, az biztos.