Történetek
a a
2008.11.02 | kivancsigi | Erotika | Megtekintések száma: 6046
Angyali történet 12. – Bora-Bora 1. rész
1.

„És most pár évre elbúcsúzom.” Evvel fejeztem be az előző történetet. De ember tervez, a Nagy Szellem végez. Legalább is itt Tongán így mondják. Istent nem nagyon emlegetik, bár erős katolikus nevelést kapnak, de alig fog rajtuk. Annál inkább meglátszik, hogy az egyetlen szigetcsoport Óceániában, amelyik sosem volt sem európai, sem amerikai gyarmat.
Annak, hogy mégis újra írok, két oka van. Egyrészt meggazdagodtam és egyre több a szabadidőm, másrészt kiderült, hogy a házasság és a gyereknevelés mégsem jelent egyet az élet elszürkülésével.
Kezdjük az előbbivel.

Gazdaságunk szépen prosperált, már két saját hajónk szállítja áruinkat a szomszédos szigetekre. Nagyobb távolságokra, Ausztráliába, Fülöp szigetekre még mindig bérfuvart veszünk igénybe. Egyre gazdagabbnak számítunk a szigeten. Itt persze a gazdagságot másképpen kell értelmezni, mint Európában vagy Amerikában. Tongán az egy főre jutó nemzeti jövedelem 2 200 USD/év (PPP), alig egy nyolcada a magyarországinak és egy huszada az Egyesült Államokbelinek. És Lifuka még az ország átlagát sem éri el. Nincs úszómedencénk a kertben, hiszen a világ legnagyobb úszómedencéje vesz körül minket. Nincs szükségünk drága autócsodákra, négyünknek (Miu-ékkal közösen) van három dzsipünk, amivel az megy ki az ültetvényre vagy vásárolni, akinek éppen szüksége van rá. Akkor sincs gond, ha az egyiket éppen javítják. A gazdagság annyit jelent, hogy a boltban bármi megtetszik, megvehetjük, sőt sokszor más szigetekről rendelünk olyan élelmiszereket, az asszonyok ruhákat, mi műszaki árukat, amik nálunk nem is kaphatók, vagy nem olyan minőségűek. Jachtunk éppen lehetne – már gondolkodunk is rajt, hogy vegyünk – de eddig a sok munkától nem volt időnk arra, hogy utazgassunk.

Most már van. Itt ugyanis a viszonylagos gazdagság avval a kötelezettséggel jár, hogy másoknak is munkát adjunk. Ez a tekintélyhez is kell, ami elsősorban Josi esetében fontos, hiszen ő a sziget kormányzója. Eleinte elég volt az, hogy a házunk körül dolgozott három-négy szobalány, inas vagy nem is tudom minek nevezhető mindenes. Később már elvárták, hogy az ültetvényen is több embert alkalmazzunk. A gépesítésnek köszönhetően egyre kevesebb fizikai munkára volt szükség. Viszont a hűséges dolgozók gyerekeit gyakran elküldtük Tongatapura (Tonga központi szigetére) vagy a Fidzsi-szigetekre szakmát tanulni. Így aztán már jó pár irodai vagy technikusi munkára alkalmas fiatal van körülöttünk. Két-három ilyen ifjonc akár a munkám felét is el tudja végezni potom pénzért. Zsófi (régebbi történetekben még Sophie, de már nem is szereti eredeti nevét) részleges helyettesítésére már csak a gyereknevelés miatt is szükség volt.
Így azután szép lassan megszoktuk, hogy napi 10-12 óra helyett elég feleannyit dolgozni, sőt akkor is tovább működik a verkli, ha mindketten egyszerre utazunk el, mondjuk egy hétre. Hosszabb időre még nem próbáltuk magára hagyni a gazdaságot.
Tavaly öt napot a Fidzsi-szigeteken töltöttünk, a gyereket otthon hagytuk, Miu és a szobalányok gondoskodtak a kétéves Zoliról.


2.

És most kezdődik az idei történet.
Egy hétre Francia Polinézia egyik legpuccosabb szigetén Bora Borán foglaltunk egy tengerparti bungalót, ott is az egyik legszebb helyen, a sziget déli csücskét jelentő Matira Point nevű földnyúlvány nyakánál. Most a hároméves Zolit is vittük magunkkal és – hallgatva Miu tanácsára – egy pesztrát is fogadtunk az útra. Ez alig került nekünk valamibe: a lefoglalt bungaló egyébként is két hálószobás, négyágyas volt, a lány a felajánlott 400 pa’anga miatt (szűken 200 USD) alig győzött hálálkodni, az utazása sem került semmibe, mert külön repülővel mentünk, azon ő is elfért. A bérelt repülő nem nagyzolás volt, hanem kényelem. Így egy felszállással 3-4 óra alatt odaértünk, különben meg elég bonyolult lett volna. Hajóval vagy helyi repülővel el kellett volna eljutni Tonga fővárosába, Nuku’alofa-ba, mert onnan indulnak csak nemzetközi járatok és Fidzsin átszállva repülhettünk volna Tahitibe majd helyi járattal tovább Bora Borára. Nem is biztos, sőt, alig valószínű, hogy egy nap alatt meg lehetett volna tenni az utat.

Szóval pihenünk Bora Borán. Egyik délután házunk teraszán sziesztáztunk, olvasgattunk, amikor Zsófi hirtelen mozdulatára figyeltem fel. Felült a nyugágyában és feszülten figyelt az előttünk húzódó parti sétányra. Egy színes öltözetű turista pár sétált a földnyúlvány vége irányába. Én már csak a hátukat láttam, a férfi magas volt, testes, de ruganyos járású, a nő rendkívül formás, ringó csípője pajzán gondolatokat indított el bennem.
- Láttad őket? – kérdezte Zsófi izgatott hangon.
- Igen, és?
- A nő nem tűnt ismerősnek?
- Hát, láttam már ilyen csini popót, de nem ismerem meg.
- Amikor jönnek visszafelé, nézd meg jobban.
A földnyelvre vezető utak, ösvények közül szinte mindenki ezt használta, így aztán – ahogy várható volt – kis idő múlva újra közeledtek. Amikor a közelünkben kibukkantak a fák közül, kiesett a helyi hírlap a kezemből: a nő Judy volt, akivel az időhurokban tett utazásomon már találkoztam és rendkívül mély benyomást tett rám. (Paradox módon viszont akkor és ott ő nem találkozhatott velem).

Zsófi felpattant és már repült is feléjük. Judy-val egymás nyakába borultak és hosszan ölelkeztek. Aztán kezet fogott a férfivel, nyilván bemutatkozott. Én is kikászálódtam a nyugágyból és feléjük tartva a várható kínos találkozáson járt az eszem. Én ugyanis ismerem Judy-t, de ő nyilván nem ismerhet engem. Éppúgy nem ismerhet, mint ahogy Sophie (ma már Zsófi) és a többiek sem ismertek. Bambulásomból Judy csengő hangja térített magamhoz:
- Slomo, te nem lehetsz ilyen bánatos. – és a nyakamba ugrik, szorosan ölel, arcát arcomhoz nyomja, majd egy gyors puszival kibontakozik ölelésemből.
- Te ismersz? – buggyan ki belőlem, de legszívesebben már vissza is szívnám.
- Szerintem Polinéziában már mindenki ismer téged. – kerüli el az egyenes választ.
– Majd elmagyarázom. – teszi hozzá látva értetlen arcomat – De ugye nem itt állva kell elmesélnem egész élettörténetemet? – és csilingelő nevetése a madarak dalával vetekszik.
Észbe kapok és beinvitálom őket a teraszunkra. Az italhűtőből kókusztejjel, grapefruit lével és rummal készített koktéllal kínálom őket. Közben Zsófi már a konyhából jön vissza némi aprósüteménnyel.
- Ugye tudtok maradni vacsorára? – majd a választ meg se várva folytatja – Egy kis halsalátát és újzélandi báránysültet tudok adni. Már szóltam a lánynak, hogy kezdje sütni.
- Egy picit maradhatunk, de nem akarunk alkalmatlankodni. – válaszolt udvariaskodva Judy, de látszott rajta, hogy esze ágában sincs menni. Roy – a barátja – csak megadóan bólintott és nagyot kortyolt a hideg italból.
Mintegy két-három óra múlva – már jóllakottan – megcsodáltuk a naplementét, majd éjfél felé már kissé pityókásan tényleg el is búcsúztak. Ideiglenesen. Megbeszéltük ugyanis, hogy holnaptól közös programokat csinálunk.


3.

Másnapra Roy egy dzsipet bérelt, amit reggel még sikerült egy nagyobbra cserélnie, hogy mind a hatan elférjünk benne és avval jöttek értünk. Felmentünk a meredek vulkáni kúpok közé, egy darabig a dzsippel, majd gyalog folytattuk a keskeny ösvényeken. Zolikát az út nagy részén a nyakamban vittem. Mire felértünk a Pahia csúcsra, már alig kaptam levegőt, nem is hittem volna el, hogy 400 méter magas sincs. (Hja, nagyon régen voltak az alpesi túrák.) Igazán azonban a csúcson állt el a lélegzetem. Gyönyörű kilátás nyílt a legmagasabb csúcsra, a majdnem függőleges falú Otemanu hegyre és a sziget körüli teljes lagúnavilágra.
Zsófi, aki igazán nem volt nagy hegyekhez szokva, tátott szájjal csodálta a látványt és csak pillanatokra állt le a kezében a videokamera, amit az út előtt vettünk. Roy segítségével hamar belelendült a kezelésébe. Mint kiderült Roy reklámfilmes volt, igazán értett a kamera kezeléséhez, a képek megkomponálásához és nagy lelkesedéssel tanította Zsófit a zoom használatára, a megfelelő mozgási sebességre és minden gyorsan megtanítható apró trükkre. Roy hátulról átkarolva fogta a kezét, és úgy mutatta a mozdulatokat, Zsófi pedig szinte eltűnt a magas Roy karjai között. Szemmel láthatóan jól érezte magát ott. Talán még féltékeny is lettem volna, ha nem köt le annyira Judy. De lekötött kedves csacsogása, elragadó szépsége és nem utolsó sorban érdekes története, amiből nagyon sok mindent megértettem Josi-hoz és Miu-hoz fűződő kapcsolatáról, első házasságáról és Ausztráliába költözéséről. És ami a legjobban izgatott: hogy lehetséges, hogy ismert engem? (Egyszer talán – ha sok időm lesz – Judy érdekes élettörténetét is megírom.)
Késő délutánra értünk Vaitape-ba, ami a sziget legjelentősebb települése. Találtunk egy jachtkölcsönzőt és elhatároztuk, hogy másnap egy jachtkirándulás keretében meglátogatjuk a Lagunariumot és körülhajózzuk a szigetet.

4.
Nem mesélem el a Lagunarium és lagúnában hajózás élményeit, mert szavakkal nem is leírható az a természeti szépség, amit ott láttunk. (Inkább nézzétek meg személyesen.) De a hajózás maga is nagy élmény volt. Én is vezettem már ekkora – kb. 60 láb hosszú – jachtot, de azt a magabiztosságot, ahogy Roy irányította a számára ismeretlen hajót az ismeretlen vizeken, az lenyűgöző volt. (Hajózási térképeket persze kaptunk a kölcsönzőtől.) Már hazafelé tartottunk, én még mindig Roy mellett álltam a kormánynál, hogy ellessem gyakorlott mozdulatait. Zolika az egésznapi fáradtságtól azonnal mély álomba merült a kabinban a pesztrával egyetemben. Zsófi és Judy kijöttek elénk a hajó orrába és mivel a nap már nem volt magasan, napozni kezdtek. Falatnyi fürdőruhájukban igencsak magukra vonták figyelmünket. Hát még amikor – némi sutyorgás és felénk pillantgatás után – megszabadultak a bikini felsőiktől és elragadó cicijeiket is kitették a nap sugarainak és a mi mohó tekinteteinknek. Nem tudtam megállapítani, hogy térdeim roggyantak meg a látványtól vagy Roy kezében rándult meg a hajókormány, de erősebben kellett kapaszkodnom a korlátba, hogy megőrizzem egyensúlyomat. Valószínűleg csak megszédültem a látványtól.
- Csodaszép kompozíció. – mormogta maga elé Roy. – Szebbet én se tudnék kitalálni, olyan jól egészítik ki egymást.

Nem értettem a mondatát, amíg el nem árulta, hogy szexfilmeket is szokott készíteni és a színésznői melleivel való képi összehasonlítás ragadtatta erre a rácsodálkozásra. Való igaz, az eltelt nap sok természeti csodája után alig hittem, hogy a természet tud még azoknál is csudálatosabbat alkotni. De ez a beszélgetésük ritmusára ringó négy formás cici a lemenőben levő nap sárga-vörös átmenetében, megragadó volt. Hazáig már nem is tudtunk Roy-jal másról beszélni, csak nőink szépségéről.
Miután másnap mi már utaztunk haza, Roy meghívott a szállodájukba egy búcsúvacsorára.


5.

Zolikát és a pesztrát hazavittük, majd irány Judy és Roy szállodája. Ha valaki a szálloda szó hallatán egy olyan épületre gondol, amelyben étterem és más kiszolgáló helyiségek vannak a vendégszobákkal közös, nagy építményben, az nagyon téved. Itt egy elegáns szálloda a fogadórész után víz feletti elágazó járdákból és a lagúna vizében cölöpökre épített bungalókból áll. Az ő bungalójuk az egyik sor végén a lagúna szabad vizére nyílt. A nappali, hálószoba, konyha és fürdőszoba mellett még egy nagy terasz is tartozott hozzá, amiről két lépcső is vezetett a lagúna vizébe. (Legalább napi 800 dollár lehetett az ára, de nem kérdeztem meg. Pedig érdekelt volna.)
Amikor odaértünk Roy még a konyhában sürgölődött, Judy a teraszon terített. Természetesen Zsófi a konyhába sietett, hogy kell-e segíteni, én pedig Judy-val maradtam.
Telt formáinak mozgását látva, amint az asztal felett hajladozott, nem tudtam megállni, hogy meg ne fogjam két kézzel csípőjét. Azonnal letette a kezében levő evőeszközöket, egy határozott mozdulattal megfordult a kezeim között, átölelte a nyakamat és a fülembe súgta:
- Én is kívánlak téged.
- De hisz én nem is mondtam semmit. – Ennél nagyobb maflaságot nem is válaszolhattam volna.
- Ezért akár haragudhatnék is, de nem teszem. – és egy nagy cuppanós puszit nyomott a számra, kibontakozott a karjaimból és folytatta a terítést. Én pedig egyik lábamról a másikra álltam zavaromban. Tényleg arra gondoltam, hogy kívánom őt.
A vacsora fenséges volt, az ausztrál bor és a pezsgő finom és nagyon csúszós, a beszélgetés pedig olyan bensőséges, baráti, mintha ezer éve ismernénk egymást és nem csak két napja – persze Zsófi és Judy régi, de már majdnem elfeledett barátságát nem számítva.

A vacsora befejeztével egyre inkább szétszakadt a társaság és a kiscsoportos foglalkozás keretében Roy és Zsófi fejüket összedugva beszélgettek, mi pedig az asztal másik végében bújtunk egyre közelebb egymáshoz. Fokozódó szédülésemet már nem a pezsgőnek, hanem Judy vonzó illatának, szépségének és folyamatosan ömlő történeteinek tudtam be. Élettörténete váltakozva megható, kedves és szívszorongató részei annyira lekötötték figyelmemet, hogy semmi hiányát nem éreztem annak, hogy egész este – egy-egy közbevetett kérdésen kívül – meg sem szólaltam. Gondolataim a rég- és közelmúlt eseményei és a jövőre vonatkozó vágyaim között csapongtak. Az utóbbiak egyre határozottabban rajzolódtak ki bennem: nagyon elbűvölt Judy és most már nem tudtam elképzelni, hogy ismét olyan váratlanul tűnjön el az életemből, ahogy felbukkant. Mint ahogy néhány évvel ezelőtt, azon a bizonyos Hazatérés napi ünnep estéjén eltűnt, mély sebet ejtve lelkemen. Ugyanazt a feszült várakozást éreztem, mint évekkel ezelőtt az Alpokban, amikor az Angyal először felbukkant életemben. És ugyanazt a bizonytalanságot is éreztem: tennem kell-e valamit annak érdekében, hogy megszerezzem, vagy jobb, ha rábízom magam?. Az angyalok ebben ügyesebbek. És most már Judy-t is angyalnak láttam.

Vágyaim szárnyalását az sem zavarta, hogy amikor Zsófira pillantottam, tudtam, hogy a sorsunk már örökre össze van kötve és ezen sem ő, sem én nem akarunk változtatni. Most nem a sorsról szólt a történet, hanem a szárnyalásról, a szilárd talajról való felemelkedésről. Arra pedig néha szükség van. Amikor időnként összeakadt Zsófival a tekintetünk, inkább zavart véltem benne felfedezni, mint neheztelést, noha Judy vállamra hajtott feje, tenyerembe fektetett keze és időnként összesimuló arcunk kétséget nem hagyhatott aziránt, hogy milyen jól esik nekünk a másik érintése. Igaz, Roy és Zsófi párosa is hasonló volt, de az most kevésbé érdekelt.
Egy idő után Roy szólalt meg hangosabban, mindnyájunkhoz intézve szavait:
- Gyerekek, nem fürdünk egyet? Ilyenkor éjjel nagyon kellemes a víz.
- Nem hoztunk fürdőruhát. – szólt Zsófi azonnali kifogása.
- Ilyenkor az már nem kell – volt Roy válasza.
- Sőt zavaró is. – ezt már Judy mondta, meleg tekintetét rám emelve. Érdekes, azonnal igazat adtam neki.

Ugyanakkor láttam Zsófi zavarát is, ami szokatlan volt, hiszen szigetünkön a meztelenség nem számított szokatlannak. Zsófikám pedig nem csak a Hazatérés ünnepeken nem volt prűd, máskor sem jött zavarba egy-egy erotikus szituációban. Akkor most mi lehet zavara oka? Az nem lehet, hogy pont Roy előtt lenne szégyenlős, hiszen összebújásuk nem utal ellenszenvre. Vagy talán az erős rokonszenv? Igen, ez lehet. Hiszen mások érintése soha nem hatot rá érzelmileg, csak az érzékeire. Most talán attól tart, hogy érzelmileg is megérintik egymást. Vagyis saját magától fél. Valóban, csak ez lehet az oka.
- És te? – térit magamhoz morfondírozásomból Judy hangja – Te nem akarsz jönni?
És ott áll előttem félig már levetkőzve, éppen trikóját emeli feje felé és kibukkannak alóla alabástrom mellei. A látvány egészen másfelé terelte gondolataimat. (Nem is értem, miért mondják erre, hogy hátsó gondolat, amikor nekem csak elülső gondolataim voltak.) Azonnal eszembe jutottak Judy előző szavai: „Én is kívánlak téged”. Persze, hogy vágyaimat már eddig is felgyújtotta. És most ez a megragadó látvány… és mindez kézzelfogható közelségben. Komoly fizikai munka volt karjaimat visszatartani a simogatástól. Vágyom rá. Függetlenül attól, hogy Zsófival kívánom leélni az életem. És ezen az sem változtat, hogy most a pillanat varázsa Judy felé hajt.
Vajon Zsófi is így gondol Roy-ra? És ha igen, az baj? Hiszen én sem teszek másként. Vagy veszélyeztetheti ez a kapcsolatunkat? És …
Céltalan töprengésemből Roy kérdése riaszt fel.
- Én úszás előtt iszom egy whiskyt. Csatlakoztok?

Az egyetértő válaszok után Roy elindult a konyha felé. Zsófi – aki már szintén meztelen volt – utána, nem tudja levenni a szemét Roy jelentős méretű himbilimbijéről.
Elröstelltem magam. Már csak én álltam ott gatyában. Gyors vetkőzésbe kezdtem. Éppen lábamat a padra téve zoknimat vettem le, amikor Judy közelebb lépett hozzám és fejemet a melleihez szorította. Én pedig a világot feledve csókolgattam, szívogattam melleit. Kezeimmel – csak persze csak bizonytalan egyensúlyi helyzetem miatt – a csípőjénél támaszkodtam meg, majd kezem óvatosan csúszott tompora felé. Az ő keze is hosszas felfedező útra indult a testemen.
Megszűnt körülöttem létezni a valóság és csak kezek, cicik, fülcimpák és nyak töltötték ki a világmindenséget. Már éppen a szájat kezdtem volna felfedezni, amikor a valóság mégis erőszakosan behatolt a tudatomba.
- Ki hány jéggel kéri? – rántott vissza Bora-Bora valóságába Roy hangja.
Megérkezett a whiskyvel, mellette Zsófi egy tál jéggel. Zsófi nyakán kis piros foltok, arca kipirulva, tekintetében az előző zavar nyomait sem lehet felfedezni. Roy-nál himbilimbiről már szó sem volt, állt mint a cövek. Mi történhetett?
Ekkor magamra pillantottam és bizony én sem voltam már lankadt állapotban. Próbáltam az asztal mögé rejtőzködni.
Megittuk a whiskyt, Zsófi és Roy már indult is a lagúna vizébe vezető lépcső felé. Indultam volna én is, de Judy visszahúzott.
- Gyere, tegyük be a ruhákat. – és a felnyalábolt ruhák egy részét a kezembe nyomta.
Nem értettem, miért kell bevinni, de engedelmesen követtem. A nappaliban letettük a ruhákat a két fotelba és már fordultam volna vissza. Judy még az ajtó előtt visszahúzott. Hozzám bújt és a fülembe súgta:
- Lazíts egy kicsit. Hagyd Zsófit, nem gyerek, tudja, mit tehet és mit nem. És ne féltsd Roy-tól, semmit nem fog tenni, amit Zsófi nem kíván. Titeket sem akar elszakítani egymástól és biztos, hogy engem sem akar elhagyni. Hagyd, had élvezzék a pillanatot és tedd azt te is.
Hozzám simult, cicijével mellkasomat simogatta, keze fenekemről előre siklott és legérzékenyebb pontomat érte el. Miközben lágyan simogatott, száját számra tapasztotta, hevesen csókolt. Egy ideig hagyta, hogy cicijeit simogassam, majd kibontakozott ölelésemből.
- Most tartsunk egy kis szünetet és menjünk utánuk. De ne feledd, ma én tartok igényt a figyelmedre.

Mikor visszaértünk a teraszra, Zsófi és Roy már kézen fogva sétált a derékig érő vízben, a hold ezüstös visszfénye körülragyogta őket. Utánuk indultunk.
Hasonló írások
Hozzászólások
(6) moon-sun
2008-11-05 12:52:43
nagyon örültem hogy ujra irtál,csak nem hagytál fel vele teljesen?
[hivatkozás: (5) kivancsigi 2008-11-04 20:27:30 ]
(5) kivancsigi
2008-11-04 20:27:30
brbrbrbrrr thrrp kpkpk

Egyébként köszönöm a biztató szavakat és baráti brimmbrummomat küldöm
[válasz erre: 6 ]
[hivatkozás: (4) Mirrmurrka 2008-11-04 11:24:29 ]
(4) Mirrmurrka
2008-11-04 11:24:29
Jííííííííííííííííí-hááááááááááááááááááááá!
:)

Végre végre végre!

*tánci*
[válasz erre: 5 ]
(3) kivancsigi
2008-11-03 20:12:22
Meg a kedves olvasó is. Csalódott lettem volna, ha nem te reagálsz először. De - mint máskor - most sem hagytad, hogy csalódjam benned.
[hivatkozás: (2) moon-sun 2008-11-03 09:28:00 ]
(2) moon-sun
2008-11-03 09:28:00
Éljen vissza tért a mi kedves irónk...:)
[válasz erre: 3 ]
(1) Mellesleg
2008-11-02 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak