A varázsredő fái

Egyszer egy varázs erdőben élt egy manó.  Az erdővarázslatosan szép és veszélyes volt. Különböző varázslények lakták. Az öreg manók gyakran meséltek az erdőben élő gonosz erdőtündérekről akik a magányosan kóborló manókra vadásznak. A manók és a tündérek harca már évszázadok óta tart az erdőben, a tündérek vadásznak a manókra a manók pedig menekülnek. Csupán az erdő mélyén lévő falvaikban vannak biztonságban ahol a tündérek már nem támadják meg őket a manók koncentrált ereje miatt. A manóélet veszélyes, hiszen minden nap ki kell menni a falúból be az erdőbe az élelemért, és ilyenkor a tündérek le-lecsapnak a magányos vadászokra. Hogy pontosan mit is tesznek velük azt senki nem tudja, csak azt hogy még nem volt manó aki élve megúszta volna a találkozást a tündérekkel.
Egy nap éppen vadászott, és messze elkóborolt a csapatától egy nyulat követve, és a nyúl messze vitte a falújától. Későre járt már mikor eszébe jutott hogy vissza kéne menni. Sötétedett már és ha nem ér haza mielőtt leszáll az éj, a tündérek biztosan elkapják. Lassan lopakodva haladt a falú felé, ám gyorsan leszállt az éjszaka és vele együtt a köd is az erdőre. Az erdő most vált számára csak igazán félelmetessé. Óvatosan lassan lopakodva haladt fától fáig, remegett a félelemtől. Még az erdőben tanyázó és vadászó farkasemberrel is szívesebben összefutott volna mint a tündérekkel. Aztán egyszer csak meghallotta őket. Gonoszul, és félelmetesen kacarásztak, vihorásztak a fák lombjai közt, semmi jót nem ígérve. Tudta hogy közel vannak hozzá de még remélt, lassan óvatosan halad tovább. Talán nem vették észre. De a tündérek már észrevették és lassan a fák ágai közt lopakodva cserkészték be. A hangok egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak és a manó is egyre gyorsabban szedte a lábait. Már ő is tudta hogy a nyomába vannak. Félve hátra nézet és meglátta az egyiket amint a fatörzsébe kapaszkodva egyenesen rá néz. Meztelen volt, nem viselt ruhát, vagy bármi mást ami eltakarta volna a szép formás karcsú testét.  A bőre sárgászöldes színű volt és ahogy a holdfény rávetült halvány kékes szint árasztott magából. A fején a vastag hátrafelé álló tüskék úgy álltak mintha a hátrafésült haja így kövült volna meg. A szeme sárga fénnyel izzót. Ahogy ránézett kidugta vörös villás nyelvét a manóra, és rásziszegett. A manó egyből futásnak eredt tudta hogy élete legnagyobb sprintjét kell hoznia ha életben akar maradni, ám ahogy megiramodott a másik tündér az egyik fa mögül kiugrott és feldöntötte. Egy pillanattal később már a hátán feküdt a földön. Szét tárt végtagokkal míg az egyik tündér a lábain a másik a kezein állt. A manó félt mert nem tudta hogy, most mi fog következni. A tündérek valami varázsigét mormoltak fölötte, kezeikkel varázsport szórva rá amitől könnyűnek tehetetlennek és kanosnak érezte magát. Ezután a tündérek szépen finoman leguggoltak és, az egyik kinyújtotta az úját és bedugta a seggébe. A manó számára ez rémes volt, de legnagyobb meglepetésére ahogy a tündér mozgatta benne az ujját, a farka nőni kezdett. A tündér megismételte a mozdulatot még  párszor  amitől a manó farka úgy állt mint a cövek. Ám a mozdulatoknak más hatása is volt. A manó farka az eredeti méretéhez képest óriásira nőt, akkor volt ami egy embernek is becsületére vált volna. Ezután kezébe vette és elkezdte szopni. Míg a másik fölé térdelve szinte megfojtva nyalatatta  ki magát vele míg megemelve a derekánál a másik tündér szája elé tartva öt míg az szopta a manót. A tündérek mágikus erejüknél fogva könnyen felemelték a kicsi tehetetlen elvarázsolt manót. Majd miután eleget játszottak vele, le engedték és amelyik eddig szopta most ráült a farkára és úgy lovagolta, míg a másik végig a manó szája fölött térdelt és kényeztetette magát vele. Mikor megunta ezt, gyertyaállásba vágta magát lábait széttárva, majd a másik tündér megfogta a kicsi manót a vállánál és fenekénél,felemelte és mintha csak babázna vele bedugta manó a farkát a másik puncijába és így játszottak szerencsétlen maga tehetetlen manóval. Utána feltérdelt a tündér és hagyta hogy a másik most a manó farkával a száját dugja meg hasonló módon. Miközben ő a melleit izgatta. Ezután mind a ketten egyszerre kényeztették a villás nyelvükkel a manó farkát, nyalogatták és mint a kígyó úgy tekergették rá a nyelvüket a manó már robbanásig feszült farkára.
A manó nagyon élvezte, és érezte hogy mindjárt elélvez, ám megérzett egy furcsa ismeretlen érzést, is ezzel együtt ami más volt. Különös új és hihetetlenül feszítő. Az egész testét átjárta. Ez már nem volt annyira jó érzés sőt tudta hogy baj van sőt azt is hogyha most elélvez itt a vég, így hát próbálta magát tartani minden erejével, de az érzés csak fokozódott, és a tündérek értették a dolgukat és a manó nem tudta késleltetni a véget. Érezte hogy itt a vég, mindjárt elélvez, de a farka mintha beszűkült volna, mint egy cső ami eldugult és már alig tudja kiengedni az óriási felszabaduló nyomást. A földön fetrengett és kapálózott az érzéstől míg az utolsó pillanatban a tündérek félre nem ugrottak befejezvén a művük, És a manó farkából arany színű folyadék szerű anyag kezdett ki spiccelni, mint egy slagból, ám ahogy a levegőbe értek a cseppek szikrává változtak. Mintha óriási csillagszóróvá vált volna a farka.  Aztán hirtelen a manó teste megfeszült, majd szétfolyt, míg farka ugyanakkor hirtelen nőni kezdett miközben folyamatosan spiccelte magából az aranyló szikrákat. Ahogy nőt a teste úgy tűnt el míg a farkából ágak, nőttek ki és ahogy rájuk cseppentek a cseppek úgy rügyek és levelek kezdtek hihetetlenül gyorsan nőni. A manó teste szétfolyt mint a láva míg a farka egyre jobban az ég felé tört és ahogy nőt úgy nőttek ki belőle az újabb és újabb ágak minden felé. Egészen addig amíg csak teljesen készen ki nem fejlődött egy szép fiatal fa. A fa körül még szálltak a magasból az aranysárga szikrák varázslatos fénybe helyezve az új erős és fiatal fát, míg a tündérek a fa tövében kart karba öltve táncoltak egymással. Így ünnepelték hogy egy újabb fát ültettek az erdőben.   


Vége