A szomszéd lány 2. rész

Már négy óra körül kiszabadultam az egyetemről, de mégis úgy éreztem magam, mint a hadifogoly, aki évtizedek multával szabadul ki egy szovjet munkatáborból, és csont soványan, elkínzottan baktat haza Szibériából. Ennek persze csak a hangulata fogott meg, mert nem voltam se hadi, se fogoly, csont soványnak a legkevésbé sem mondhatnám magam… nos, elkínzottnak talán, de még a haza vezető út hossza sem mérhető a Szibéria-Pest távolsághoz. Az a kis élvezkedés a tetőn Erikkel alig adott egy kis plusz energiát, ami már a rögtön utána következő szeminárium végéig sem tartott ki. Elfogyásával együtt pedig újult erővel tértek vissza a gondolataim Róla.


Amikor végre haza értem, elégedetten konstatáltam, hogy a teherautónak már nyoma sincs az utcánkban és a költöztetők is szőrén-szálán eltűntek. Nem fognak hiányozni. Arra vágytam, hogy felbaktassak a lépcsőn, és belépve a lakásba ledobjam magamról a ruháimat, belevessem magam egy teli kád forró vízbe. Miközben baktattam felfelé, elmerengtem azon, talán az egész csak álom volt. Félig még alva készültem el reggel, a kávé pedig nem hatott addig, amíg el nem értem a sarokra, a villamoshoz, vagy talán még az egyetemig is. A füttyögő költöztetők csak egy rémálomba hajló ábránd, a jóképű negyvenes családapa, korát meghazudtolóan jótestű felesége és az ő alakját öröklő lánya pedig csak pajzán gondolataim szüleményei voltak. Az emeletünket megközelítve azonban megcsapta fülemet a hangos visongatás. Egy gyerek hangja, ami lassan kettévált fejemben, jelezve, hogy valójában két gyerekről van szó. Aztán meghallottam az anya dorgáló hangját is, bár szavait nem értettem, és megcsapta orromat a sülő étel szaga. Kétségtelen, nem álom volt. Új szomszédaim tényleg léteznek, legalábbis az anya a két gyerekkel. Ha pedig ők valódiak, akkor annak kell lennie a…


Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert ekkor, felérve a lépcsőn, elém tárult annak a látványa, akire épp gondolni akartam. Mintha a sors akarná így. Amire gondolok, az előttem is terem. Na akkor, ha most meztelenül képzelem el…


De nem. Nekem épp elég volt így is. Abban a térdig feltűrt farmerban, ami alól kilátszott formás vádlija, a szétnyitott kabát alól kilátszó bomba alakja és lágy ívvel pólója alól elődomborodó mellei, valamint az az angyali arc.


– Hello! – köszönt rám mosolyogva, hátát és egyik, felhúzott lábát a folyosó ablaka mellett a falnak támasztva, és beleszívott az ujjai között tartott cigibe.


– Hello! – futott át az én arcomon is egy vigyor. Reméltem, hogy csak udvarias, és nem arra figyelt fel, milyen leplezetlenül bámulom.


– Mi vagyunk az új szomszédok – jelentette be. – Most költöztünk be, ma reggel.


– Tudom – vágtam rá. – Találkoztunk is.


– Ja, tényleg! – A szeme felcsillant. Csak én vagyok perverz, vagy ez tényleg…


– Különben is. Azokat a munkásokat nehéz lett volna nem észrevenni-


– Ne is mondd! – borzongott meg és ismét beleszívott a cigibe, majd kifújta a füstöt.


Nem szeretem a cigifüstöt. Irritálja az orromat. Azonban nem akartam szóvá tenni.


– Szóval most költöztetek ide? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, talán csak azért, hogy fenntartsam a beszélgetést, bár magam sem tudtam, hogy miért akarnám ezt. – És? Hogy tetszik?


– Szerinted? – vonta fel az egyik szemöldökét, és mielőtt folytathatta volna, a levegőbe belehasított egy vékony gyerekhang sikoltása.


– Kezdem érteni, miért jöttél ki – vetettem egy gyors pillantást nyitott ajtajukra, majd ismét az ablak mellett támaszkodó alakjára.


– Kellett egy kis nyugalom – szippantott ismét és felém fújta a füstöt.


– Nem vagy te még túl fiatal ehhez? – fintorodtam el.


– Miért? Tizenhat vagyok.


– Veszélyes kor – mosolyodtam el, ő viszont nem reagált, csak alig láthatóan megvonta a vállát és ismét a szájába vette a cigit.


Magam sem tudtam, miért mondtam ezt, de fenn akartam tartani a beszélgetést ezzel a lánnyal. Valahol szégyelltem magam, amiért ráizgulok egy tizenhat éves lányra, de akkor is ez volt a nagy büdös helyzet.


Mielőtt bármelyikünk ismét megszólalhatott volna, egy vidám kis lurkó rohant ki kacagva a nyitott ajtón, egyenesen a folyosóra, majd amikor meglátott minket, egy pillanat alatt megállapodott és tágra nyílt szemekkel bámulta a fölé magasodó két alakot.


Belenéztem a nagy barna szemekbe, amik uralták a kerek kis arcocskát, erős kontrasztot képezve a pisze orral és az apró, elnyílt szájjal.


– Hello, kislegény! – mosolyogtam rá. Talán azt vártam, hogy visszavigyorogjon, de ehelyett csak szó nélkül megfordult és sebesen, mintha kergetnék, visszarohant a lakásba.


– Ennyire ijesztő lennék?


– Nem tudom? – vont vállat a lány és ellökte magát a faltól. – Nekem viszont mennem kell. Jobb, ha most bemegyek.


– Rendben – bólintottam, bár nyilvánvalóan nem várt a beleegyezésemre. Nem is kellett volna, hogy szüksége legyen rá. – Legyen szép napod! Remélem, még találkozunk.


– Ha te nem szedelődzködsz össze és menekülsz el azonnal, amiért egy ilyen család költözött a szomszédodba, egész biztosan.


Vidám nevetése felüdített, de még mielőtt reagálhattam volna, eltűnt az ajtóban, ami azonnal be is csukódott mögötte.


*


Lassan beleereszkedtem a kádba és felsóhajtotta, ahogy a víz gyengéden körülölelte meztelen testemet. Hátradöntöttem a fejem és lehunyt szemekkel élveztem az érzést. Ki akartam verni a fejemből mindent. A hosszú napot, az unalmas órákat, mindent. Egy valami azonban semmiképp nem hagyott nyugodni. Lelki szemeim előtt ott lebegett elzavarhatatlanul. Az a mosolygó arc.


Még a nevét sem tudtam, de az arca kitörölhetetlenül beleégett az agyamba. De persze a név nem számít. Kit érdekel? Sosem voltam a nevek nagy barátja. Vannak persze, amik nagy hatást tesznek az emberre, de ezt inkább viselőjük adja, nem maga a név. Napóleon, vagy Hitler neve akkor is ugyanazt a hatást keltené, ha Kovácsnak és Szabónak hívnák őket. Nem a név teszi az embert, hanem az ember a nevet. Ebből fakadóan, hívhatunk valakit Gézának, Lajosnak, Józsinak, vagy Zitának, Renátának, esetleg Diánának, abból lesz tucatnyi, akik egymástól merőben különbözőek. Van, akire illik a név, de a többségre nem. Az arc viszont…


Előttem lebegett az a hosszúkás, sima bőrű arc, a telt ajkakkal és a nagy, igéző barna szemekkel. Tizenhat éves, de mégis kész nő. Az a csodálatos arc… Hogy is mondta az író? „Ez volt az az arc, melyért hajóraj indult, S lángoltak Trója roppant tornyai”. Bár eredetileg kérdés volt, de kit érdekel? Nekem most kijelentésként villant az eszembe. Fiatalos teste meglepően érzéki volt, ami szinte vonzotta magára a tekintetet, a pólója alól kidomborodó mellei pedig… Nem tehettem róla, de azonnal elképzeltem meztelenül és a gondolatra forrni kezdett a vérem. Ha nem állítom le a kezemet, még a végén magamhoz nyúlok.


Helyette inkább gyorsan lemostam magam, és miután magamra kaptam valami kényelmes otthoni ruhát, előkotortam az egyik tankönyvemet. Lehet, az jobban használt volna, ha kimozdulok otthonról, és a haverokkal lógok valahol, de tanulni is kell valamikor.


Most viszont a legkevésbé sem jött el erre az alkalom. Hiába szuggeráltam az oldalakat, futtattam végig tekintetem a sorokon, oldalakon keresztül, egy szót sem fogtam fel. Csak őt láttam magam előtt. Csillogó tekintetét, szép arcát és meztelen testét. Hallottam a hangját, ahogy hozzám beszél, és már kezdtem mindenfélét belemagyarázni abba a rövid beszélgetésbe. Hiába akartam a tanulásra koncentrálni, arcának és testének képe újra és újra visszatért. Nincs mese, akartam őt.


*


Egész éjszaka csak forgolódtam az ágyban. Lelki szemeim előtt csak őt láttam, arra gondolva, hogy pár méterrel arrébb, a szomszédban, ő is az ágyában fekszik, és valakire gondol. Talán épp rám. Nem – nevettem fel magamban. Ezt túl öntelt lenne feltételeznem. Azonban még az is nehézséget okozott, hogy megakadályozzam gondolataim csapongását, ami oda vezet, hogy végül magam mellé képzelem meztelen, ruganyos, tizenhat éves testét az ágyamba.


Nem aludtam sokat az éjszaka, ami meg is látszott rajtam másnap. Még a szokásosnál is kevésbé tudtam odafigyelni az órákon. Jegyzeteim egyre hiányosabbá váltak. Ha lenne egy kis tehetségem a rajzoláshoz, valószínűleg telefirkáltam volna a füzetem az ő arcának és meztelen testének képével. Így azonban meg kellett elégednem azzal, hogy csak magam elé képzelem őt.


Reggel nem találkoztunk. Talán belül egy kicsit csalódott voltam emiatt, de, az igazat megvallva, nem is számítottam rá. Ennek ellenére azonban mégis érzékenyen érintett és egész nap csak rá gondoltam.


Örültem neki, amikor végre kiszabadulhattam az egyetemről. Ma a szokásosnál szerencsére valamivel korábban. Igazából nem sok értelme volt, hogy benn voltam minden órán, hiszen úgysem jegyeztem meg semmit, de én már csak ilyen vagyok. Talán a lelkiismeretem hajt, hogy bejárjak, mindig ott legyek, és, szeretem magam azzal nyugtatni, hogy így majd könnyebben megy a tanulás a vizsgákra.


Amikor azonban kiléptem az egyetem épületéből, mintha csak lehúzták volna a fejemben a vécét, kihúzták volna a dugót a kádból, minden tovaszállt, akár a vírusos számítógépről. Üres fejjel sétáltam végig az utcán. Most végre ki tudtam üríteni az elmémet, és nem gondoltam semmire.


Inkább nem szálltam fel a villamosra. Ráértem. Csak gyalogoltam az úton, tudat alatt talán azt célozva, hogy minél később érjek haza, és minél később találkozzak vele. Akkor azonban nem gondoltam erre. Még szerencse, mert akkor eszembe jutott volna ő és ismét elárasztottak volna a pajzán gondolatok.


Már közel jártam az utcánkhoz, amikor hirtelen egy ismerős, csilingelő hang csapta meg a fülemet.


– Hello!


Azonnal felkaptam a fejem. Olyan volt az a hang… Azt hittem, őt fogom látni szembe jönni… és, végeredményben, nem is tévedtem sokat. Viszont a karcsú, ruganyos testnek, a gyönyörű arcnak és a mosolygó barna szemeknek egy másik, idősebb, de nem kevésbé vonzó változatát láttam magam felé közeledni.


Most csodáltam csak meg, mennyire üde és fiatalos ez a nő, aki, valószínűleg, nem is olyan régen épp olyan bombázó volt, mint most a lánya. Teste, három szülés után is, még mindig karcsú és kívánatos volt, amin a bő, virágmintás sárga ruha csak dobott. Lánya a szűk ruháiban olyan volt, mint egy törékeny virágszál, egy földre szállt angyal, ő viszont, ebben a bő ruhában, nem kevésbé karcsúnak tűnve, nőiesen gyönyörű volt. Általában a nők, miután férjhez mennek, elvesztik sajátos vonzerejüket. Legalábbis én mindig is így érzékeltem. A férjük számára azért, mert már az övék, a többiek számára meg azért, mert már foglalt. Ő viszont, a maga előtt tolt babakocsi és a maga mellett vezetett kisgyerek látványa ellenére sem keltett olyan benyomást, mint egy komoly családanya. Inkább, mint egy még mindig vonzó és kívánatos nő. Kívánatos, bár talán nem annyira, mint a lánya.


Kissé szégyelltem magam amiatt, amit előző nap, túlfűtött hevületünkben fantáziáltunk róla Erikkel az egyetem épületének tetején, és hogy végül Erik talán épp arra gondolt, hogy ez a nő szopja le, amikor elélvezett. Gyorsan igyekeztem elkergetni a gondolatot, nehogy elpiruljak szégyenemben.


– Jó napot! – kaptam észbe. – Hogy van?


– Ugyan már? – kacagott fel. – Nem vagyok még olyan öreg. Tegezz nyugodtan!


– Rendben – mosolyodtam el.


Mindig bajban voltam az ilyesmivel. A nevek mellett ez a másik gyengém. A kortársaimat és a velem egyidőseket simán letegezem, aki viszont már szemmel láthatóan idősebb nálam, ahhoz sosem tudom, hogy viszonyuljak. Persze itt nem azokra gondolok, akikkel nap, mint nap találkozom, de hiába mondja nekem, hogy tegezzem, annak ellenére is, hogy első ránézésre, a gyerekei nélkül, nem nézném sokkal idősebbnek magamnál, akkor is reflexből magázom.


Ő is elismételte azt, amit a lánya mondott előző délután. Ők az új szomszédok. Be is mutatkozott, felém nyújtva a kezét, kimondva a nevet, amire persze már fél perc múlva sem emlékeztem. Én is elmotyogtam a nevemet és megszorítottam a felém nyújtott kezet.


– Tudom – válaszoltam a beköltözéssel kapcsolatos információra. – Láttam, amikor… beköltöztetek. – Na tessék. Már most is nehezemre esett letegezni. – Már a lányoddal is beszéltem.


Hülye fejedet! – szidtam magamat. Ezt miért kellett? Talán titkon azt reméltem, hogy mond róla valamit. Azt persze blődség lett volna feltételezni, hogy erre az lesz a válasza, hogy „oké, majd átküldöm és megmondom neki, hogy jól nyaljon ki”. Erre talán akkor még nem is vágytam. Vagy legalábbis nem tudatosodott bennem. De ki akartam ezt mondani. Valójában pedig nincs is ebben semmi. Egy ilyen egyszerű kijelentésből látnok kell, hogy legyen, hogy megérezze, hogy viseltetek a lánya iránt.


Nem is érezte meg, csak elmosolyodott és, azirányú vágyamat, ami miatt talán valójában kimondtam ezt a mondatot, folytatta: – Ő most épp iskolában van.


– Jó neki – mondtam szarkasztikusan.


– Te is tanulsz még?


– Igen. Egyetemre járok. Most is épp onnan jövök.


Valószínűleg kihallotta hangomból a világfájdalmat, mert együtt érzőn tekintett rám.


– Remélem, azért hagyunk tanulni.


– Ti?


– Ne szerénykedj! Tudom, hogy kicsit hangosak vagyunk, igaz?


Az utolsó szót már a kezébe kapaszkodó kisfiához hajolva mondta. Én is ránéztem a kerekképű kis legénykére, és barátságosan elmosolyodtam. A szemei erre úgy tágra nyíltak, mintha legalábbis bozótvágó kést rántottam volna, vagy, ami egy ekkora gyerek számára még rosszabb, injekciós tűt. Ijedten hápogott és az anyja szoknyája mögé bújva kapaszkodott a lábába, onnan kandikálva ki rám.


– Ilyen rémisztő lennék? – ismételtem meg azt a kérdést, amit előző nap Neki is feltettem, bár akkor is, most is inkább csak költői volt. Viszont, akár a lánya akkor, most az anyja is válaszolt.


– Ne vedd magadra! Nagyon félénk. Az idegenektől mindig megrémül. De látnád otthon…


– Nem kell látnom. Hallom – kacagtam. – Egy igazi rosszcsont, mi?


Rámosolyogtam a sárga ruha mögül kikandikáló gyerekre, aki úgy húzódott vissza ijedtében, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy élve megnyúzom. Nem hibáztatom. Az ő helyében valószínűleg én is félnék magamtól. Pláne, ha tudná, mit forgatok a fejemben a nővérével kapcsolatban… Bár valószínűleg ő nem értené. Az anyja viszont annál inkább. Ő azonban szintén még csak nem is sejtette, csak barátságosan rám mosolygott és elköszönt, hogy tesznek még egy sétát a közeli parkban, mielőtt késő lenne.


*


Nem tudtam megmaradni otthon. Végre sikerült kiürítenem a fejemet, de az után, hogy találkoztam a kedves szomszéd asszonyommal, ismét csak Rá tudtam gondolni. Persze nem az anyja hibája volt. Bár az előbb szarkasztikusan használtam, de ő tényleg kedves és barátságos volt. Talán az egész családról elmondható ez. Ők Kedves és Barátságosék. Ez azonban most nem segített, mivel az asszony látványa, aki kiköpött idősebb mása volt a lányának, és még a hangja is szinte tökéletesen ugyanolyan, ismét eltöltötte gondolataimat a lánya képével. A jelenet megismétlődése pedig a rémült kisgyerekkel… Már túl sok volt.


Gondoltam, ismét előveszem a tankönyveimet, de az már elsőre sem használt. Ülhetnék éjfélig a könyvek fölött, bármilyen portrét látnék, csak őt látnám benne. A vidáman kacagó kisgyerek arcképében éppúgy, mint a tárgyalásról készült tablóképen szereplő komoly szakállas politikusokban. A helyzet menthetetlen volt.


A mobilom után nyúltam, hogy felhívjam valamelyik barátomat, vagy barátnőmet, nem ér-e rá mászkálni egy kicsit a városban, elmenni bulizni, vagy akármi. Még akár egy randit is leszervezhettem volna tíz perc alatt, ha azt akarom, de most a legkevésbé sem akartam. Máskor örültem volna neki, de most nem vágytam rá, hogy valaki körbeugráljon és lesse minden kívánságom. Kivéve, ha Ő az. De ezt sürgősen ki akartam verni a fejemből.


Inkább fogtam magam, és gyorsan átöltöztem. Ha tavasz van, hát tavasz van. Végre itt a jó idő, még ha én nem is örülök neki. Itt az ideje kimozdulni. Gondoltam, lemegyek futni a Duna-partra. A télen úgyis elengedtem magam egy kicsit, nem árt a mozgás. Pár óra futás után pedig már le leszek fáradva annyira, hogy gondolkodni se legyen energiám, csak bevessem magam az ágyba, és egyből álomba merüljek.


Felvettem egy sortot, egy rövid ujjú pólót és a futócipőmet, hajamat befontam, hogy ne csapkodjon futás közben az arcom előtt és már a lépcsőn lefelé menet is ütemesen ugráltam fokról fokra, felvéve a légzés tempóját, igyekezve kiüresíteni az elmémet. Sietve ügettem oda a kapuhoz, hogy felrántsam, és már rohanjak is végig az utcán, de a nagy ajtószárny mögül ismét, mint előző nap reggel, egy arc nézett vissza rám, ami minden elhatározásomat tovaűzte.


– Hello! – mosolygott rám Ő.  Úgy tűnik, ez náluk amolyan általános családi köszönés, vagy mi a fene.


– Hello! – nyögtem, miközben éreztem, hogy végigmér a tekintetével.


Odabent megmozdult valami. Akaratlanul is úgy értelmeztem vizslató tekintetét, ahogy az én pillantásom is végigmérte az ő testét, valahányszor találkoztunk, következő szavai, mintha ez lett volna a céljuk, gyorsan meg is cáfoltak: – Futni mégy?


– Ja.


– Ne csodálkozz ennyire! – kacagott. – Szerintem egyértelmű – pillantott végig ismét az öltözékemen. Én pedig nem tudtam mit reagálni, csak vigyorogtam, mint a tejbe tök.


– Ja – kapott észbe, mintha csak ő is elveszett volna a látványomban… Le kéne állnom az ilyen gondolatokkal. – Hallottam, beszéltél anyámmal.


– Ühüm.


– Bármit is mondott rólam, egy szavát se hidd el!


– Nem kell így tiltakozni? – kacagtam sebtében elhadart mondatán. – Ne hidd, hogy csak rólad beszélgethetünk… Bár én szívesen tenném. Igazság szerint, az öcsédről még több szó is esett.


– Ó! – pirult el. Szerencsére nem vette észre elszólásomat, hogy én szívesen beszélgetnék róla… Vagy nagyon is észrevette, de nem meglepetés neki, és ő is így érez… A francba! Fejezzem már be!


– Csak annyit mondott, hogy iskolában vagy – pillantottam a vállán lógó táskára.


– Ne is mondd!


– Vacak, mi? Új suli?


Csak bólintott.


– Szopás az egész.


– Az új suli mindig az – vontam vállat. – De legalább vannak jófej osztálytársaid? Egy-két helyes srác?


– Á! A srácok mind egy rakás szerencsétlen majom. Viszont… – csillant fel a szeme, majd lopva rám nézett és elpirult. – De nem akarlak ezzel untatni. Inkább hagylak futni.


Azzal fordult is be a kapun.


– Várj! Nem kell úgy elsietned! – A francba már! Ha ebből nem veszi észre, mit akarok, akkor semmiből.


– Nem gond. Nem akarlak feltartani, a szüleim meg úgyis leharapják a fejem, ha nem megyek haza azonnal… Tanulni.


Az utolsó, egy szóból álló mondatot nyomatékosítandó, a szemeit forgatta. Ez elárult mindent.


– Rendben – nevettem fel. – Menj csak!


Hálásan rám mosolygott, de a szemében mintha azirányú vágy csillogott volna, hogy velem maradjon. De megint csak képzelődöm.


Mielőtt erről megbizonyosodhattam volna, már el is tűnt a kapu mögött.


Úgy kellett ez nekem most, mint egy elektrosokk-terápia. És úgy is hatott rám. A szívem kalapált és úgy izzadtam, mint egy ló, már az előtt is, hogy egyáltalán elkezdtem volna futni. A futás egy magányos sport, ezért, hogy ne unjam halálra magam, mindig a fülembe dugok valami zenét, dúdolom magamban, elemzem a szövegét (ezért szeretem az olyan számokat, amiknek még mondanivalójuk is van), jól elvagyok, miközben oda sem figyelek rá, mennyit futottam már le. Most azonban ehhez is túl ideges voltam. A zene csak zavart volna. Fejemben úgy kergetőztek a gondolatok, mint milliónyi kismacska. Ezeknek a kismacskáknak azonban éles karmai és fogai voltak, és nem csak egymást cincálták szét, hanem az idegeimet is. Azt a célt elértem, hogy nem koncentráltam a mozgásra, így észre sem vettem, mekkora távot tettem már meg, ezzel párhuzamosan viszont az idegességem és zavarodottságom csak nőttön-nőtt.


Lefutottam a Duna partra, majd ott végig, a kiépített bicikliút mentén. A még délután is tűző tavaszi naptól csorgott rólam a veríték, de nem foglalkoztam vele. Se láttam, se hallottam. Csak tudat alatt konstatáltam a körülöttem elterülő világot, miközben lelki szemeim előtt csakis Ő lebegett. A kedves arc, ahogy rám mosolyog, kacér nevetésével hívogat.


A folyópart üde, parkos környezetté volt kiépítve, alacsony töltésekkel, azok lábánál pedig lapos kövekkel a lassan hömpölygő vízig. Sokan lébecoltak errefelé, törülközőt terítve a kövekre, és félmeztelenre vetkőzve süttették magukat a napon. Nem is nagyon figyeltem fel rájuk, egészen addig, míg végül majdnem hasra buktam egy elém gördülő méretes labdában.


– Bocsi! – hallottam a vidám kacagást. – Visszadobod?


Arrafelé néztem, és megpillantottam a hullámok között lubickoló srác félmeztelen felsőtestét. Velem nagyjából egyidős lehetett. Amennyit láttam belőle, az jól kidolgozott és izmos volt. Hasfala, mellkasa, karjai… arcán pedig vidám mosoly ült. Ez utóbbit nem nagyon tudtam hova tenni, tekintetbe véve, hogy a bizonyára jéghideg vízből emelkedett ki, de nem is nagyon foglalkoztam vele.


– Persze – mosolyogtam vissza rá, és felkaptam a bicikliút széléről a felfújható strandlabdát.


– Köszi – villantott rám egy vigyort ismét, miután elkapta a felé dobott játékszert. Barna szemei csillogtak, ahogy rám nézett, arcán pedig a mosoly egyre árulkodóbb lett. Éreztem, ahogy a tekintete végigfut a testemen. Talán más körülmények között odavetettem volna neki valami csípős megjegyzést, mielőtt faképnél hagyom, most azonban, felfokozott hangulatomban, még imponált is egy kicsit, ahogy elégedetten mér végig. Izgató volt, ahogy tekintete végigfutott az izzadtságtól testemhez tapadó felsőmön, majd sortom alól kilátszó nedvességtől csillogó lábaimon.


– Nem csatlakozol hozzánk? – kérdezte végül.


Kissé meglepődtem a többes számon. Ekkor vettem csak észre a körülötte lubickoló néhány alakot. Talán négyen-öten lehettek. Szóval nem csak egy ilyen elvetemült vadállat van, aki belemerészkedik a jéghideg és gyorsan mélyülő vízbe, amely ráadásul még mocskosabb is, mintha egyenesen a vörös-iszapba merülne bele. Kösz, nem. Én inkább kihagyom.


– Talán majd máskor – mondtam ki helyette, és barátságosan rámosolyodtam. Imponált a srác, ezért nem akartam ledorongolni, de azért mégsem mászom be a kedvéért ebbe a fagyos szutyokba.


– Na! Gyere már! – bíztatott. – Nagyon kellemes a víz.


Neked talán – futott át az agyamon, de inkább nem válaszoltam, csak bambán mosolyogtam rá tucatnyi méternyi távolságomból.


– Hagyd már! Látod, hogy nem akar jönni – jelent meg egy lány a srác háta mögött és gyengéden átkarolta őt, majd zöld szemeit rám vetette. – Ugye?


Ezt a kérdést hirtelen nem tudtam hova tenni. Elsőre nyilvánvalóan az következett volna az egész szituációból, hogy a lány el akar hajtani engem, hogy ne kelljen osztozkodnia a pasiján. Logikus is volt. Kijöttek ide, nekivetkőztek és beugrottak a vízbe szórakozni egy kicsit. Nehogy már a srác más csajokkal legyen most elfoglalva!


Ezt az értelmezést támasztották alá azok a mozdulatok is, ahogy a lány átnyúlt barátja hóna alatt, átkarolta a derekát és apró kezeivel lassan simogatni kezdte a feszes hasfalat. Egyre lejjebb és lejjebb haladt, míg végül az egyik kéz eltűnt a víz alatt. Látszott rajta, hogy megmarkol valamit, amire a srác arca kissé megrezzent, viszont továbbra is töretlen vigyorral tekintett rám. Egyértelműnek volt a helyzet. A csaj ezzel jelzi nekem, hogy a pasi az övé. Már foglalt. Átöleli, simogatja… és minden más, ami csak kell. Közben meg nekem szegezi a kérdést, hogy én mondjam ki, közben azonban azt üzeni felém, „csak merj egy ujjal is hozzányúlni, kikaparom a szemed”.


Pontosabban csak egyértelműnek tűnt. Ugyanis a lány arcán nem az számító, manipulatív kifejezés ült, amit csak a felületes szemlélő aposztrofál mosolyként. Tényleg mosolygott. A mocskos víztől arcához és vállához tapadt barna hajával keretezett kislányos arcán valami kacér jókedv honolt, hatalmas zöld szemei pedig épp úgy csillogtak, amikor rám tekintett, mint a barátjáé. Ahogy pedig kimondta… Talán még a végén kiderül, hogy ő is be akar ráncigálni a vízbe, és nem a birtoklás jeleként kényezteti barátja farkát az átlátszatlan víztükör alatt, rejtekben, de mégis félreérthetetlenül, hanem hívogatóan. Mintha csak azt mondaná, „gyere, szállj be!”


Mosolyom egyre kényszeredettebb lett. Nem is tudtam mit válaszolni, helyette inkább csak villantottam rájuk egy mű mosolyt. A lány erre, felbátorodva, vagy azért, hogy mégjobban demonstrálja, a pasi hozzá tartozik, vagy azért, hogy mégjobban felébressze bennem a vágyat, melleit a srác hátának préselte. Állát a fiú vállára fektette, majd kissé hátrébb húzta, és belecsókolt barátja nyakának hajlatába. A srác arcán ismét megremegett a mosoly, hogy aztán egyre jobban eltolódjon a kacér hívogatástól egy egészen más irányba. Láttam a szemében csillogó vágyat és élvezetet, ahogy a barátnője keze egyre leplezetlenül mozgott fel-le a víz alatt.


– Jó labdázást! – nyögtem ki végül, félig ösztönösen, a srác szemén pedig ekkora távolságból is látszott, megértette a tőmondatban rejlő erotikus célzást is.


Elfordultam és tovább futattam. Agyam ismét dübörgött. Kergetőztek benne a vérszomjas kismacskák. Most azonban gondolataim már az eddigieknél jobban is összekuszálódtak. Ismét Őt láttam, de most nem a ház előtt, ahogy iskolából hazatérve mosolyog rám kedvesen, ahogy szembetalálkozunk a kijáratnál. A folyóból kiemelkedő izmos férfitest mögül láttam kikandikálni. Őt láttam a zöld szemű, csapzott hajú lány helyett, ahogy átkarolja a srácot, és leplezetlenül markolja meg annak méretes szerszámát.


Képzelgésemben tovatűnt a Duna mocskos vize. Nyíltan láttam, hogy a srác ott áll előttem meztelenül, és új szomszédom, a kacéran mosolygó tizenhat éves szépség öleli át hátulról, kezét ráfonva a keményen meredező szerszámra, lassan mozgatva azt föl-le. A srác meg hangosan felnyög, élvezi, ahogy a lány, az a lány, az én szomszédom csókolgatja a vállát, a nyakát és izgatja méretes dákóját. Közben meg mindketten rám tekintgetnek, mintha hívnának, csalogatnának, csatlakozzam hozzájuk.


Megtorpantam. Csak pár tucat métert tehettem meg a kis vízparti jelenet óta. Nem fordultam meg. Eleinte csak álltam és ziháltam. Gondolataim tovább kergetőztek. Úgy lebegett szemem előtt a kép a szomszéd lánnyal és az ismeretlen sráccal, mintha tényleg látnám. Mintha tényleg ott történne előttem.


Nem bírtam tovább. Gyorsan megfordultam, és óvatosan visszaosontam.


A parton kialakított környezet üde színfolt volt a város betondzsungelében, parknak azonban mégsem igazán nevezném. A közeli autóúton pöfögő járművek gázai elrohasztottak szinte mindent. Nekem viszont elég volt az a szinte tövig lekopasztott, haldokló bokor is, ami ott állt, alig egy kőhajításnyira onnan, ahol a párocska lubickolt a vízben.


Nem tudom, mennyi idő telhetett el az óta, hogy beszéltünk. Idegességem miatt az időérzékem teljesen csődöt mondott. Valószínűleg azonban nem telhetett el több öt-tíz percnél. Ők azonban nem teketóriáztak. Amit elkezdtek már ott, a szemem előtt, azt az után is folytatták, hogy én otthagytam őket.


Nem zavartatták magukat, kikecmeregtek a vízből és most már meztelenül hevertek a köveken. A srác a hátán feküdt, kissé sréhen felém fordulva. A fejét láttam, egyik vállát, és felemelt karja hóna alatt az oldalát és meztelen combjának egy szegletét. Barátnője fölé támaszkodott, ráhajolt arcára és hevesen csókolóztak. Ő is meztelen volt. Hosszú haja még mindig csatakosan tapadt hátához és vállaihoz, egy része pedig sátorként hullott le barátja feje köré. A kismacskák már teljesen szétcincálhatták az eszemet, mert most már tisztán azt a lányt láttam ott, a sráccal csókolózni. Azt a lányt. Őt, aki tegnap költözött be a szomszédomba. Hevesen csókolóztak, miközben a srác kezei fel-alá jártak a fölé hajoló lány testén. Láttam mind a négy kezet. A srác kettője barátnője testét barangolta be, aki pedig az ő kettőjével barátja feje mellett támaszkodott a köves talajra. Azt nem tudtam felfogni, ilyen körülmények között a srác hogy bírja ki, hogy ne kényeztesse valami a farkát. Az ő keze, a barátnője keze, vagy horribile dictu, a lány puncija. A kezeket viszont hiánytalanul láttam, amint mással vannak elfoglalva, a lány pedig, térdelve, túl messze volt tőle ahhoz, hogy bármilyen nagy farok is elérjen bizonyára már lüktető szeméremajkai közé. Akkor meg hogy?


A választ szinte azonnal megkaptam. Úgy tűnik, ismeretlen barátaim nem csak a gyönyöröknek való hódolással nem teketóriáztak, hanem, ha már engem nem tudtak befűzni, találtak valaki mást. A lány ugyanis, akin továbbra is, töretlenül, az Ő vonásait véltem felfedezni, kissé arrébb húzódott, mintha csak nekem akart volna belátást engedni barátja széttárt lábai közé, ahonnan most egy másik lány feje emelkedett ki. Csapzott, hullámos szőke hajjal borított üstök villant elő a szőrös combok közül, amint serényen bólogatott a kemény szerszámon, melyet az imént még a barátnő kényeztetett. Nem tudom, honnan akasztották le ezt a lányt hirtelen, de nem is érdekelt. Az egész már olyan szürreálisnak tűnt, hogy épp olyan készségesen elfogadtam volna, hogy a marslakók dobták le az égből, alig hogy eltávoztam, mint azt, hogy velük együtt jött, a vízben lubickoló kis társaság tagjaként, és amikor társai egymásnak estek, ő is csatlakozott.


Jelentősége nem sok. Most viszont ott hevertek ők hárman. A srác a hátán feküdt a köveken. Barátnője mellette térdelt, fölé hajolva, csatakos haját sátorként kettejük arca köré borítva, eltakarva vad csókcsatájukat. Közben a szőkeség meg vadul cumizta mázlista barátunkat.


A látvány teljesen felvillanyozott. Vegyes érzések keringtek bennem. Egyrészről össze voltam zavarodva, hogy a szomszéd lányt látom ott, ahol egyértelműen a zöld szemű, csatakos hajú barátnő volt, aki első találkozásunkkor markolászni kezdte a fiú farkát. Zavart, de ugyanakkor izgatott a helyzet, épp úgy, ahogy a két szőrös comb között bólogató szőke fej látványa is.


Éreztem, hogy bugyim már nem csak az izzadtságtól nedves. Kissé hátrébb dőltem, sarkaimra ülve a félig csupasz földön, úgy helyezkedve, hogy a bokor takarjon, de azért még jól lássam őket, kezem pedig, szinte önálló életet élve, besiklott sortom alá a bugyimba.


Figyeltem, ahogy a szőkeség vadul cumizza a srácot, én pedig közben saját puncimat simogattam. Amikor pedig már szeméremajkaim vadul tátogva könyörögtek megváltásért, mutatóujjammal lassan behatoltam közéjük.


Halkan felnyögtem. Szemeim kikerekedtek, ők azonban nem hallottak meg. Talán túl messze is voltam ehhez, de közben a srác szája is elvált barátnője ajkaitól és hangosan felnyögött, telepumpálva a szőkeség száját. A párocska önkéntes segítője erre most felemelte arcát, halvány mosolyra húzva száját, amit körbe belepett az állára is lecsorgó ragacsos fehér folyadék.


A számra tapasztottam kezemet, hogy elfojtsam zihálásomat, miközben figyeltem, ahogy a srác, továbbra is hátán fekve, elkezdi gyúrogatni lankadni kezdő farkát, felkészítve azt az újabb feladatokra. Továbbra is a szomszéd lány képébe bújt barátnője eközben, egy gyors, mosolygó pillantást vetve rá, a szőkeséghez fordult, és odacsúszva hozzá a köveken, vehemensen megcsókolta.


Azt hittem, ott helyben elélvezek a látványra. Kezemet olyan erősen szorítottam a számra, ahogy csak tudtam, nehogy egyetlen hang is kihallatsszon. Szemeim tágra nyíltak, és figyeltem, ahogy a csatakos hajú lány vadítóan izgató nyelvmozdulatokkal lenyalja a szőkeség arcáról a rátapadt spermát, közben egyetlen lehetőséget sem szalasztva el, hogy vad nyelvcsatát vívjon vele.


Kezeik is megindultak, hogy bebarangolják egymás meztelen testét. Apró kezek markolászták a méretes, domborodó melleket, simogatták a feszes hasfalakat, értek a másik arcához, hogy aztán lecsússzanak a másik alá és megmarkolják fenekét.


A srác is épp annyira élvezhette a látványt, mint én, mert keze egyre gyorsabban mozgott a farkán, amely lassan visszanyerte vitalitását. A lányok is észrevették ezt, és mosolyogva tekintettek le rá, miközben továbbra is egymást simogatták.


Újjáéledt potenciálú barátunk nyögött valamit a lányok felé, amely a köztünk lévő távolság és felfokozott állapotom miatt csak hosszú pillanatok múlva állt össze a fejemben.


– Na gyertek csak! – valami ilyesmit mondott, mielőtt a szőkeség felé fordult volna: – Most visszaadom a kölcsönt.


És valóban ez is történt. A párocska szőke segítője a földön fekvő srác arca fölé térdelt, mire az megragadta combjait, arcát pedig a széttárt combok közé fúrta. A szőkeség nyögése egészen odáig elhallatszott, ahol én bújtam meg a bokor mögött, kezemet a bugyimba mélyesztve. Odabent már egyre nagyobb lett a forróság és puncim egyre hangosabban könyörgött kielégülésért.


Mindketten, a testközelben lévő szőke, és én, kissé távolabb bujkálva, figyeltük, ahogy a barátnő eközben szintén a srác fölé helyezkedik. A szőkeség talán látta, én viszont csak az ő teste mögül kilátszó mozdulatokból sejtettem, de, élénk fantáziámnak hála, így is szinte láttam magam előtt, ahogy a szomszéd barátnőm képébe bújt lány magába vezeti a meredező szerszámot. De még ha nem is lenne ilyen élénk fantáziám, akkor is le tudtam volna olvasni arcáról a történteket.


A szőkeségnek ez épp elég volt. A srác, akit az előbb kisegített, hogy leengedje a benne felhalmozódott felesleget, arcát most az ő combjai közé fúrta, és ilyen távolságból is jól látható vehemenciával nyalta. Közben meg szőke barátnőnk figyelhette, ahogy társnője magába vezeti a méretes dákót, arcára pedig a fájdalommal vegyes gyönyör jelei ültek ki. Nem bírta már tovább. Hangosan felsikoltott, nekidőlve a másik lánynak, aki gyengéden átölelte őt, tartva, ahogy testén végigfutnak az orgazmus hullámai. A csatakos hajú lány a gyönyörökben tobzódó szőkeség vállára támasztotta az állát, és miközben ő föl-le mozgott a puncijába fúródó falloszon, a zöld szemek mintha egyenesen rám meredtek volna.


Egy pillanatra megmerevedtem, de aztán a rám tekintő arcon mosoly uralkodott el, hogy aztán az a következő pillanatban grimasszá változzon, és alsó ajkát beharapva ő is elengedjen egy elfojtott sikolyt, ahogy a benne mozgó farok, és talán az én leskelődésem és önkényeztetésem látványa is, feljuttatja a csúcsra. Ez már a barátjának is épp elég volt, akinek valószínűleg a farkára szoruló punci adta meg a végső löketet, mert most hátra vetette a fejét és ő is hangosan felnyögött.


A kezem megremegett, és még egy ujjam csusszant be az előző mellé lüktető puncimba, ami a látvány adta hevületet katalizálva bennem is robbanásig hevítette a felgyülemlett elegyet. Kezem úgy szorult rá az arcomra, hogy kész csoda, hogy nem tört el vagy az állkapcsom, vagy legalább egy ujjam. Szemeim kikerekedtek, sikolyom pedig a szám elé szorított kezemtől eltompulva, fojtott nyögésként adta ki a külvilágba, én is elérkeztem a csúcsra.


A három teste elhevert a köveken, és én is elfeküdtem a bokor takarásában, hogy kifújjam magam kissé. Agyam továbbra is dübörgött. Sőt, most dübörgött csak igazán. Amikor kikandikáltam a három pihegő alak felé, ismét a csatakos hajú, zöld szemű lányt láttam a szomszéd barátnőm helyett. Ez azonban a legkevésbé sem nyugtatott meg. Tudtam, hogy nem őt láttam ott szeretkezni azzal a sráccal és a szőkeséggel, de elburjánzott képzeletem mégis csak jobban felcsigázta vágyaimat.


Megráztam a fejem, mintha azzal el tudnám űzni a nemkívánatos gondolatot. Gyorsan rendbe hoztam magam, felsőm szélével megtörölgetve lábaim összeragacsolt közét, majd feltápászkodtam és görnyedve elosontam, mielőtt a magához térő párocska és szőke segítőjük észrevenne. Nem tudom, mit reagáltak volna jelenlétemre. Ha a zöld szemű lány tényleg rám mosolygott, jó eséllyel örömmel fogadtak volna maguk közé, nekem azonban ehhez most a legkevésbé sem volt kedvem. Épp elég zavart okozott a fejemben, hogy az előbb a szomszéd lányt láttam a zöld szemű barátnő helyett ott élvezkedni a köveken. Hát még ha érinteném, simogatnám, csókolnám is azt a testet. Bele őrülnék, és utána mégkevésbé tudnék normálisan a szomszéd lányra nézni, aki meg ebből természetesen nem sejt semmit.


Inkább elosontam, kellő távolságba ahhoz, hogy már senkinek se lehessek gyanús. Akkor pedig felegyenesedtem, kifújtam magam, ismét megráztam a fejem, és újból futni kezdtem, reménykedve, hogy kiverhetek a fejemből mindent. Ezt az egész rohadt helyzetet, a folyóparton szerelmeskedő triót, és főleg azt az észvesztően vonzó szomszéd lányt.