A szikla

A dohányfüst furcsa formákat öltve kavargott a söntés felett. Körbeölelte a kupákat, a korsókat, és az arcokat. Az arcokat, amelyek közül az egyik egy kicsit kilógott a sorból. A vidám és az alkoholtól mámoros tekintetek között volt egy, amelyre egyik sem volt igaz. Nem, az övé más volt. Borús és elcsigázott. Egy olyan ember tekintete, aki lassan ki fakul ebből a világból. Elmúlik, mert nincs már mi itt, tartsa. Elmúlik, mert nincs már ki ismeri, nincs már ki szeresse, és nem is fog hiányozni senkinek.
Fáradtan emelte korsóját nyúzott, borostás arcához. Félresöpörte vállig érő egyenes fekete haját, és nagyokat kortyolt. Körülötte jó hangulat uralkodott, de őt ez kicsit sem érdekelte. Megszokta már, hogy kicsit kilóg a sorból. Pedig ahogy egyre előre haladtak az éjszakában úgy fokozódott a hangulat. Egyre több ember jött be az utcáról.

Jó nevű fogadó volt, és ahogy egy ilyenhez illik, egy jó nevű kobzos és társai garantálták a hangulatot. Egyre több ember ropta a valójában egészen kellemes zenére.
De ő nem, már nem. Pedig régen, amikor még forrt a vér az ereiben, hogy megtáncoltatott néhány könnyűvérű nőcskét. Az alig észrevehető mosoly is eltűnt az arcáról, amit csak pár pillanatra öltött magára. Na mindegy. Szar az élet… De legalább rövid.
Kért még egy korsó sört. Lemondóan kortyolt néhányat, és tekintetét körbehordozta a termen. És akkor meglátott valakit. Egy nőt. Egy nőt kinek hullámos hosszú fekete haja finoman omlott vállaira, és formás melleire. Gyönyörű volt. Arca nem tükrözött érzelmeket, de így is tökéletes volt. De nem is ez volt benne a gyönyörű. Hiszen szép arca bárkinek lehet. Neki volt egy kisugárzása, amit nyomban észrevett, aki kicsit is jobban meg nézte. És a szeme. A gyönyörű kék szemében furcsa tűz lobogott. Nem láttam még ilyet, egészen különleges volt, és borzongató. Csak állt ott a bordó, testhez simulós nadrágjában és feszes fehér ingjében. A tömeget fürkészte.

Rájöttem, hogy bámulom ezért újra megmarkoltam a korsómat, és próbáltam máshová nézni. De ekkor rám nézett. Már nem akartam máshová nézni, álltam a tekintetét. Erre egy halovány mosollyal az arcán elindult felém. Felém? Vajon mit akarhat? Furcsa érzések kavarogtak bennem. Miért nézem ennyire? Miért foglalkoztat egyáltalán? Hiszen csak egy nő. Áh mindegy várjuk ki, hogy mi lesz, ha akar valamit, úgyis idejön.
Visszafordultam a söntés felé, és ittam a sörömből. Ő is a söntésnél ált meg, egészen közel hozzám. Annyira hogy egy pillanatra a keze is hozzám simult. Veszélyes nő, tudja hogy mit csinál. De mit akarhat tőlem? Tőlem, hiszen rám már senki sem emlékszik. Rosszakaróim sincsenek, vagyis vannak de ők már a kárpit túloldalán.
A szemem sarkából figyelem csak, miközben a korsót emelem a számhoz. Közelebb hajol a kocsmároshoz és mond neki valamit. Váltanak egy pár szót, amiből a kobzos játéka miatt semmit sem hallok. Egy kisebb erszényt csúztat oda neki, aztán a kocsmáros elvonul és hoz neki egy kupa vörösbort.

Kissé másképp szemlélem ezt a nőt, mint másokat. Kevés emberről mondható ez el. Lerakom a korsómat a pultra. Mintha csak erre várt volna, felém fordul és félrebillenti a fejét.
- Kedves uram, zavarhatom egy kicsit.
Felé fordulok és semmitmondóan a szemébe nézek. Árnyalatnyi mosoly ül az arcán. Nem szólok semmit, csak nézem. A szemébe nézek, és ő is az enyémbe. Pár pillanat múlva elkapja a tekintetét, és újra megszólít.
- Szükségem lenne egy ilyen elszánt emberre, mint maga.
A mosoly az arcán szélesebbre húzódik.
- Elszánt emberekre, hüm. És ugyan mire kell az önnek.
Pár pillanatnyi szünet. Közömbös arccal nézzük egymást.
- Vettem ki egy szobát, ha érdekli a dolog, akkor kövessen, mert ettől a zenétől még a saját hangom sem hallom.
Ezzel feláll és elindul a lépcső felé. Hátulról is formás, és tudja hogy járjon úgy hogy egy férfi mindenképp utána menjen. Egye fene, váratlan helyzet elé úgysem tud állítani. Még felhajtom a megmaradt sörömet, és utána indulok.

A második emeletre ment és balról az első szoba ajtajában várt, tudta hogy jövök. Mikor odaértem, előre engedett és bementünk a szobába. Szép kis szoba minden van benne, amire egy fáradt utazónak szüksége lehet, a méretei is megfelelőek, és az ágy is kényelmesnek látszik. Leültem rá. Igen az ágy is kényelmes. Hüm, de vajon miért zárta kulcsra az ajtót.
Kardomat magam mellé dobtam az ágyra, mert már kicsit kényelmetlen volt. Az asztalhoz lép amin egy üveg bor van, és tölt. Míg háttal áll alaposan végigmérem. Úgy látom ő is tart ez tőrt a csizmaszárába rejtve. Tudom, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, de hát nekem már úgyis mindegy. Amúgy is környékez már egy ideje a végzet, talán most eljött hogy szemembe nézzen. Egy rég hallott szomorú dal kezd motoszkálni a fejemben. Megfordul a két kupával, és az egyiket nekem nyújtja.
- Tetszik nekem – mondja.
- Hagyjuk az üzletet kicsit későbbre.

Ezzel felhatja a kupa tartalmát, és a földre hajítja azt. Odalép hozzám és megáll velem szemben. Megvárja, amíg én is megiszom. Közel hajol, beletúr a hajamba, forró leheletét érzem a homlokomon, érzem az illatát. Ó igen az illata, olyan mint a vadrózsa. De nem is csak az illata, az egész lénye. Ha meg akarod érinteni, megszúr és a végén neked jobban fog fájni mint neki. De nem baj. Innen nincs visszaút, egyenesen előre.
Megint lüktet a vérem, mint régen. Tudtam hogy tett valamit a borba. De nem baj, jól bírom a mérgeket. Volt már szerencsém egy párhoz az idők során, és még itt vagyok. Különben is lehet hogy csak valami bódító hatású szer. Most már biztos, hogy a végzetemmel játszom.
Magamhoz húzom. Lehelete és forró ajkai a nyakamon, hüm bódító. A haját érinteném, de nem engedi. Arrébb dobja, láthatóvá téve kívánatos nyakát. Ennek a nőnek mindene kívánatos. Megcsókolom a nyakát. Igen most már biztos, hogy valami bódító szer volt a borban, de kit érdekel. Ez a nő más, felébreszt bennem valamit, amiről már azt hittem, hogy rég halott. Táncolok vele, ha a végzet küldte is.

Átölelem, a mellei hozzám nyomódnak, érzem teste melegét. Forró ajkai még mindig a nyakam és az arcom érintik. Behunyom a szemem. Egyik kezével alig észrevehetően a csizmájához nyúl. Ó igen őt a végzet küldte. Ekkor megcsókol. Elfelejtkezek mindenről, meghalok a csókjában. Az ajkait ízlelem, és becsukott szemmel várom őt, a végzetem, a halálom.
Észre sem veszem, hogy kicsit eltávolodik testemtől. Hírtelen fájdalom hasít a mellkasomba. Jól láttam ez tényleg egy tőr. Újra magához szorít, hogy mozdulni se tudjak. A tőr markolatig hatol, szép szúrás, nem élek már sokáig. Én is lenyúlok a csizmám szárába rejtett tőrhöz. Lassulok, érzem a végem. Érzem a vér ízét a számban. Kihúzom a tőrt a csizmámból. Lassan felemelem. Mikor észreveszi, hírtelen hátrébb ugrik. Feláll, és rám néz. Én csak ülök, kezemben a tőr, és ködösödő tekintettel a szemébe nézek. A pillanatnyi rémület helyére most csodálkozás költözik. Nem érti, nem érti miért nem tettem meg. Igazából én sem értem. Csak nézem, amíg még tudom. Nézem az arcát, a szemét, miként változnak az érzései. Mindjárt vége. A tőr kicsúszik a kezemből, és csengve a földre hull. Már nem bírom a szemem nyitva tartani. Mielőtt végleg lecsukódna, még látok valamit a szemében. Talán sajnálatot?

Hanyatt dőlök az ágyon. Érzem, mintha valami lecsorogna az arcomon, talán egy könnycsepp? Nem igazán érzékelem már a külvilágot. Már csak a gondolataim szárnyalnak. Látom magam fiatalon, látom ki voltam, és ki lehettem volna. Utoljára egy régi barátom bölcsessége jut az eszembe:
Mind sziklák vagyunk egy viharos tengeren. Magányosan állunk, miközben a tenger hullámai ostromolnak. De néha előfordul, hogy egy madár költőhelyet keres, és kiszemeli magának az egyik sziklát. Leszáll reá, és ez a sziklának jó érzés. Ettől azt hiszi más lehet, megváltozhat. De a madár nem nézi a sziklát, ő csak költőhelyet keresett. És végül a madár elszáll, a szikla pedig csak egy szikla marad.