Újra hibáznod kell...

Fáj vérző szíved legbelül,
A szerelem örökre beletiport kegyetlenül,
A halálod napján is egyedül állsz a sírodnál,
Úgy teszel kisírt szemekkel, mintha rá nem is gondolnál,
Kezed remeg, lelked sír, s arcod nevet,
Utálni, gyűlölni akarod, de nem lehet,
Legszívesebb, megkínoznád megölnéd,
Az égető pokol lángjai közé löknéd...
De nem, nem lehet mert már holt,
Gonosz, sötét lelke átkozott volt,
Hiszen te átkoztad el örökre,
S te voltál ki rá bíztad az ördögre,
Megtetted, mert a szerelem annyira fájt,
Az az örökös várakozás, a lelkedbe vájt,
Megbántad, s most is csak sírsz miatta,
Lelked ebben a percben az életet magából kiadta,
Tudd jön a halál, s most te következel,
Te leszel az ki, megint csak az ördöggel szövetkezel,
Nem mehetsz már a mennybe,
Mert már nincs fájdalom a könnyeidbe,
Már csak azért sírsz, mert félsz,
Félsz a haláltól, s utolsó esélyt kérsz...
De nem, inkább még sem kell,
Szenvedtél eleget, tényleg menned kell,
Jön a homályosság, az örök sötét,
Nyakadon, csak egy fojtogató kötél.
Ami a lélegzeted sosem szorítja el,
Ebben az új világban, neked újra hibáznod kell...