Töprengés

Mint fűzfa a szélben, úgy sír a lélek,
S a szív is még mindig csak Érted dobog,
Akárhány próba - megannyi kudarc
S nem értem az Élet miért pont téged hozott.

Lehetnél kedves, lehetnél bájos,
Vagy csak párszor adnál egy-egy mosolyt,
De sűrű titok rejti, szívem gyakran kérdi:
Miért nem tudok mellőled végleg továbblépni.

Hiába a szándék, az elszakadás,
Ha mindig egyre és egyre jobban fáj,
És akár egy fantom, kit Sorsom választott,
Mikor felednélek, már újra feltűnsz...

Megannyi emlék, minden pillanat
Eszembe jut, ha újra kopogtatsz,
Hiába minden, hiába hát...
Keresztem Te vagy, jól látom már.

Újra nevetek és boldog vagyok,
Most, most talán áttörik a gát;
Talán jobb leszel, tán szelídebb,
Vagy én látom be: végleg rabod lettem.