Temetni a múltat

Értelmetlen csend ült közénk,
mint az éjszakai szél halk süvítése a sötétben,
az áthatolhatatlan, fekete égen,
a hold sarlójának rámmosolygó bűvöletében...
...mikor feledem arcod éppen.

Nem ragyognak már szemeid, mint az ében,
nem téveszt meg a pillantásod,
nem hiszem, hogy képes lennék valaha is
elhinni tőled még egy hazugságot.

Haragudnom kellene, de mit érek el vele?
Nehezebben fognám fel, és semmit sem tennék ellene,
hogy utoljára érintsem meg bőröd,
a végső simítás egy ördögi mű főpróbáján,
s te vagy a sztár, nincs dublőröd,
mindenki elámul a fenséges primadonna báján.

Fekete, bársonyos ruháján vérvörös fodrok között
gonosz formát rejt az estélyi, amelybe felöltözött
az én átkom, a múltam értelme,
s felfigyel a hangtalan ordítás oltárán a fülsüketítő csendre,
mert a jövőm erre lett rendelve.

Baljóslat kísérte az éveket,
ám az emléktelen, üres képek mozdulatlanok, egyszerűek,
fejemhez vágják a régi éneket,
mert csak így tűnnek azok a vidám alakok életszerűnek...
...mielőtt végleg eltűnnek.

Ezt akartad te is, csak nem így,
ez történt volna mindenképp, nem a te hibád,
mert én vagyok a bűnös, én vagyok irigy,
és felelőtlen, mert nem vigyáztam eléggé rád.
Mindig ez a vád.

Csalfa boszorkány vagy, én pedig bolond,
te a nap sugárzó fénye vagy, én pedig földben túró vakond,
és én nem fogom felszínre hozni azt ami volt,
hanem betemetem magam mögött a lyukat,
hadd legyen belőle elfeledett, fekete folt,
s én többé nem járom végig az alagutat.

Alig látok még tisztán, de tudom, hogy te voltál,
aki megváltoztattál, aki megmondta, hol a határ,
de nem érdekel, nem hallgatok rád többé már,
mert majdnem olyanná váltam, mint azok,
akikre az utcanép azt mondja, papucsok.
Majdnem olyan lettem, mint a szentek,
akik egy csodatétel után berúgni se mentek.
Majdnem elérted, hogy örökké úgy éljek,
ahogy melletted elnyomva éltem,
de túlságosan féltem, ezért másik életre cseréltem.

Megszáradt már a szemem, s ha felnyitom,
nem hiányzol minden reggel mellőlem,
sem a viták, sem a tested, csak boldogan ásítom,
ha más ágyába képzellek, hogy "Felőlem".
Már nem én vagyok a felelőtlen?

De nem hagysz nyugton, és jössz utánam,
mosolyogsz rám, átkarolod a vállam,
mintha még mindig ott laknál nálam.
A visszautat, azt mondod, eltorlaszoltad,
és mégis még mereszted a pávatollad,
bebörönöznél akár a saját szobámban.

Nem érdekel! Megyek amerre látok, eldöntöttem,
s ne várd, hogy majd melletted leszek facéran ötven,
vagy hogy van még mód kettőnkre így,
mert én halgatag már csak a napra várok,
mikor megérted mit akarok, és hogy nem hátrálok.
Most akkor mégis ki az irigy?

Hiszen megcsaltál, irányítottál, szórakoztál velem,
és semmibe vetted az egész életem,
kisajátítottál, parancsoltál, zsaroltál, ha kell,
pedig nem kellett volna, de már nem érdekel,
s nem leszek naív, hogy azt higgyem megváltoztál,
csupán azért, mert szép könnyekkel visszakoztál.

Hozzám tartoztál, és én védtelek mindentől,
de csak azt hallottam cserébe, hogy te nem kérsz ebből,
és egyáltalán, belőlem sem kérsz, legyen vége!
Hiszen úgyis van már más melletted, aki megért téged,
egy újabb balek, aki hallgat a szívére,
s az idődet rá is csak addig fecsérled,
míg meg nem jön az első vallomás.
Szóval ki a bűnös és ki a hibás?

Menj csak az utadra, ott az ajtó, takarodj,
ki az életemből, vissza se nézz, de ne kapkodj,
nehogy valamiért még visszatérj, soha többé ne gyere!
Látod milyen vagyok? Büszke lehetsz,
majdnem olyanná váltam, mint te.
Olyan, aki téged utál, miközben hiába szeretsz.

Ám az értelmetlen csend leült közénk,
mint az éjszakai szél halk süvítése a sötétben,
az áthatolhatatlan, fekete égen,
a hold sarlójának rámmosolygó bűvöletében...
...mikor feledem arcod éppen.