Téli álom

S a szellem immár elhagyott. A lelkifurdalás – mit sohasem éreztem - ingoványba kényszerített, mennybéli kaput tárt ki, a pokolba űzött. Renyheségem, önzésem görcsberándítja kezem most, e drága órán, hogy a kék virágot nyílni láttam. Mindezt leírjam hát nektek? – nem. Bábot fonok magam köré: a szerelem a lelkemben már halott.

No de aztán, átkelek majd csak e cudar sivatag pusztáin, mocsarain és ormain, s elnyerem jusson a bölcsességből. Menedékembe húzódom akkor. De most: villám reám! Tiporjatok el, csak rajta: vállalkozásom kínját nem veletek fizettetem meg, majd ha erőm elhagy, annyi bizonyos.

Szörnyű szívem! - oly nyilvánvalónak tűnik előtte: a szeretet rabtartója a szabadságnak. A zászló a kezemben még, bár fakulnak rajta a színek. Sebaj! Rövid hát az élet – megácsoljuk hozzá a folytatást.

Vágtatni fogok dél tengerén, s északon, a roppant áramokon át, a viharos éjszakában és a hómezők egén, hogy visszatérve majd itt, az aranyrácsok mögött – jégre hintett tűz, zsarátnok, parázs! – éldegéljek ama láncra verve, mely széttéphetetlen, szem előtt tartva mindazt, ami örök, s amit az ember soha nem feledhet.