Tavaszváró

A cseresznyefát minden évben
Megöli a fehérkezű tél,
De a lelke gyökerében
Tavaszt várva lüktet és remél.

Te vagy a tél,
S úgy megöltél,
Hogy nem fekszem tavaszt várva;
Átmennék a másvilágba,
Ez lelkemnek minden vágya.

Néha elbújsz és megvárod,
Hogy lassan, fájva kirügyezzek,
Hanem aztán útját állod
Jeges szemmel rügyeimnek.

Másodszor, hogy körülöttem
Minden friss, és minden ragyog,
De ne várd, hogy kirügyezzem,
Mostmár örökre megfagyott
Minden ágam, mind halott.

Nem versz már át.
Nem zavar már, hogyha itt maradsz.
Megadtam a halál árát,
S a halálban lelem a tavaszt.