Sziget

Sziget,
Mint annyi más,
Csupán egy csepp a tengerbe,
Egy hömpölygő életbe.

Körül fogja egy folyó medre,
S ő a város foglya.

A kezével marja.

Egy virágos kert ő,
Egy szellem városból jő.

Beleolvad a szürkeségbe,
Mégis feldob üdesége,
Zöld lombok hadserege,
Sok városi ember kertje.

És ő egy zöldellő folt,
Egy virágzó zöld lomb,
A városi lét ellentéte,
A virágzó város üdesége.

És teste a folyó rabja,
S e folyó a Duna.

Melynek ő a partja.

Egy hajó csurog mellette,
S ő egy hajó a városi képbe.

Annyi szép perc telik itten,
Nyugalomban, békességben,
És futó futja egész hosszát,
S egy úszó ússza a maga strandját.

Nap ragyog le már régen,
Kastélyának romkertjében,
Aszfalt csíkja síkba hozó,
Partjánál ring egy móló.

Egy evezős húzza vízét,
S a messzeségbe belenéz.

Örömujjongást visz a szél.

Néhány öreg lassan lépked,
Élvezik, amíg lehet.

Egy világvárosnak a szívébe,
Dzsungelnek az ébredése,
A természet hívó szava,
Ez a sziget: mind maga.

Két hídja van, s köti össze,
Pest és Buda mind körülötte.
Ő a szíve eme létnek.
Zöld tüdeje, lelke benne.

A szürkés sáros, világ folyó,
Benne a város kosza, szomorkodó.

Évezredek óta ránk tekint.

Látott ő már annyi hadat,
Sok szép percet, furcsa szavat.

Ő a nyitja egy létnek,
Helyszíne annyi képnek,
Öröm forrása is lehet,
A jövő útja csak ő lehe

Zöldell és van,
Kell ő nekem,
Sok örömöm,
Benne leltem.

Nem is régen,
De zöldellt éppen.

A belsejében.

És hazament azon hídon,
Mely híd, s nem csak a folyón.

Most ősz van, és eső mossa,
De nyáron, süt majd rajta,
Ott leszek, újra igen,
Élvezem, zöld lesz velem.