Szeretnék valami szépet írni neked

Gondolatok nélkül görnyedek egy papírlap felett,
aminek sarkára biggyesztettem gyönyörű nevedet
ihlet gyanánt... De valójában már eltemetett.

Hiányzol! - kezdem így, s bár ezt tudod,
e szó nélkül mégis mit sem ér
a helyesen címzett, s gondosan felbélyegzett levél.
Felőlem eléghet olvasatlanul, vagy elveszhet útközben,
vad szélben pusztulhat a galamb, mely kitartóan feléd röppen,
mert történhet bármi kaland...
én csak ülök szótlanul, míg te uralkodsz fölöttem.

Keservesen hosszú ez a hét nélküled,
hosszabb, mint az előző, mert már elmúlt rég,
a szabadság börtöne volt egyedül oly önző,
hogy a kihűlt helyet elcserélte veled.
Ez épp olyan, mint az álmaimban képzelt vég,
hol hűs levegő szánalma ölel körül csupán,
kopogó cseppek dallama a párkányon,
ütemtelen zene a lélektolvaj vihar után...
De nem bánom! Tőlem nincs mit elvennie,
s ami melletted szunnyad belőlem az ágyon,
olyan lehet, mint gazdag léleknek szegény senkije.

Büntettél már te is szánalommal egyszer,
mikor elloptad... Nem! Én adtam neked mindent,
s te eldobtad, majd szó nélkül kértél ezerszer.
Örömöt, szimpátiát, feledést, s végül halványan talán engem...
Bevallom, először nem ment,
és félve rágott át elveszett lelkemen a vegyszer,
ám úgy igaz, nekem sem sikerült téged elengednem.

Szomorú sorok sötét gondolata csupán, mi átölel,
s már tudom, ezt a levelet sem küldöm neked soha el,
mert egy érzékeny férfi lelke... téged úgysem érdekel.