SZERELMI VALLOMÁS

Sőtét az éjszaka, s alszik már a város,
Nem vagyunk mi most mások, csak egy magányos páros;
Együtt vagyunk együtt, de mégis egymagunk,
Hosszú az út mögöttünk, de előre haladunk.

Zord körülmények közt, ugyan mi szenvedünk,
De nem adjuk fel mostmár, mert akármit tehetünk;
Tudjuk már egymásról, melyikünk mit szeret,
A mi hajónk mindent bír, vihart jeget és szelet.

Egymásra gondolunk, reggel is meg este,
Egy kép van csak semmi több, az emlékünkbe festve;
Annak az emléke, mikor találkoztunk,
Emlékszem rá még mindig, mennyire csodálkoztunk.

Reméltük mindketten, nem lesz rossz az első,
És azt is hogy aznap még nem fog esni az eső;
Boldogok voltunk mink az első csók után,
Boldogok voltunk mert reméltük ezután

Egyetlen gond sem lesz, tiszta lesz a légkör,
De nem volt még lefutott ama utolsó két kör;
Úgy hittük elvesztünk, és nem lesz már semmi,
Többé nem engedjük meg, nem állhat közénk senki.

Tudnod kell bármivan, én ott vagyok veled,
Ha bajban érzed magad én megfogom a kezed;
Vigyázok rád mindíg, örökkön örökké,
Szerelmünk nem a multé, a jövőé, öröké.

Lehet hogy hibáztam, rosszat mondtam néha,
De változzak disznóvá, vagy legyek inkább béka
Ha szándékosan volt, hogy megbántottalak,
És soha nem hazudtam, és meg én nem csaltalak.

Elégszer féltem már, emiatt másokkal,
Ha az ember átéli, akkor néha besokal;
Nem akarok neked, rossz napokat soha,
A szívem hozzád nött már, mint fához a zöld moha.

Kevésszer mutatom, hogy mi az mit érzek,
De megtudod nemsoká, ha vége lesz e résznek;
Mit iréntad érzek, most végre megtudod,
Ha a verszakok élén, a betűket olvasod.