Pinokkió

Ilyen vagyok, ilyennek alkotott, én mást nem mondhatok
Ha tűzre veted testem, oly hamar lobbanok
Iskolába nem jártam, csak mellé, körbe-körbe
Így nem tudom, miért van arckép a tükörbe’?

Néha jöttek hazug jó barátok
Azt hittem szívükbe könnyen bele látok
Tévedtem, mert nem nőt a pénzmagból sem virág
Elvesztettem mindent, meglopott a világ

Hazudtam magamnak, míg orrom földig ért
Kőszikla volt hátamon a szürke földi lét
Elmentem kergetni, hát álmokat és vágyat
De nem találtam mást kint csak forró pusztaságot

Miközben kerestem, magam is elvesztem
Egy cethal gyomrában sírva keseregtem
Nem volt vígaszom csak köd és a magány
Átjárta lelkemet ezernyi, bús talány

Alkotóm közben is keresett, kutatva
Rám talált a mélyben, mint kupacnyi agyagra
Felemelt magához s éreztem, nem félek
Nem kérdek már semmit, csak örülök, hogy élek!