Őszutó

A novemberi eső halkan kopog,
de a küszöbön már a tél topog
türelmetlenül, s ránk teríti köntösét.
Fehérek a háztetők.Az éj sötét.
Falevelek ázott teste szenderülve
egy kupacban. S a varjak derülve
üdvözlik e nyirkos ájulást.
Az erdőn a Nap tesz még egy kirándulást,
aztán mi volt, ruháját végleg leveti.
A természet önmagát temeti.
Hiába nyúlnak a fák görcsösen
ágaikkal, s ordítanak öblösen
a dübörgő északi szelek.
A telet elriasztani nem lehet,
ha tenyerével betakarja a tájat.
Álmot hoz magával.Hófehéret.Lágyat.
Félénken pislog a fény a tó vizén,
s mint távoli, szép szirén
énekli az erdő az elmúlást.
Éjszaka fagy és szél vad dúlást
görget végig a hegyoldalon,
s mint puha párnákkal teli szalon,
oly álmosító e hasító hideg.
Homályos góccá olvadnak össze a színek.
A világ érverése egyre lassul,
haldoklik az ősz napsugarastul,
s felettünk csak a csend őrködik.
Álmainkat bús dalok szövik.
Ez már tél.Valami elmúlt,s itt van megint.
Fejünkre emlékezésből port hint
hosszúra nyúlt éjszakákon.
S némaságot terít szét messze, a világon.