Őszinte vallomás

Mint fényes hulló csillagok arany tömege,
Úgy ömlik rám most égből a fény. Érezem,
Hogyan harmatozza be most az életem
A tisztelet-zápora Érted, Uram.

Őszintén akarok vallani, de még félek.
Szavam méltó-e Tehozzád – én nem tudom,
De tudom, hogyha feléd megyek az uton,
Szívem bezengi ama üdvös sóhaj,

Hogy feltámadás napjára zengő ligetet
Kérlel e szív világ szédült tengeréből.
Te, Jézusom, ki visszatértél a végből,
Hallgasd meg, mit vall néked gyötört lélek!

A szívemre békét szitál a gyönyörűség,
S bágyadt világ nyújtózik az ég áldott
Végtelenje felé. Megsúgta, ki járt ott.
Szemem pedig a könnyháló szövi át.

Én most őszintén akarok vallani neked,
Bár titkon elbujdos előlem az álom –
Tudom, hogy ha felnézek, lelked találom.
S szívem megremeg: Már feltámadtál.

Én szeretlek téged, Uram, bár halkan mondom
Elég, ha csak Te hallod meg, csak te érted,
Hogy mindig feléd szárnyall e szív, ha kérded:
’Érzed-e a szeretet végtelenjét?’

S te, ember, ki világ hatalmára vágyódsz,
Érzed-e, Húsvét emléke dereng arcodon,
Mikor kel fel örök Nap a hajnalodon?
Szereted-e eme arany ünnepet?

S gyémánt-bánya lészen a nap, mikor égre
Emeled átható tekinteted. Szépül
A ráncos arc, ha lelkére a béke ül:
A Húsvét az őszinte vallomásom.