Mama kalácsa

Keze alatt, a lágy kovász, formát öltött,
ilyenkor szívünk, ünnepi díszbe öltözött,
mert friss vanília illat lengte be konyháját,
s boldogan tette elénk, mosolygós kalácsát.

Jutott más is, finom jó falat,
édes barack lekvárjából, soha nem maradt,
arcunk ragadt, szemünk boldogan ragyogott,
megadott mindent, mit ajkunk kimondott.

Drága két kezét, most is, magam előtt látom,
mikor elfáradt, leült, és mesére váltott.
„Meséld Mama – kérleltem -, tudod, a Te meséd,
úgy szeretem, hogyan mondod, mert a Tiéd.”

Ma már, csak álmomban hallom, s könnyezem,
látom ezüst hajad, kötényed, s azt képzelem,
sütöd nékem újra a mosolygós kalácsod,
hogy, újból gyermek vagyok, a te kislányod.