Látomás

Látom eljövendő, új napnak sugarát,
és látom azt, hogyan görnyed mégis majd minden öreg hát.
Hogyan bomlik százfelé ez az egyszem ország,
hogyan szakad két felé a magyar szerelem, s az igaz barátság.
Látom, látom, ahogy te is nyomorogva,
ápolod megmaradt földedet, s átkozódsz fel-fel ordítva.
Rémálom, ez ördögi adósságom... Már túl rúg az életen!
Ám akárkinek listáján van, mégsem én fizetem...
Dereng, félhomályból, ahogy a narancsfák árnyából
előlép valaki és elhajta fejét e mérgező nektártól.
És tesz a hazáért pár lépést, akár százat is,
rendbe teszi a gyógyászatot, a családot és a házat is...
S nem kell néznük ily csapást, hogy a fákról hulló acélgolyók
söprik el a magyart, s megszűnnek lassan az adók...
Az államnak pénztára kiürül, mint a kaska, melyet káposztával töltött az Úr,
és a narancsszín kecske gyomra egyre csak megkordul.
Hát nem lehet türelmet, csak egy cseppnyit láttatni?
Te, magyar ember, tanulj meg végre a jóra is csak várni!