Kilenc Évtized

Csupa halálmotívumok színezik versemet,
De csak most tudom milyen, ha egy élet lepereg.
Eddig is fájdalom szülte az ihletet,
De e fájdalom most könnyes-gyászos egyveleg.
Kietlen, sivár puszta, mi oly sötét,
Akár lelkem, mit halál illata kísért…

Itt nincs kiút, vagy megalkuvás,
Sem nyomorult álmodozás…
Itt jössz rá végképp,
Hogy mit sem ér a földi érték,
Mert vagyonod: a fejedre omló föld,
S az örök álmot hozó szemfödőd…

Márvány sírkő halk zöreje,
Miként a földbe huppan.
Rajta neved röpke vésete
Karcolódik vontatottan.
Kereszted fölé sötét felhők gyűlnek,
Könnyeiket bőn hullajtva siratnak Téged…

Beborul az égbolt, villámok cikáznak.
Tiszteletet téve sok elporladt csontváznak.
Immár Neked is, bár még új vagy köztük,
Hisz nemrég történt csak, hogy halálod beköszöntött…
A mohó végzett tőlünk így elragadott.
Érted szólnak most e sötét gyászdalok…

S miközben gyermek ajkam némán énekel,
Ezernyi kérdésére néki senki sem felel…
S miközben remegve leheli ki az áhítatos szavakat,
Párás, forró lehelete mutat néki a sötétben utat.
Lelki szemei előtt felrémlik a halott elgyötört arca,
Ráncos kezei, s az életért vívott harca…

Élte vagy kilenc évtizeden ívelt át,
Felnevelvén sok fiút, lányt, unokát.
S dédunokát, kinek fülében cseng most szava.
S kinek könnyeit a szél könyörtelen arcára fagyasztja.
Ki némán tátog a levegőben, s némi vigaszra vár.
Kit örökké kísért belül a tudat: egyedül érte Őt a halál…

Évekig makacsul futott előle,
S az évekig ádázul kutatta, kereste…
Egy csendes délutánon, megbékélve
A halál álmában végül utolérte…
Senki nem volt vele!
Egyedül kellett az élettől búcsút vennie…

Ő nem úgy feküdt le,
Hogy többé ne kelljen felébrednie!
Sorsa – akár a Tiéd, vagy enyém –
Szunnyadni az örökké valóság lágy ölén.
Koszorúk ölelte testébe már nem szorul több remény.
Fáradt szemeiből végleg kiszökött a fény…

S e fények évente egyszer majd újra kigyúlnak,
Mikor szívünkben tisztán élnek a hőn szeretett holtak,
Kiket tulajdon kezünkkel ástunk el a földbe,
Baljós múltunkat gyászos jövőre cserélve…
Testük porából egy nap tán új virág fakad,
Emléküktől űzvén egy dicső nemzedék majd Utánuk ballag…